Müzli

A kultúrák keveredésének, a vegyes házasságoknak számtalan érdekes aspektusa van, az egyik legnyilvánvalóbb talán a konyha és az ételek. Ha valaki a hétvégi bevásárlásaink alapján akarna képet alkotni rólunk, minden bizonnyal meg lenne győződve, hogy valami divatos, natura életformát követünk: csak friss zöldség, gyümölcs és hús szerepel a listánkon.
Gyakorlatilag semmiféle csomagolt, dobozos, üveges alapanyag; kész vagy félkész étel nem kerül a kosárba, talán az egyetlen kivétel az EasiYo yoghurt por. Tejet sokat, sajtot nagyon elvétve vásárolunk, de vajat vagy margarint szinte soha. Túró és tejfel is csak akkor, ha rákészülök valami magyaros főzőcskére.
Ha az ember felesége Kínából származik, ahol életének a legnagyobb részét élte, akkor olyan előítéletekkel szembesül, amelyekről előtte nem is igen tudta elképzelni, hogy léteznek.
MeiMei nem egyszerűen bizalmatlan, hanem szó szerint egyetlen betűt sem hisz el abból, ami a csomagolásokra van írva. Figyelembe véve, hogy Kínában nem ritkán téglaport kevernek a tejporba, tartósítószernek bármilyen vegyszert hajlandóak felhasználni, ami nem öli meg a fogyasztóját azonnal, hogy a élelmiszer-feldolgozókban a higiénia fogalma gyakran ismeretlen, de legfőképpen az, hogy egy termékről maguk az őslakosok sem tudják eldönteni (mert sem a márka, sem az ára nem nyújt támpontot), hogy biztonságos-e, ez érthető is. Persze egy nyugati kultúrkörben civilizálódott számára nehezen átélhető.
MeiMei okos, az intellektusával feléri, hogy Új-Zélandon más a helyzet, de harminc év beidegződését nemcsak egyik hónapról a másikra, de évek hosszú során is csak nehezen lehet legyőzni. Én pedig, bevallom, miután láttam, milyen elementáris ellenérzésekkel viszonyul mindenhez, ami nem friss, inkább visszavonulást fújtam, és nem próbálom ráerőszakolni a saját megszokásaimat: ugye abból túl nagy bajunk nem lehet, hogy mindig friss húst és zöldséget eszünk.
MeiMei életében nem evett még túrót vagy tejfelt mielőtt Új-Zélandra érkezett volna, a sajtokat nem tudja megkülönböztetni egymástól, a mi nyugati kenyerünk nemcsak ismeretlen volt számára, de máig sem szereti – a kínai péksütemények egészen másfélék, és nem tartoznak a napi táplálkozási rutinhoz.
Sorolhatnám tovább, hogy a mustárt én ismertettem meg vele, hogy zöldséget sosem evett nyersen, és hogy az anyja mielőtt hozzánk utazott volna többször is elment "nyugati étterembe", hogy fogalma legyen arról, hogy a veje mit is eszik. Ezzel szemben a friss gyömbér alaphozzávaló, amíg anyósom itt volt, heti két kilót fogyasztottunk, bár mióta hazament csak heti egy kiló fogy.

Ezek után persze joggal merül fel mindenkiben a kérdés, hogy eszünk-e valamit a tradicionális kínai ételeken kívül.
Gyakran.
MeiMei szereti a rántott húst, a pörköltet galuskával, a magyaros tyúk és marhahúslevest, csirkepaprikást – és ezeket mind megtanulta megfőzni. Ha sietni akar akkor olaszos tésztákat főz (bár az mindig vicces, hogy számára a tészta az tészta, nem érzi a különbséget a makaróni, a spagetti vagy a különböző pennék között), de gyakran eszünk marha steaket is. Ez utóbbi csak azért érdekes, mert buddhista családból származván (a szülei gyakorló buddhisták), Kínában sosem evett marhahúst.
Miután a kenyeret nagyjából száműztük a mindennapjainkból – csak én eszem egy-egy kolbászos szendvicset hétvégén reggelire –, kellett valami ami gyors reggeliként szolgál. Eleinte különböző corn flakes-ekkel kísérleteztünk, végül kikötöttünk a müzlinél, amit én saját készítésű EasiYo yoghurttal, MeiMei tejjel fogyaszt (és megmelegíti a mikróban, brhhh). A bolti müzlit azonban nemsokára felváltottuk a saját készítésűre, mert valahogy úgy adódott, hogy mindegyik fajta tartalmaz valamit, amit szeretünk, de egyik sem tartalmazza mindet.

