Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.
Noha a mozikban van már az új Star Trek, mind pedig a Terminátor 4, én azért mégis augusztusra várok: ekkor kerül bemutatásra Peter Jackson új sci-fije, a DISTRICT 9.
A történet szerint idegen menekültek érkeznek az űrből, csapdába esnek Dél-Afrikában, ahol rabszolgasorba kerülnek.
A mozi Peter Jackson produkciójában, Neill Blomkamp rendezésében készült, aki eddig elsősorban látványtervezőként vált ismerté: főképp Ridley Scott produkciós cégének dolgozott.
Pappa írt két bejegyzést is az aucklandi Harbour Bridgeről, ezek elolvashatóak itt és itt. Csak az tudja ennek a hídnak a jelentőségét felmérni, aki az öböl túloldalán, mondjuk a North Shore-on lakik, és napi szinten jár a túlpartra dolgozni. A reggeli csúcsban a híd előtti autópálya-szakasz dugul be a legjobban, ahogyan délután is itt a legszűkebb a keresztmetszet. Szóval nekünk, az északi part magyarjainak különös fontossággal bír a híd, ezért előtúrtam az ötven évvel ezelőtti eseményeket megörökítő videó-felvételt.
Méltatlanul keveset foglalkoztam eddig a kiwi popkultúrával, pedig azt gondolom, sok mindent elmond egy országról az is, hogy milyen zenekarok az igazán népszerűek. Az efféle híradásaim gyakoriságát persze nyilván károsan befolyásolja a cseppet sem tipizálható média fogyasztási szokásom, ami ugyanakkor nem mentség. A minap (azt hiszem cseppet sem bántó éllel, de én azért magamra vettem:) jegyezte meg valaki, hogy el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet felénk a mindennapi átlagos ember. Erre ma reggel szokás szerint a ClassicHits-et hallgatva belebotlottam a Smashproof nevű dél-aucklandi hip-hopp, rap bandába, akik (az érthetőség határát súroló beszédhibán kívül), mint kiderült, egy 23 éves rekordot állítottak fel azzal, hogy a Brother c. számuk 11 héten keresztül vezette az új-zélandi toplistát, és most a Zátony legnépszerűbb zenekarának számítanak.
Érdemes végighallgatni őket, méginkább végignézni a klipet: Új-Zélandnak, Auckland-nek van ilyen arca is, mégha a napi életben nem is szembesülünk vele. Azért, ha erre lennék kíváncsi, tudom, hogy merrefelé induljak.
Következzék tehát a 2009-es év legnépszerűbb kiwi zenekara: a Smashproof, Gin Wigmore-ral kiegészítve.
Magáról a számról, illetve a zenéről nem tudok sokat nyilatkozni – a véleményem nyilván nem mérvadó. Aki ismer, tudja, hogy alapvetően (a barátaim által csak) "temető-zenének" csúfolt stílust kedvelem. Ismerve ugyanakkor a helyi viszonyokat, valahogy mégiscsak helyénvalóbbnak érzem a maori gengszterreppet, mint ennek a szánalmas kelet-európai megnyilvánulásait.
Azonban, ha már a kiwi popzenéről beszélgetünk, had említsem meg Bic Runga-t, aki szintén sztár, és még kedvelem is (úgy értem, bizonyos körülmények között magamtól hallgatom a zenéjét):
illetve a The Feelers nevű christchurch-i zenekart, akik dallomos rockot játszanak, és akiket szintén szívesen hallgatok.
Az Air New Zealand egyre erősödő konkurenciával kénytelen szembenézni, előbb a Pacific Blue kezdett alaposan aláígérni a belföldi és a térségbeli árainak, nemrég pedig megérkezett a Jetstar is, akik például 119 dollárért visznek Aucklandből Sydneybe. Csak emlékeztetőül: amikor apám itt járt, az Auckland – Queenstown jegyért is többet fizettünk ennél egy kicsit.
Az nemzeti légitársaság marketingstratégái az ellentámadás során magát a "fapados" repülést vették támadás alá, és a legújabb reklámfilmből kiderül, hogy a hagyományosan konzervatív kommunikációt nem féltek valami merészebbre cserélni.
A testfestés Carmel McCormick munkája, aki a műfaj legnagyobb sztárjának számít itt a Zátonyon. A videó egyébként célt ért: egyetlen hét alatt már háromszázezren látták.
Az ausztrál-kiwi kapcsolatokról talán volt már pár szó: a két ország folyamatos vetélkedése (és kedves ugratása) mellett alapvetően szoros és testvéri (az európai nacionalizmus tükrében példátlan) barátságot ápolnak. Néhány hete két ausztrál reklámügynökséget is megbíztak, hogy készítsenek Új Zéland elfoglalását népszerűsítő reklámfilmet, aztán egy zsűri, nomeg a közönség eldöntötték melyik a jobb.
Íme a filmek. Elsőként a győztes, utána pedig a második helyezett:
Hagyhatnám persze ennyiben is a dolgot, de nem hagy nyugodni a kérdés: vajon tetszőleges európai államokban hogyan reagálnának egy hasonló kezdeményezésre. Nagykövet külügyminisztériumba kéretése? Zászlóégetések és tüntetés? Mit gondoltok?
Érdekes felmérésre bukkantam a minap: a Durex óvszergyártó globális, szexuális jóléttel kapcsolatos kutatásai során, mely során 26 országból (köztük Új Zélandból) összesen 26.000 megkérdezett válaszait dolgozták fel.
Az eredményekből számomra egész megdöbbentő valóságkép rajzolódik ki, ám tekintve, hogy a promiszkuitás terén egy ideje nem vagyok mérvadó, akár igaz is lehet.
Kiderült, hogy a vizsgált országok tekintetében, a kiwi nők bírnak a legtöbb szexuális partnerrel: átlagosan 20.4-el életük során – a globális átlag 7.3.
Férfiak tekintetében az osztrákok vezetnek (29.3 szexuális partner), míg az új-zélandi pasiknak be kell érniük 16.8 különböző párral – ez egyébként még mindig magasabb a 13.2-es középértéknél és így a rangsor 11. helyén végeztek.
Érdekes módon, Új Zéland az egyedüli ország, ahol a nők több párral élvezik a szexet életük során, mint a férfiak. (Vagy a férfiak jobban hazudnak... :)
A kiwi lányok a szüzességüket leggyorsabban elvesztők közé tartoznak: ezen a listán a negyedikek az osztrákok (17.3 év), a brazilok (17.4 év) a németek (17.6 év) után, a maguk 17.8 éves átlagával. Arra sajnos nem találtam adatokat, hogy Magyarország hol áll ebben a sorban, de a saját tapasztalataim szerint meglehetősen előkelő helyet foglalhat el...
A felmérés kitér a szex mennyiségére és minőségére is: a kiwik átlagosan 122-szer szeretik egymást, és ezzel is lekörözik az ausztrálokat, akik mindössze 106 alkalommal kerítenek sort intim aktusra. Ugyanakkor az új-zélandiak kevesebb, mint fele (43%) elégedett tökéletesen szexuális életével, míg a sort vezető nigériaik 67 százaléka mondta teljesen kielégítőnek. A felmérés nagyjából megerősíti az eddigi is tudottakat: a japánok a legelégedetlenebbek, mindössze 15%-uk vallott így.
Ha már a szexnél és a új-zélandi lányoknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne számoljak be, az Alt TV különlegességéről: a négy meglehetősen alulöltözött kiwi hölgy által előadott esti időjárásjelentésről. Az Időjárás Angyalai nemcsak a tévében, de a weben is nyomon követhetők, és minden szónál többet mond, a legutolsó epizód megtekintése:
A Subdimension Cosmo rovatát ezzel be is rekesztem mára.