Végezetül álljon itt a saját müzli receptje, hátha valakinek kedve támad kipróbálnia.
(Az angolszász országokban a konyhai mérce alapja a cup (legyen mondjuk bögre). 1 cup az kb. 250 ml űrmértéknek felel meg. Az alábbi receptben jobb híján én is a cup-ot használom mércének.

4 cup zab pehely (Rolled Oat)
1 cup zab dara (Oat Bran)
1 cup hajdina (Buckwheat)
1 cup napraforgó mag (Sunflower Seeds)
1 cup aprított, szárított sárgabarack (diced, dried Apricot)
1/2 cup tökmag (Pumpkin Seeds)
1/2 cup mandula (Almond)
1/2 cup kesudió (Cashew)
1/2 cup Goji berry
1/4 cup szárított áfonya (sundried Blueberry)
1/4 cup kristályosított gyömbér (crystalized Ginger)
4 evőkanál lenmag (Linseeds)
4 evőkanál Chia
3 evőkanál Acai

Ez utóbbi kettő – chia, acai – dél-amerikai szupertápanyagnak van kikiáltva, ami (azonkívül, hogy megdrágítja a müzlialapanyagunkat), örök élettel, szép sima szőrrel, bársonyos bőrrel, tökéletes egészséggel és már-már emberfeletti energiával kecsegtet.
Miután úgy gondoljuk, ártani biztosan nem ártanak, ízük ezzel szemben nincs, így nyugodtan áldozhatunk ennyit a modern kori babonáknak.

A fentebbi alapanyagok összekeverése után kb. 2 és fél liternyi finom müzlit kapunk, ami kettőnknek elég két hétre úgy, hogy minden nap ezt reggelizünk.
Próbáljátok ki.

Lily, Dzsű és a feijoa

Lily kedvenc elfoglaltsága közben: egy ideális világban valaki mindig az ölében tartaná. Kezdő szülőként is gyorsan megtanultuk, hogy már a pár hónapos babák is rettenetesen okosak és érzékenyek – Lily pontosan tudja, hogy apa akkor fogja ölelgetni és foglalkozni vele, ha mosolyog rá, a raplival nem megy semmire. Ezzel szemben anyának sírni kell; mit sírni, szívszorítóan vonyítani, akkor biztosan ölbe veszi és dajkálja.

A hétvégén először vettem a nyakamba a kislányom, próbából. Azt hiszem hiba volt, mert olyan rettenetesen élvezi (ez a képen ugyan éppen nem látszik), hogy azóta napjában többször is meg kellett ismételni ezt a mutatványt.

Ő pedig az oposszumunk, aki a kertben lakik. MeiMei csak dzsű-nek hívja (kantoniul ez malacot jelent), és eddig szentül meg volt győződve – mostanáig csak sötétben látta, féloldalról –, hogy vérszomjas vadállat, aki ha tehetné, zsenge csecsemő hússal táplálkozna. Tekintettel a dzsű hangjára, amit leginkább éjszaka hallat, nincs mit csodálkozni ezen a meggyőződésen: az a vérfagyasztó üvöltés bármelyik horrorfilm szereplő szörnynek a becsületére válna.  Gondolom a ragadozók elijesztésére fejlesztette ki az evolúció során, csak épp Új-Zélandon nincsenek rá veszedelmes ragadozók –, hogy a sólymok miért nem vadásznak rá, nem világos előttem, hacsak nem az éjszakai életmódja óvja.
Szóval a Dzsű éjszakai jószág, eddig mi is leginkább sötétedés után találkoztunk vele, legtöbbször az erkély korlátján üldögél, néha azonban felmászik a háztetőre is. Egy ízben Mei a papucsát is hozzávágta az ablakból egy harsány, de azért ijedt – Eredj innen malac, utállak! – kiáltással. (Go away g, I hate you!)
A Dzsű pár hónapja megpróbálta megdézsmálni az avocadónkat, szerencsére a fa ágai túl vékonyak ahhoz, hogy hozzáférjen a javához, így csak a tetőről leghozzáférhetőbbeket falta fel. Most azonban hetek óta érik a feijoa, ami ugyan bokron terem, de éretten a földre hullik így a Dzsű számára is hozzáférhető. Pechére nemcsak ő szereti, hanem MeiMei is, így aztán gyilkos küzdelem folyik az érett gyümölcsért, amiben persze Mei hatalmas előnyt élvez, mert neki nem kell ott a bokor alatt befalnia mindet, hanem egy erre rendszeresített gyümölcsös tálban elraktározhatja. Gondolom ez a végtelenül inkorrekt lépés sarkalhatta a Dzsűt arra, hogy ma délután, fényes nappal is előmerészkedjék, és a bokor alatt található feijoa csöppet sem szégyenlős fogyasztására adja a fejét.
Ez a saját természetét meghazudtoló szemtelenség annyiban kifizetődött számára, hogy Mei végre világos nappal, szemüvegben is szemügyre vehette, és noha felháborodott, hogy a feijoát nem a Dzsűnek neveli*(!), de közölte, hogy nem is tűnik veszélyesnek, inkább aranyos, így talán mégsem elengedhetetlenül szükséges Pappito puskáját kölcsönkérni a kiirtásához.