Egy egész hónapra volt szükség, amíg ismét felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Holnaptól újra érdemes lesz naponta látogatni.
Addig is íme kiwi országimázs – a könnyem is kicsordul, pedig itt élek.
Valóban nagyon ilyen:
Update:
Az alábbi videóra CS. hívta fel a figyelmet a kommentek között, és muszáj beillesztenem, noha kicsit kevésbbé profi munkának tűnik. Különösen kedves nekem, mert sorban villantja fel azokat a helyeket, ahol jártunk, amit a saját szemünkkel megtapasztaltunk – kicsit nehezen hihető talán, de tényleg így és ezt látni, ha az ember utazásra adja a fejét Új Zélandon. Talán érthetőbb lesz így, amit már írtam párszor: sokszor dörömbölt bennem a gondolat: nem hiszem el, hogy ez velem történik.
Jut eszembe: ma megkezdődött a 2007-es Rugby Világbajnokság Franciaországban. Szegény franciák mindjárt a nyitómérkőzésen ki is kaptak Argentínától. Ahogy a csoportbeosztásokat nézem, az All Blacks-nek sima útja lesz a döntőig.
Kezdődjék tehát a hype:
Jövő héten – szombaton – kezdődik a rugbyvilágbajnokság Franciaországban. Az általam ismeretlen márkájú skót whisky reklámja nemcsak szellemes, de időszerű is emiatt, ugyanakkor gyanítom, a valódi gyepen a szoknyaemelgetés ezúttal kevés lesz a skótok győzelméhez.
Sok-sok évet kell még Új Zélandon élnem ahhoz, hogy mélységében is megértsem a kiwi gondolkodás finomságait, sokrétűségét.
Egészen mostanáig többé-kevésbé meg voltam győződve róla, hogy Új Zéland és a kiwik alapvetően elégedettek a brit monarchia intézményével. A királynő a királynő: szeretjük is talán, de feltétlenül örülünk neki, hogy van. Afféle nemzeti celebritás az uralkodófamilia, amolyan csak a miénk: vihetitek Beckhamet Los Angelesbe, a színészeinket Hollywoodba, de Erzsébet királynő, Károly herceg, és a trónörökösök nem kaphatóak pénzért. (Bizony tetszett volna nem a tengerbe borogatni a teát azon a bizonyos délutánon Bostonban).
A királyság intézménye, a főkormányzó személye nemcsak atavizmus persze, de szimbóluma a valahová tartozásnak: Új Zéland nem csupán néhány nagyobbacska zátony a Csendes Óceán csücskében, hanem a Brit Nemzetközösség része – 4 milliónan vagyunk, de összetartozunk másik százmillióval.
Azt hogy a fentebbi gondolatmenet mennyire általános, mindeddig nem tudhattam biztosan: a legtöbben ismerősöm és/vagy véleményformáló a napi közbeszédben nem nagyon törődik az uralkodócsaláddal – feltéve, ha éppen nem náci tisztnek öltözik valamelyik tagja farsang alkalmával.
A minap azonban érdekes – és eddig elég elképzelhetetlennek tartott – vitára lettem figyelmes: az Új-Zélandi Republikánus Mozgalom egy reklámfilmje kapcsán lángolt fel, méghozzá meglepő erővel. Legyen-e uralkodója Új Zélandnak, illetve ki legyen Új Zéland államfője?
A kisfilm William herceget mutatja legkülönbözőbb – többnyire szimpatikus – tevékenységek közepette, míg az utolsó kockákon szurkolás közben, ahogy a Brit Oroszlánoknak drukkol. Aztán a következő kockán ezt vetik a szemére: Új Zéland ellenében.
És a végső szlogen: Itt az idő, hogy az államfőnk Új Zélandnak drukkoljon végre!
Nyilván nem tudom átérezni, milyen lehet igazi republikánusnak lenni (és most tekintsünk el attól, hogy a kisfilmet mennyire bután demagógnak tartom), és a világ talán legfiatalabb kolóniájának szülötteként még most is úgy érezni, hogy a Monarchia intézménye nemkívánatos valamiféle politikai/nemzeti hitvallás szerint.
Nekem személy szerint tetszik a Monarchia, és nem fogom bánni, ha William herceg kit tudja hanyadik György Vilmos királyként az brit rugby-válogatottnak szurkol majd az All Blacks ellenében. Sokat úgysem segít rajtuk.
Noha nincs köze Új Zélandhoz, ezt mégsem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem. Gyanúm szerint a felvétel valahol az Egyesült Államokban készülhetett.
A videón egy igazoltatásnak lehetünk tanúi, ahol a rendőrhölgy arra próbál rájönni, vajon részeg-e a sofőr.
Ne csak nézzétek, de hallgassátok is figyelmesen. A csattanó az utolsó másodpercekben érkezik.
Nem tudom még, egyszerű paródia, vagy komolyan vett horrorfilm, - ha egyáltalán - de kiderül hamarosan. Sokféle ellenséget láttam már filmen, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem: madarakat, cápát, hangyákat, minden rendű és rangú kígyót, pókot, legyet... Bárányt még sosem.
A Black Sheep (Fekete Bárány) új-zélandi horrorfilm, állítólag március 29.-én kerül a mozikba, Jonathan King rendezésében, és Weta (a Gyűrűk Urát is készítő Peter Jackson vállalkozása) trükkstúdió közreműködésével. Azért mondom, hogy állítólag, mert cseppet sem vagyok meggyőződve, hogy nem egyszerű médiahackról van szó.
A sztori Új Zélandon egy birkafarmon játszódik, ahol felelőtlen tudósok genetikai kísérleteket végeznek, ami végül rosszul sül el, és megjelennek a gonosz vérbirkák...
Ezek a felvételek a második nap készültek, a túránk leggyorsabb, legkényelmesebb napján. A Whanganui ezen a szakaszon volt a leggyorsabb, és az előzőnapi 32 kilométeres evezés után után, erre a napra terveztünk egy pihenős napot.
Csak összehasonlításképp: két óra alatt úgy tettünk meg 11 kilométert, hogy ebből csak egy órát eveztünk, a másodikat szinte végigcsorogtuk. Negyedik nap aztán a 14 kilométert úgy tudtuk 4 óra alatt lekűzdeni, hogy végiglapátoltuk inunk szakadtából.
Ez a video 5 perc, főképp az első kettő alatt ajánlom mindenki figyelmébe a hangokat: a természet és a madarak igazán kietettek magukért.
Az utolsó percekben látszik, amikor engedte a folyó, miként kapaszkodott össze a három kenu - ezek voltak az út legszórakoztatóbb részei.
Lesz még egyébként egy ennél érdekesebb, izgalmasabb video (borulással, uszással, zúgókkal) is: azokat a felvételeket Bandi csinálta, ha a hétvégén én is hozzájutok, némi utómunka végeztével közzéteszem majd.
Noha nem vagyok egy túl nagy tévénéző, néha elkerülhetetlenül megakad a szemem a képernyőn. Szeretem a kiwi reklámokat, bár sokszor nagyon ciki 60-as, 70-es évek feelingjük van. Amikor viszont nem, akkor ötletesek és szórakoztatók.
Egyik kedvenc sorozatom, a Tui Sör kampánya.
Első film:
Második film:
Hamarosan kezdődik a rugby szezon. Fogok még a rugbyről írni, fontos szerepet tölt be a kiwik életében, és mi is nagyon megszerettük. Az All Blacks (nemzeti válogatott) mérkőzések kötelező velejárója a haka (maori harci tánc) előadása. Íme egy kis ízelítő belőle:
All Blacks vs. Tonga
All Blacks vs. France
Ezt a mérkőzést volt szerencsém látni a tévében.