*A feijoa bokor a kert senkiföldje szekciójában található, nem viseli gondját senki sem, és annyit terem, amennyit sem Dzsű, sem Mei, sem ketten együtt nem tudnak elfogyasztani.

Még két hónap

Csirkeláb

Ha kínai feleséged, könnyen előfordulhat, hogy ezt találod a konyhában, miközben a vacsora készül.

Próbáltam mentegetőzni a látványos elszörnyedésem miatt, mondván mifelénk csak jól szituált kutyák, vagy szegény nyugdíjasok esznek ilyet, ő azonban csak lelkendezett, hogy ez Kínában milyen drága, itt meg több, mint egy kilót kapott 3 dollárért.

Jól vagyunk

Kínai lány főz angol nyelvű szakácskönyvből klasszikus magyar ételeket Új-Zélandon.

Hát nem fantasztikus korban élünk?

Egy barátság margójára

Az imént botlottam egy horoszkópba*, mely a csillagjegyemről az alábbi elemzést adta:

Rák:
Mérhetetlen empátiádnak és könyörtelen emberismeretednek köszönhetően mindig, mindenkiről pontosan tudod, mire számíts tőle, egyedül az emberszereteted vesz arra rá, hogy újabb és újabb pofonokba szaladj töretlen lendülettel. Az utolsó azonban túlságosan nagyot szólt. Ugye, épp azon gondolkodtál, hogy teljesen új életet kellene kezdeni? Jogosan érzed így. Csomagolsz?

* Nem, nem hiszek az asztrológiában. Ellenben vérfagyasztó pontossággal illik az elmúlt hetemre, már ha eltekintünk attól, hogy nem én csomagoltam.

Sic transit gloria mundi.

Könyvtár

Hét éve már, hogy eladván az Alsóhegy utcai lakást dobozokba került minden könyvem (mint most számolgatva kiderült), valamivel több, mint kétezer darab.
Hiányoztak.
Nekem a könyveim biztonságérzetet, megnyugvást jelentenek, az otthon érzetét. Könyvek között nőttem fel – egy átlagos Szabó Ervin könyvtár több tízezer kötetére tessék gondolni, csak épp izgalmasabb, minőségibb kötetekkel –, és az életemet később is a könyvek határozták meg.
Mióta dobozba kerültek nem éreztem magam otthon sehol sem. Nem volt tehát kérdés, hogy és amint végleg megtelepszem Új-Zélandon és saját házam lesz – kerül, amibe kerül – a könyvekkel jönnek. Ahogyan az sem volt kérdés, amikor kiválasztottam a házat a dzsungel szélén, patak partján, hogy a legnagyobb hálószoba avanzsál majd könyvtárrá.
A beköltözésem óta több, mint tizennégy hónapnak kellett eltelnie, hogy valóra váljon, amire hét éve várok: megint körbevegyenek a könyveim.
Már a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a polcrendszer megépíttetése kihívás lesz, mind szervezés, mind anyagi szempontból. Sokáig ragaszkodtam az eredeti elképzelésemhez: a könyvespolc pedig igazi fából készül. Végül mégsem így lett, s ennek kétszeresen is anyagiak az okai – a méretre készült rendszer így MDF-ből is tizenegyezer dollárra rúgott, ha fából készül több, mint a duplája lett volna. Talán ennek ellenére is nekirugaszkodom a valódi fának, ha nem tudnám, 5-7 éven belül költözni kell majd nagyobb házba, s oda nem vihetem az ide tervezett polcokat, ráadásnak a ház eladásakor sem fogom tudni érvényesíteni ezt a költséget: nincs az a kiwi, aki még fizetne is azért, hogy a legjobb adottságú hálószoba padlótól plafonig könyvespolccal van borítva.
Miután Franz, a német asztalos elkészült, majd egy hónapig tartott, amíg napi két-három dobozzal végezve, minden a helyére került. A rend még nem tökéletes persze, nyilván évekig elszüttyögök még vele, amíg minden olyan sorrendbe kerül, ahogy lennie kell, de végre itt vannak körülöttem.

Otthonom van megint. Az univerzum a helyére zökkent.

Panorama fotó: íme a végeredmény

Még januárban is üresen, pőrén a szoba

Ilyen volt

Elkészült a polcrendszer, de a könyvek még dobozban

Még a reluxát sem szereltem fel

Kész vagyok... Minden tekintetben :)

Épp hogy csak elfértek a könyvek

Ilyen lett...

Nyáreleji délutánok

Olykor sikerül lopni egy-egy félórát a délutánból, s ilyenkor egy közeli öbölben – Island Bay – üldögélek a parton. Hétköznap hét után egy lélek sem jár arra rajtam kívül: csend, egyedüllét és a naplemente...

 

Hyundai Haka

 

 

Főleg a mindenapokról

Mindenféle dolgok peregnek az életemben – a legkülönösebb mégis, hogy a percepció mennyit változott, mert a pergő események ellenére is inkább nyugodt, kényelmes boldog időszaknak élem meg; hiába a sok történés, hiába, hogy sok szempontból teljesen ismeretlen, szokatlan eseményhorizont felé tartok.
A nyelvi magamra hagyatottság egyre fokozódik – ezzel kapcsolatban komoly fenntartásaim és aggodalmaim is voltak még néhány hónappal ezelőtt –, olykor napok telnek el úgy, hogy egy-két mondatnál többet nem beszélek magyarul. Hiába élek öt éve angol nyelvi környezetben, azért a kommunikációm egy szignifikáns részét (mondjuk 40%-át) a magyar nyelv tette ki: magyarul beszéltem itthon a magánéletemben, és a barátaim többségével is. Ezen változtatott gyökeresen MeiMei megjelenése, valamint, hogy János gyakorlatilag csak aludni jár haza – arra hivatkozva, hogy privacy-t akar biztosítani nekünk. Ám sok esetben akkor is maradunk az angolnál MeiMei-re való tekintettel, ha itthon van, vagy ha egyéb barátok tűnnek fel. Eleinte roppant szokatlan volt ez a helyzet, ám minden félelmemre rácáfolva inkább izgalmasnak bizonyult: egymás kultúrájának felfedezése, megismerése és megértése hosszú-hosszú beszélgetéseket eredményez, és csak most döbbentem rá, mennyire hiányzott ez az életemből az elmúlt években.
A mandarin tanulásra majd később részletesen is kitérek, most legyen elég annyi, hogy a nyelvtan pofonegyszerűnek tűnik, a hangok nagy része – ellentétben az angol anyanyelvű tanuló társaktól – ismerős és könnyen megtanulható, úgy annyira, hogy a tanárunk a második órán meg is kérdezte, hogy tanultam-e régebben mandarint. A rettegett hangsúlyozás (négy különböző hanglejtés) sem tűnik megtanulhatatlannak, mindössze a pinyin átírás logikája idegen néha (miért ejtjük q-t csi-nek vagy az x-t sí-nek), és az is vicces, hogy  a Pekingből származó tanárnő másképp ejt szavakat, mint MeiMei, pedig hát a mandarin lenne a közös nyelv Kínában.

A céges politikai viharok felkorbácsolódásának következtében a januárra ígért előléptetésem hivatalosan is megtörtént a múlt héten: több hatalommal és nagyobb felelősséggel jár az új titulus, ám hogy ez financiálisan jelent-e valamit, még nem derült ki.

János továbbra is küzd a munkaerőpiacon, ezúttal azonban a hozzáállása és attitűdje példaértékű: napi rendszerességgel pályázza az állásajánlatok tucatjait – sajnos egyelőre csak az első-másodkörös interjúzásig jutott. A turista-vízum és a kiwi tapasztalat hiánya súlyos akadályként fekszik az útjában. Nincsenek kétségeim, hogy előbb-utóbb sikerrel jár, de az biztos, hogy az öt évvel ezelőtti aranykor, amikor hetek alatt megkaptam az első állásajánlataimat, már végérvényesen a múlté, és inkább Pappito sok hónapos és megterhelő állásvadászatára kell készülnünk.

Mindeközben jól telepakoltam a hétvégéimet mindenféle tennivalókkal a ház körül, tegnap Pepe segítségével a makrancoskodó bejárati ajtót és a dolgozószoba megfáradt zárszerkezetét reparáltuk meg, ma a kert rendbetételének akartam nekiállni – ám ezt a tervemet az időjárás keresztülhúzni látszik –, de szerepel a listán még némi festés, valamint a kisszoba kiürítése az ehhez kapcsolódó raktárbérléssel, mert a könyvespolc rendszer megcsináltatásával végül csak kicsúsztam az időből: egyetlen szóba-jöhető asztalos cég sem tudta karácsony előttre elvállalni a megépítését.

Ehelyütt kérnék elnézést mindenkitől, aki az elmúlt napokban/hetekben írt nekem: válaszolásra csillagozva fekszenek a levelek a postaládában, de egyszerűen nem találtam rá időt, hogy érdemben foglalkozzak velük.

Bábel

A tegnap esti multikulturális gyöngyszem, ahogyan egy fekete hajzuhatag alól, pajkosan előadták nekem:

- Nǐ shì hòu liǎnpí, you get kikapsz...*

*Szemtelen vagy, kikapsz...

A "kikapsz" magyar kifejezésre nem találtam adekvált angol megfelelőt, ezért magyarul honosodott meg közöttünk. A hòu liǎnpí (szemtelen) már az én mandarin tanulmányaimnak csírái, de annyira tetszik neki, hogy megtanultam, hogy a megfelelő helyzetben habozás nélkül mandarinul mondja, hiszen úgy is értem.

Kezdem érteni, hogy miképp alakultak ki a pidgin nyelvek :)

Most pedig elmegyek a nyelviskolába mandarint tanulni. Zàijiàn

Öt év

November van, tavasz… Gyönyörű az idő, és mindazok ellenére – vagyis ezekkel együtt – ami történt, maradéktalanul boldog és elégedett vagyok. Öt éve érkeztem Új-Zélandra, és nagyjából eljutottam oda, ahová szerettem volna: itt az idő egy kicsit megpihenni és élvezni, mielőtt újabb célokat, kihívásokat tűznék magam elé.
Én hajlamos vagyok arra, hogy tovább és tovább hajtsam magam, hogy mind újabb határköveket jelöljek ki, hogy majd ha…
Rá kellett ébrednem, a sokadik "majdhán" is túl vagyok, hátra lehet dőlni kicsit, jóleső érzéssel tekinteni vissza a megtett útra, felszabadultan örülni a jelennek, és nem kell a jövőt tervezgetni percre precízen.
Nyilván lesz tovább, nyilván lesznek új tervek és új meghódítandó magaslatai az életnek: elkezdtem mandarinul tanulni, talán néhány év múlva elmegyek megint világot látni, pár év Shanghajban esetleg, ki tudja.
Most azonban süt a nap, a hétvégén kirándulni lehet Piha beachre és a barátokkal single malt whisky inni szombat este. És jön az egész családom decemberben, velük majd ismét bejárjuk a Zátony legszebb pontjait.
Enjoy and have fun. Good times.

Munkahely és effélék

A múlt héten megvolt a negyedéves teljesítményértékelésem, csupa dicséretet kaptam – ezekbe most nem is mennék bele, mert annak tudom be, hogy az eddig megszokott munkatempóm és a multi munkakultúra között akkora szakadék tátong, amit meghatározni is nehézkes. Valaki szólhatott volna előbb is, hogy ne negyven éves fejjel kelljen rádöbbennem :) Egyetlen elemét emelném csak ki, azt is azért, hogy demonstráljam, miféle különbségek vannak az önpercepció és a környezetem által látott valóság között. Az írásos értékelésem egyik bekezdése így szól:

Csanad is still a little self conscious about his Hungarian accent, even though his command of the English language is better than most native English speakers. In time he will over come this.

Igazándiból természetesen továbbra sem vagyok elégedett az angol kifejezőkészségemmel, azzal viszont szembe kell néznem: külön hozott, hatalmas erőfeszítések nélkül nemigen fogok innen fejlődni és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal – angolul így és ennyire beszélek. Pont.
Ez a felismerés odáig vezetett, hogy lelkiismeret furdalás nélkül (ti.:, nem az angol fejlődésem rovására) láttam neki a mandarin tanulásnak, ami a beszéd szintjén (az írás-olvasást ne számítsuk), sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint hittem volna.

Időközben szegény Terrano automata váltója végleg feladta a küzdelmet, kisebb vagyont kellett volna rákölteni a cserélésére. Céges autó ugyanakkor csak januártól járt volna, de én meg gondoltam egy merészet, és előadtam a kialakult helyzetet a főnökömnek, aki végül kijárta, hogy a vállalati szabályoktól eltérően már most megkaphassam. Így esett, hogy tegnap óta permanens új autó tulajdonos lettem: ugyanis amint a most megkapott példány eléri a tízezer kilométer, kapok egy vadonatújat.

Mindehhez a ráadás: a marketing osztályunk áldásos tevékenysége folytán egy autentikus maori főember céges Hakát írt nekünk, ami a vállalati értékeinket hivatott megszólaltatni. Amennyire falsul hangozhat ez így elsőre, annyira vicces és szórakoztató tanulni. A november 5-én esedékes, éves Dealer konferencián fogjuk előadni a márkakereskedőinknek, beszállítóinknak és egyéb üzleti partnereinknek. Addig sajnos nem publikálhatom, de utána ígérem, nemcsak a szövegét teszem közzé, hanem megpróbálok videóval is szolgálni.
Mégiscsak sokkal jobb és eredetibb, mint ha vállalati himnuszunk lenne (ahogyan az anyacégünknek Koreában egész biztosan van).

Mondtam már, hogy szeretek itt dolgozni?

Szakítás kiwi módra

Ez az egész szakítás/különköltözés szörnyű már önmagában is, még akkor is, ha békében-barátságban vagyunk. Ámde, az új-zélandi törvények (gondolom, általában az angolszász jog) ezt az amúgy is terhelt szituációt pokollá teszik.
Megállapodtunk mindenben, gondoltam semmi különös, majd az a jogász, aki a ház vásárlásakor képviselt minket, az segít most is.
Rachael nyilván nem dolgozik már ott, de majd egy másik specialista az irodából foglalkozik az üggyel. Elmagyarázom mit szeretnénk, erre mindjárt közli, hogy sajnos kettőnk nevében nem járhat el, neki kötelező az egyik ügyfelet képviselni.
Mondok jó, hát legyen úgy, legalább névleg, hogy hivatalosan engem képvisel. Hát köszöni szépen a bizalmat és mindjárt azzal kezdi, hogy reméli nem ígértem semmit, de ha ígértem is, akkor nem írtam le, alá – papírra.
Itt pillanatra kifutott a lábam alól a talaj – háthiszen elmagyaráztam, hogy mit szeretnénk –, de az újdonsült jogi képviselőm csak folytatja: mert hát figyelembe kell venni, hogy a párkapcsolatunk kezdetekor kinek mije volt, ki mennyit keresett, és hogy amíg együtt voltunk...
Itt már sikerült félbeszakítanom, és lassan, tagoltan elmondanom újra: mindenben megegyeztünk, egymás perelése/tönkretétele/kisemmizése nem opció.
Az ügyvéd jól halhatóan nem ért, aztán elkezd győzködni, hogy amit tud az ügyről, annak alapján nyerő pozícióban vagyok, több tízezer dollárt tudunk nyeri.
Nálam itt szakadt el a cérna,  kissé emelt hangon elismételtem, hogy nem tanácsot kérek tőle, hanem egy szolgáltatás: a megállapodásunk okiratba foglalását és ellenjegyzését.
Errefel elküldött egy 10 oldalas dokumentumot, hogy ezt legyünk szíves kitölteni – ebben mindenről számot kellene adni, anyagi helyzetünkről az óvodás kortól kezdve, egészen a szexuális orientációig.
Második nekifutásra ismerős kiwit kértem meg – közös barát, ismer és szeret mindkettőnket –, lenne-e kedves és segítene, nyilván lehet ezt normálisan, kulturáltan is intézni, ő is hasonló cipőbe járt egy éve, hogy azt hogyan.
Nos úgy tűnik nincs jó megoldás, az új ügyvéd is csak egyikünket képviselhet, nála is muszáj Separation Agreementet (Válási Szerződés) aláírni – az egyetlen előrelépés, hogy egyelőre nem próbál azon győzködni, hogy miképp lehetne jobban kijönnöm a dologból.
Kínunkban már azon nevettünk, hogy azért nem házasodtunk össze, hogy ne kelljen elválni – tessék, itt és most mégiscsak végigcsinálhatjuk a válások ocsmányabbik fajtáját, esküvő nélkül is.

Ne váljatok és/vagy szakítsatok a Zátonyon, sokkal zűrösebb, mint gondolnátok.

Haló, kérem...

A magánéletem mindeddig meglehetős visszafogottságban jelent meg eddig a blogon, és még ha nincs is szándékom ezen sokat változtatni, óhatatlanul hangsúlyosabb szerepet kap majd a jövőben.
Hogy letudjam a kötelezőt: szingli-horda lettem nem túl régen; semmi tragédia, semmi rigi-rugi – békében, barátságban sikerült szétkormányozni magunkat. Dráma persze van, de dráma mindig van, ha ekkora időtartományról beszélünk.
Pont.
Ezzel nagyjából elmondtam erről a helyzetről, amit el akartam, illetve nem akartam, de úgy érzem kellett: túl sokat hivatkoztam az eddigiekben magunkra, és majd most a jövőben pedig nem fogok, így jobb volt ezt most egyszerre tisztázni.

Egyébként is sok minden változott az életemben, és én állítólag, a DISC pszichológia profilom szerint, nem szeretem a változást: cégszamuráj lettem és cégtulajdonos is. Legnagyobb sajnálatomra nem a cég a közös nevező.
Lassan egy éve, hogy egy konténerbe gyömöszöltem mindent, amit 5 évvel ezelőtt Magyarországon hagytunk: így a néhányezer könyvön kívül (amelyek még mindig a gyerekszobában vendégszobában várják hogy a dolgozószobában elkészüljön a könyvespolc rendszer) lett még egy komplett háztartás, edényekkel és evőeszközökkel; valamint akkor jó ötletnek tűnt mindazon ruhákat is zsákba tömködni, amelyeket még a megboldogult kilencvenes években vettem és valahogy megúszták az ezredforduló utáni selejtezést. Némelyik zsír új, alig 7-8 éves, ezeknek esetleg lehet jövője.
Decemberben háztulajdonossá váltam, és így pár száz négyzetméter dzsungel, kb. 35 folyóméter patak, néhány színes papagáj és egy meglehetősen mogorva oposszum birtokába is kerültem. Februárban cégalapítással, júniusban munkakereséssel töltöttem az időmet, hogy július óta főállásban az autóipar egyik prominens képviselőjénél gardírozzak szupertitkos fejlesztéseket.
Sok mindenről van mit írnom, és ha már így hozta a sors, hogy támadt némi szabadidőm is, akkor ezt nem fogom kihasználatlanul hagyni.

Szóval szervusztok népek: visszatértem.

File closed, link terminated

Vége a látogatásunk hivatalos részének, most jön a turista üzemmód. Remélem, így élvezhetem egy kicsit a kelet-európai vadromantikát :)

Magyarország, 2009

Nyolcadik napja vagyunk Magyarországon – és igen, szándékosan nem írok itthont, mert amikor a "haza" kifejezésre gondolok, akkor Auckland jut eszembe –, és még egyetlen spontán mosolyt sem kaptam a családtagjaimon és barátaimon kívül.
Látom Magyarország és Budapest szépségeit, olykor egy kívülálló szemével tudok rájuk csodálkozni.
Gyönyörű nők sétálnak számolatlanul, pezseg az éjszakai élet. Ittam pálinkát, jó volt. Ettem Turó Rudit, téliszalámit és gyulai kolbászt. A családtagjaim fantasztikusak, a barátaimmal alig van már kapcsolódási pontunk, mégis szuper volt találkozni velük.
Voltam író-olvasó találkozón, nosztalgikus élmény, de rájöttem, nincs ott semmi keresni valóm.
Mindeközben a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
A városszervezés tragikus, a két évvel ezelőtt feltúrt utak ugyanúgy fel vannak túrva. A közlekedés gyalázatos. Új-Zélandon nincsenek autópályák, csak Aucklandben. Emiatt a város egyik végéből a másikba jutni fájdalommentes és kiszámítható. Magyarország cirka tízszer annyi autópályával rendelkezik, ezzel szemben Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
Tetszőleges dolog elintézése tízszerese a normálisnak: bankszámla nyitás két és fél óra, adás-vételi szerződés megkötése 3 és fél. Félórákat töltök bankautomata keresésével, a kisebb üzletek nagy-többségében nem fogadják el a kártyát.
Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.
És nem, mindez nem normális. Nem kellene normálisnak lennie.
Az árak ijesztőek – nagyjából az új-zélandi árakkal találkozhatunk – csak a kurvák, az ingatlan, a cigi és a kommersz alkohol olcsóbb.
Négy év elég volt, hogy megszokjam, hogy van jobb, négy év elég volt ahhoz, hogy elborzadjak most: nemcsak az aktuális állapotok miatt, hanem amiatt is, hogy EZT képes voltam 35 éven keresztül normálisnak tekinteni.
Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, semmi sem olyan, mint lehetne. Pedig a lehetőségek adottak volnának.
Rettenetesen sajnálom.
Pont.

Mi a rosseb?

Anyám – dr. Puskás Ildikó – január elején halt meg szegény. Az ELTE ókortörténeti tanszékének vezetője volt, indológus (India vallástörténete volt a szakterülete). Könyvtára, egy élet elkötelezett, kompromisszumot nem ismerő (és erről tudnék mesélni) gyűjteménye – felbecsülhetetlen értékű szakkönyvek tízezrei.

Húgommal együtt úgy döntöttünk, hogy a könyveit alapítványoknak, könyvtáraknak adományozzuk – a tudományos munkát, a hagyatékát ápolandó.

Ma kaptam a hírt, hogy a hagyatékot képező könyvek a Központi Antikváriumban kaphatók.

Mi a rosseb folyik abban az országban?
Nem térek magamhoz, és nem fogom ennyiben hagyni.

Hivatalos látogatásra Magyarországra érkezik...

Nos úgy néz ki, hosszú hónapok huzavonája után végre megvan az időpont, amikor Magyarországra megyünk.
Augusztus 21-22 között indulunk, és szeptember 5-6 között jönnénk haza. Azért írom ezt feltételes módban, mert repülőjegyünk még nincs, tekintettel arra, hogy csak két napja tudjuk a dátumot. Szóval nagyon hálás lennék, ha valakinek lenne ötlete, hogy melyik légitársaságnál vagy irodában nézzünk jegyet, illetve felmerül a kérdés: vajon olyat lehet-e csinálni, hogy Magyarországról veszünk jegyet Auckland->Budapest/Bécs->Auckland viszonylatra?

Utazásunk fő célja (egy szomorú hagyatéki eljárást leszámítva), hogy összepakoljuk és konténerbe rakjuk az ingóságainkat, illetve tekintettel az új útlevél körül kialakult cirkuszra, megpróbáljuk egy füst alatt elintézni azt is. Tanulva a két évvel ezelőtt elkövetett hibáinkból, szigorúan nem fogunk barátokhoz és a családokhoz rohangálni: két hét ebből nem egyszerűen fárasztó, hanem egészen rémálomszerű, ráadásul roppant kevéssé hatékony. Így azután azt eszeltük ki, hogy bárkit szívesen látunk, aki kíváncsi ránk – volt otthonunkban, csomagolás közben. Cím és telefonszám a szerkesztőségben :)

Én, személyesen

Nagyjából tíz éve, 1999-ben tértem át Linuxra, onnantól kezdve ráadásul rendszeresen mentettem is mindenkori háttértárolóim tartalmát.
Amikor felkerekedtünk és Ú-Zélandra költöztünk, magammal hoztam azt a merevlemezt, ami a teljes digitális életemet tartalmazta, persze meglehetősen rendezetlen, kaotikus módon.
Tavaly, amikor megvettem az Apple Time Capsule 1 TB verzióját, elhatároztam, szépen lassan és főleg rendszerezetten átmentem azt a fél terabyte-nyi anyagot, ami azóta is várja, hogy kezdjek vele valamit.
Persze sosem volt ehhez elegendő időm és kedvem. Aztán ma, miután belefáradtam a munkába és a tanulásba, nekifogtam, hogy beváltsam a majd egy éves elhatározásomat.
Csodálatos dolgokra bukkantam ezen az elfeledett fileserveren, igazi kincsekre, ezért aztán elhatároztam, közzé teszem a legcsodálatosabbakat.
Miután ez a blog nem személyesen rólam szól, nem éreztem volna adekvátnak ide önteni a múlt frissen előkerült darabjait, így új megoldással kísérletezem.
Ha érdekel, miféle jószág voltam 1999 és 2005 között, némi ízelítőt kaphatsz, a Subdimension Tumblr verizóján.

Remélem legalább olyan jól fogtok szórakozni, mint én.