Érdemes volt: jól látszott, hogy Új Zéland jelenleg legyőzhetetlen rugbyben. A franciák sem rosszak - idén meg Franciaországban lesz a világbajnokság -, de az All Blacks 47-3 győzött, és ha csak a try-okat (tényleges gól) nézzük, mégdöbbenetesebb 7-0 eredmény született.
Az utána következő sajtóviszhang pedig jellegzetes kiwi volt: nem elszált tömjénezés, hanem óvatos aggódás, nem túl korán került-e az All Blacks csúcsformába.
És jöjjön kezdetnek pár video a Ninety Miles Beach-i off-roadozásunkról.
A narrátor természetesen Életem Értelme.
Lassan egy hete ment a polémia, amiért a most hétvégén megrendezésre kerülő Erotica Expót a vállalkozás szervezője egy a belváros szívében rendezett, meztelenkedős pornósztárokat felvonultató parádéval gondolta reklámozni. Az ötlet végül fényesen bevált.
Az történt ugyanis, hogy engedélyt kért a felvonulásra a városházától, ahol az ilyesmikkel foglalkozó ügyosztály megvizsgálta a kérelmét, és miután semmiféle törvénytelenséget nem látott az ügyben, azon melegében megadta az engedélyt. Gyanítom, ha ennyiben marad az ügy, a vállalkozó - bizonyos Steve Crow - egy kisebb vagyont költhetett volna még a reklámra, ám szerencséjére az ügyosztály vezetője elfelejtette tájékoztatni Dick Hubbard főpolgármestert.
Városunk ura a sajtóból értesült néhány nappal később, hogy Auckland belvárosában mi is készül fényes nappal. Ezen úgy felbosszantotta magát, hogy az elmúlt egy hétben szinte csak ezzel foglalkozott a média - miközben számtalanszor kifejtette, hogy Auckland városa nem támogatja az eseményt, ezért aztán nem is engedélyezte a Queen Street lezárást.
Ugyanakkor persze egy jogállamban, ahol egyetlen törvény sem tiltja, hogy félmeztelenül motorozzanak az emberek, nem tilthatta be rendezvényt, így az egyetlen eredmény, amit elért, hogy eszement közlekedési káoszt okozott. Tekintettel a média keltette felhajtásra, hatalmas tömeg gyűlt össze - valószínűleg jóval nagyobb, mintha egy kézlegyintéssel elintézte volna az ügyet -, s miután alig néhány rendőr kísérte a felvonulókat, fél egytől fél kettő gyakorlatilag megbénult a belváros.
Mellesleg maga a felvonulás nem érte meg a felhajtást: a télvégi hűvösben alig egy tucat, legjobb esetben is C kategóriásnak minősíthető erotika ipari szakmunkás volt látható, akik közül többen is jól láthatóan arra koncentráltak, hogy megússzák megfagyás nélkül az eseményt.
A hype persze engem is odacsalt - így aztán ebédidőben, ebéd helyett a Queen Streeten szorongtam - s a mobilommal rögzítettem az esemény majd 6 percnyi értékelhető részét. Visszatérvén aztán az irodába, gondoltam feltöltöm a netre, s miután elszánt Google júzer vagyok, megpróbálkoztam a Google Video szolgáltatásával.
Már értem, miért a YouTube a nyerő a Web 2 videós szegmensében. Hiába gyors és egyszerű a Google Video feltöltő processzusa (tegyük hozzá a YouTube-é sem sokkal bonyolultabb), ha a feltöltés után egy órával még mindig nem érhető el a video. Épp feldolgozás alatt áll, ami ezek után nyilván azt jelenti, hogy manuális ellenőrzésre kerül. Ebbe persze rossz belegondolni, különösen annak fényében, hogy a YouTube-on (ahová, megunván a várakozást, egy óra múltán feltöltöttem) simán, percekkel a feltöltés után megjelent.
Végezetül, de nem utolsó sorban:
