A Hobbit marad – életveszélyes fenyegetéseket kapnak a szakszervezeti vezetők.

No kéremszépen. A Hobbit marad, itt forgatják mindkét részt Új-Zélandon. Ez nekünk, adófizetőknek további 15 millió dollárunkba (filmenként plusz 7 és fél millió adókedvezmény) kerül, ha nem számítjuk azt a 10 milliót, amivel a promóciós költségvetéshez járulunk, igaz azzal a feltétellel, hogy a Hobbit marketingkampányában Új-Zéland turisztikai reklámjának is hangsúlyos szerepet kell kapnia.
Az üzlet nem olyan rossz – köszönhetően a miniszterelnökünknek –, még annak fényében sem, hogy a pénzbeli előnyökön kívül a Warner Brothers kapott egy törvényt is, ami megakadályozza, hogy a filmiparban dolgozó egyéni vállalkozók (contractor) státusza megváltozzon a szerződés időtartama alatt. Jelen pillanatban ugyanis, hiába egyéni vállalkozó valaki, ha csak egyetlen cégnek dolgozik, különféle átlagos feltételek teljesülése folytán a Munkaügyi Bírósághoz fordulhat, ahol simán kimondják az alkalmazotti voltát és onnan kezdve, teljesen mindegy, hogy mi szerepelt a szerződésben, jár neki az alkalmazottak kedvezménye: fizetett szabadság, betegszabadság, meg a háborodás tudja még mi minden.
A tegnap a parlament elé terjesztett törvénymódosítás ezt a státuszváltoztatási lehetőséget szünteti meg a filmiparban dolgozók számára.

Természetesen a szakszervezeti vezetők hőbörögnek, hogy itt a modern kori rabszolgaság, meg a multik gyarmatosítják szegény Új-Zélandot és ez tűrhetetlen. Noha eddig szent meggyőződésem volt, hogy a Warner állt az egész ügy hátterében, mert még szakszervezeti vezetőkről is nehezemre esik ekkora fokú, párját-ritkító hülyeséget feltételezni – néha feltámadnak a kétségeim, és pillanatokra képes vagyok elhinni, hogy mégis lehetséges: ezt tényleg maguktól főzték ki. Az emberi hülyeség határtalan, ez az egyetlen fix pont a világegyetemben, aminél fogva a földet ki lehet mozdítani helyéről – talán még Arkhimédészt is kielégítené.
Ha ez tényleg a filmes szakszervezetek magánszáma volt, akkor igazán csak gratulálni tudok hozzá: ennél sokkal jobban nemigen bánhattak volna el magukkal; most persze magyarázkodnak és hazudoznak össze vissza (ti.: ők csak barátságosan tárgyalni akartak), illetve tele a média, hogy kénytelenek voltak rendőri védelemért folyamodni illetve testőröket szerződtetni, mert százszámra kapják a halálos fenyegetéseket, hogy mik vannak, amikor csak a jót akarták.
Ezen meglepődni persze szintén érdemes, ki láthatta azt előre ugye, hogy ez a pici világ-bojkott így megharagítja ezeket a természetüknél fogva kapkodó és hirtelen kiwiket. Hát hisz végül is mit veszíthettünk volna? Az ország filmiparát? Oszt-poszt ha 20 ezren ha élnek belőle. Esetleg egy kis maradandó károsodás az országimázson, az meg elbírja ugye. A félmilliárd amerikai dollárról már ne is ejtsünk szót, kicsire ne adjunk...
Barmok.
Most szépen el kell hagyni az országot, lám-lám... Ha más nem is, ez legalább egy pozitív hozadéka volt az izmozásuknak.

Rally for keeping The Hobbit in NZ

If you want to help persuade Warners to keep The Hobbit in NZ, you’ll be able to do so next weel:

Mark Harrison, an Auckland actor and founder of the Keep The Hobbit Film Shoot in NZ page on Facebook, is leading the call for actors, all other related trades and the public to join in a show of support for keeping The Hobbit production in New Zealand when executives from Warner Brothers/New Line arrive in NZ next week.

Rallies are called for in the main centres and other towns, such as Matamata and
Queenstown, to show support for keeping the production centered in NZ.

“We want to show Warners and the other producers that there is a groundswell of
support for filming the Hobbit here, and that the actions of a small group should not in any way have the potential to disrupt the production.” Says Harrison.

With over 2,800 supporters, the Keep The Hobbit Film Shoot in NZ Facebook page has
been a focal point for those directly affected by the threat to The Hobbit.

“Our planned ʻShow of Supportʼ rallies are intended to be focused on positively
persuading Warners that they should produce the films here. Weʼre not looking to vilify any unions, but rather to positively show that the whole of NZ is behind the production, whatever it takes. We donʼt want this to be a protest against anyone, we want this to be a rally in favour of the New Zealand film industry and Sir Peter Jackson – we want so many New Zealanders to turn out, that it will make it impossible for Warners to think of moving Hobbiton from Matamata to Europe”

The rallies are provisionally planned for 1 pm Wednesday 27 October. Confirmed
venues, date and time will be released as soon as possible.

 So keep your lunchtimes free on Wednesday.

via: Kiwiblog

Bevándorlási szabályok – aktualitások

Bevándorlásról úgyis régen esett szó, és őszintén szólva nem is akartam többet a szabályokról írni, márcsak azért sem, mert a saját példám rég elavult már, az új szabályozással pedig nemigen vagyok képben. MartinIsti viszont nagyon is képben van, és írt egy egészen kiváló összefoglalót, ami pompásan és precízen eligazít a bevándorlás procedúrájában. Most érkezetteknek, vagy jönni készülőknek kötelező: Skilled Migrant PR–egy tájékoztató margójáról.

Talán annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy az általa megjelölt 12-24 hónapnál mostanában jóval rövidebb idő szokott lenni az átfutás, nemcsak Christchurchben, de még itt Aucklandben is láttunk három hónapos (EOI beadástól kézhez-kapásig) sikersztorikat.

Hobbitos konteo

Szóval, megy a cirkusz a Hobbit körül.
Arról ugye nagyjából mindenki értesült kézen-közön, hogy egy színész szakszervezet nem tudott megállapodásra jutni Peter Jacksonnal és produkciós cégével a kollektív szerződésről, így a Hobbit forgatása veszélybe került, és a helyzet azzal fenyeget, hogy a forgatást helyszínét átteszik, teszem azt Európába. Erről írnak a lapok, ezt boncolgatják, nyilván a magyar médiumok az egész hírnek csak a felszínét kapargatják, nagyjából semmit fel nem fogva a tényleges helyzetből, még abból sem, ami nyilvánosan tudható.
Hetek óta folyik tehát a cirkusz, nem telik el hét, hogy új részletek meg ne jelennének az ügyről – de érdekes módon a lényeget senki nem akarja meglátni (vagy legalábbis publikussá tenni). Pedig az ügy büdös (az angol az mondaná fishy), büdösebb, mint amikor életem volt párja egy ízben pár hétig elmulasztotta a sütőben rejtegetett ételmaradékot kidobni.

Hallgassátok tehát az  én konspirációs teóriámat (ha logikai hibát vétenék, kéretik a kommentekben az orrom alá dörgölni):

Vegyük sorra a történet szereplőit, illetve szilárd tényeket.

1. A Hobbit minden idő legdrágább filmjének ígérkezik, a maga félmilliárd dolláros költségvetésével. (Ez kéremszépen költségvetési tétel, még nálunk is.)

2. Új-Zéland jelen pillanatban 15%-os adókedvezmény van életben a nagy filmes produkciók számára, ellentétben egyes kelet-európai országokkal, ahol ez a kedvezmény 30%.

nézzük a szereplőket:

Sir Peter Jackson – A gyűrűk ura rendezője és megálmodója, aki egymaga felrajzolta Új-Zélandot a világtérképre a Gyűrűk Urával. A kiwik szeretik nemzeti ikonnak beállítani az All Blacks-et, de azért ne tévedjünk: milliárdnyi embernek a Gyűrük Ura jut Új-Zélandról eszébe. Az elmúlt évtized minden egyes évében ki lehetett mutatni a GDP-ben azt a kontribúciót, amit Peter Jackson és Gyűrük Ura jelentett. Ezért kapta a lovagit címet. Jackson azonfelelül, kemény és gerinces ember, aki öntudatos kiwi is egyben. Ráadásul sikeres, nagyon gazdag és tehetséges; Hollywoodi mércével mérve is van hatalma, nem lehet csak úgy átnyúlni a feje felett.

Warner Brothers – Hollywood, filmstúdió, a Hobbit finanszírozója és forgalmazója. Üzleti vállalkozás, csak a profit számít neki.

MEAA – Ausztrál színész szakszervezet.

Actors Equity – A MEAA új-zélandi leányvállalata, sajnos az elmúlt években elmulasztott eleget tenni a törvényi kötelezettségeknek, így nem számít hivatalosan bejegyzett szakszervezetnek Új-Zélandon.

és akkor lássuk az egész bohózatot:

Egy ausztrál színészszakszervezet bejegyzetlen új-zélandi lerakata, aki a Hobbit mellékszereplői közül 87! azaz nyolcvanhetet képvisel, arra való hivatkozással, hogy nem sikerült kollektív szerződést kötniük Jackson cégével, általános bojkottra szólított fel, amihez csatlakoztak a nagy hollywoodi testvérszakszervezetek, többek között a film főszereplőit képviselők is. A Warner Brothers azonnal jelezte, hogy nem látja biztonságban a jelenlegi bizonytalan helyzetben a félmilliárdos befektetését, így valószínűleg új helyszín után néz, mondjuk például Kelet-Európában.
Az Actors Equity a lépéséről elfelejtett egyeztetni a saját tagjaival is, illetve tegnap este 15 ezer színész és filmes szakember vonult fel Wellingtonban ellenük tüntetni. Az egész ország egy merő felháborodás, a kormány hetek óta próbál közvetíteni, sikertelenül.

Hát kérem, büdös ez az egész: ahonnan nézem, a jelen helyzet és annak az összes lehetséges végkimenetele egyedül a Warner Brothers-nak kedvez. Peter Jacksonnak nem lehetett azt mondani:
– Te Pete, hagyjuk a fenébe azt a Zátonyt, tíz éve az volt a legjobb és leggazdaságosabb (olcsóbb, mint Kanada és Mexikó, az Államokról nem is beszélve), meg volt infrastruktúra, és pont kapóra jött, hogy te is onnan jössz, szóval kössz, de időközben kiépült a Balkánon is az infrastruktúra, még olcsóbbak, pluszban az adókedvezmény is a duplája, ha csak ezt számoljuk is, 50-60 millióval beljebb vagyunk, azt meg már szabad szemmel is lehet látni.
Ez tehát nem ment, kellett a casus belli, és nekem nagyon gyanús, hogy ez az egész cirkusz éppen és pont a legjobb pillanatban jött kapóra nekik. A kialakult állapot ugyanis senki másnak nem jó a stúdión kívül, aki ezzel már odaállhat Peter Jackson elé (aki persze üzletember is), és mondhatja, bocs, mi igazán szerettük volna Új-Zélandot, de látod, az ottani földijeiddel nem lehet bírni, és azért a fél milliárd túl sok ahhoz, hogy ilyen kockázatot is vállaljunk.

Nekem megvan a markáns véleményem a szakszervezetekről, és arról, hogy miféle kontraszelekció útján lehet ott vezető pozícióba kerülni, tehát minden rosszindulatú, önző hülyeséget kinézek belőlük. Ha a szakszervezettséget kombináljuk az Ozzikkal, még cifrább eredményt kaphatunk. De ahhoz, hogy valaki ezt önszántából, a saját emberségéből főzze ki, gondolja végig és találja jó ötletnek, ahhoz még egy szakszervezeti vezető sem elég hülye.

Azt nyilván nem gondolhatták, hogy egy hollywoodi stúdió meghátrál egy olyan szervezet követelése előtt, aki:
a, nincs bejegyezve az országban;
b, néhány száz a világ filmiparában nem látható, ergo nem létező színészecskét képvisel,
és c, effektíve törvénybe ütköző lenne velük megállapodni.
Az egész hisztijükkel egy valamit értek el: egész Új-Zéland kollektívan gyűlöli őket, gyakorlatilag kiírták magukat nemcsak a szakmából, hanem a teljes társadalomból. Ez faktum, innentől kezdve bármi történjen is, ellehetetlenültek. Hovatartozás nélkül, minden kiwi egyetért abban, hogy az  Actors Equity képviselői hazaáruló, szemét banda, akiket oposszumokkal kell felzabáltatni.
Namost ez a reakció nem meglepetés, ezt könnyebb volt előre látni, mint, hogy reggel hétkor már világos van. A Gyűrűk Ura és a Hobbit nemzeti kérdés, az Új-Zéland brand része, ezzel baszakodni pont annyira értelmes, okos és célravezető, mint teszem fel az All Black-sel szemben lejáratókampányt folytatni.

Ez kiwinek – még ha szakszervezeti vezető se – nem jut eszébe magától, és az Ozzi főnökének is elmeorvosi kezelésre lenne szüksége, ha ilyesmire utasítja. Én inkább úgy képzelem, hogy Hollywoodból érkezhetett a sugallat, nyilván mindenféle kompenzációkkal egyetemben, mert alig hiszem, hogy a Warner Brothers a nyilvánvaló hatalmi pozíciójából ne tudta volna egyetlen telefonnal elintézni a kérdést, mielőtt egyáltalán nyilvánosságot kapott. Külön tragikomikus, hogy a szervezet hivatalos bejegyzés híján gyakorlatilag törvénytelenül működik, ha ezt az egészet valaki komolyan gondolta volna egy percig is, akkor mondjuk a tárgyalások megkezdése előtt néhány ezer dollárból és pár nap alatt rendezni lehetett volna a jogi státuszt. Hogy ez nem történt meg csak azt bizonyítja: olyan helyzetbe akarták hozni a Jackson produkciós cégét (amely egyébként a filmes szakma átlagát jelentősen meghaladó, heti 5000 dollárt fizetne a mellékszereplőknek – ez az átlag Hollywoodban 3500 dollár), amelyben egyszerűen ha akarná sem tudja teljesíteni a követeléseket.

Lassan egyébként kibújt a szög a zsákból – a Warner Brothers bejelentette, hiába oldódik meg a szakszervezetes probléma, továbbra is bizonytalannak érzik a helyzetet, ezért aztán inkább mennének Európába, ahol nincsenek ilyen bizonytalansági tényezők, ráadásul az adóviszonyok is kedvezőbbek. Nekem ez az utolsó nyilatkozat zökkentett helyre mindent.

És, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az egészet leegyszerűsíti az adókedvezmény 50-60 millió dollárjára, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a pénzügyminiszterünk bejelentette: a jövő héten leül tárgyalni a Warner Brothersal a további adókedvezmények ügyében, hogy a Hobbit forgatása mindenképpen az országban maradjon.

Munkahely és effélék

A múlt héten megvolt a negyedéves teljesítményértékelésem, csupa dicséretet kaptam – ezekbe most nem is mennék bele, mert annak tudom be, hogy az eddig megszokott munkatempóm és a multi munkakultúra között akkora szakadék tátong, amit meghatározni is nehézkes. Valaki szólhatott volna előbb is, hogy ne negyven éves fejjel kelljen rádöbbennem :) Egyetlen elemét emelném csak ki, azt is azért, hogy demonstráljam, miféle különbségek vannak az önpercepció és a környezetem által látott valóság között. Az írásos értékelésem egyik bekezdése így szól:

Csanad is still a little self conscious about his Hungarian accent, even though his command of the English language is better than most native English speakers. In time he will over come this.

Igazándiból természetesen továbbra sem vagyok elégedett az angol kifejezőkészségemmel, azzal viszont szembe kell néznem: külön hozott, hatalmas erőfeszítések nélkül nemigen fogok innen fejlődni és lassan meg kell barátkoznom a gondolattal – angolul így és ennyire beszélek. Pont.
Ez a felismerés odáig vezetett, hogy lelkiismeret furdalás nélkül (ti.:, nem az angol fejlődésem rovására) láttam neki a mandarin tanulásnak, ami a beszéd szintjén (az írás-olvasást ne számítsuk), sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint hittem volna.

Időközben szegény Terrano automata váltója végleg feladta a küzdelmet, kisebb vagyont kellett volna rákölteni a cserélésére. Céges autó ugyanakkor csak januártól járt volna, de én meg gondoltam egy merészet, és előadtam a kialakult helyzetet a főnökömnek, aki végül kijárta, hogy a vállalati szabályoktól eltérően már most megkaphassam. Így esett, hogy tegnap óta permanens új autó tulajdonos lettem: ugyanis amint a most megkapott példány eléri a tízezer kilométer, kapok egy vadonatújat.

Mindehhez a ráadás: a marketing osztályunk áldásos tevékenysége folytán egy autentikus maori főember céges Hakát írt nekünk, ami a vállalati értékeinket hivatott megszólaltatni. Amennyire falsul hangozhat ez így elsőre, annyira vicces és szórakoztató tanulni. A november 5-én esedékes, éves Dealer konferencián fogjuk előadni a márkakereskedőinknek, beszállítóinknak és egyéb üzleti partnereinknek. Addig sajnos nem publikálhatom, de utána ígérem, nemcsak a szövegét teszem közzé, hanem megpróbálok videóval is szolgálni.
Mégiscsak sokkal jobb és eredetibb, mint ha vállalati himnuszunk lenne (ahogyan az anyacégünknek Koreában egész biztosan van).

Mondtam már, hogy szeretek itt dolgozni?

Itt a tavasz, de most nem erről írok

Mindenféle fontos és érdekes dolgok történtek az elmúlt hetekben, többek között hosszan és részletesen kellene írnom, hogy miképpen alakult meg az Auckland Super City, ami nem más, mint az eddigi négy saját önkormányzattal rendelkező város összevonása (kapaszkodóképpen: mint annak idején 1873-ban Buda és Pest és Óbuda összeolvadása). Az új metropolisz (felénk csak szupercity-nek becézgetik) első önkormányzati választását tartották az elmúlt héten (hetekben), ez önmagában is megérne egy kifejtős beszámolót: hogy miképpen kaptam postán meg a szavazólapot, hogy miképpen kellett postán visszajuttatni a szavazatot, hogy igen, volt is ennek kapcsán némi cirkusz, mert Dél-Auckland egyes sűrűbben lakott negyedeiben némely baloldali aktivista megpróbálta egy kicsit saját szája íze szerint befolyásolni az eredményeket. Aztán belemehetnénk abba is, hogy eltérően a magyar viszonyoktól, a helyi politikában nem jelennek meg az országos pártok: sem a National, sem a Labour vagy az Act nem állít jelöltet; sem képviselőknek, sem polgármesternek, és emiatt napokig kellett különböző weboldalakon és szóróanyagokon felelhető programokat bújnom, amíg nagyjából képbe kerültem: ki kicsoda és mit akar (még a főpolgármester jelöltek esetében volt a legegyszerűbb a dolgom, ott elég nyilvánvaló volt, hogy John Banks a jobb-közép irányvonalat képviselő, és a National Party hallgatólagos támogatását élvezi, míg Len Brown a baloldal, így a Labour jelöltje).
A választás egyébként szokatlanul alacsony részvétel mellett zajlott – alig haladta meg az 50%-ot –, a főpolgármesteri címet végül Manukau (Dél-Auckland) volt polgármestere, a baloldali irányultságú Len Brown nyerte, egy pici baloldali többségű képviselő-testület élén. Ez minden bizonnyal a helyi adók emelésével jár majd (sóhaj), bár ha az ígéretek valóra vállnak – és itt elsősorban a tömegközlekedésre gondolok: vonat(hév) közlekedés 5-7 éven belül a központi városrészben, új vonal a repülőtérig 10 éven belül, és újabb átkelő, plusz vonat(hév) a North Shore-ra (nekem ez lenne a leglényegesebb) 15 éven belül – akkor nem bánom a többlet adót.
Sajnos Auckland területe túl nagy (két Budapestnyi) míg lakossága túl kicsi (1.4 millió) ahhoz, hogy igazán hatékony és gazdaságos tömegközlekedése lehessen.
Azután írnom kellene Paul Henryről is, aki kiwi televíziózás fenegyereke, amolyan Fábri-Fiderikusz összegyúrva, csak persze sokkal okosabb és veszélyesebb, no meg persze, sokkal bunkóbb is – ne féljünk a szavaktól. A helyi, állami csatorna botrányhőse volt, arról híres, hogy a legártatlanabb helyzetekből is sikerült zaftos perpatvart összehoznia, ami persze jót tett a nézettségnek, de most túllőtt a célon. A legutóbb ugyanis gyors egymásután seggfejezett egyet – egy indiai potentátot véletlenül Dikshit névvel vert meg a sors, a mi Henrynk persze nem állhatta meg, hogy le ne csapja a labdát. Ezt még el lehetett volna vinni szárazon, ám pár héttel később a miniszterelnökkel készített egy interjút, ahol sikerült feltennie azt a mérsékelten ízléses kérdést, hogy vajon a következő kormányzónak vajon igazi új-zélandit választ-e, olyat, aki úgy néz ki, és úgy is beszél, mint egy igazi kiwi. A kérdés pikantériája, hogy a mostani kormányzónk Sir Anand Satyanand indiai származású ugyanis, még a szülei vándoroltak be Fiji-ről, ő azonban már itt született, nevelkedett, járt egyetemre, és egyáltalán: itt futotta be jogászi karrierjét. Ez a kérdés tehát nem egyszerűen politikailag inkorrekt volt, hanem teljességgel értelmetlen és elfogadhatatlan egy olyan országban, ahol a lakók egyharmada első generációs bevándorló. Lett is sürgés-forgás, a fél ország Paul Henry fejét követelte (megjegyzem szerintem joggal), a TVNZ egy darabig próbálta menteni – amibe kis híján belebukott először a csatorna szóvivője (megjegyzem szerintem méginkább joggal), mert sikerült az amúgy is nyíltan rosszízű, rasszista megjegyzést tovább súlyosbítania azzal, hogy megjegyezte, Paul Henry csak azt mondta ki, amit a kiwik nagytöbbsége gondol –, de azután az indiai kormány hivatalos jegyzékben követelt bocsánatkérést, és így, hogy az ügy politikai skandalummá dagadt, a TVNZ sem tehetett mást, mint hogy elfogadja a műsorvezető lemondását.
Szóval történnek mindenfélék, amiről lehetne és kellene is írni, de éppen paracetamoltól zümmög a fejem, mert a múlt héten beszerzett sárga-láz* után, a hétvégén valahogy megfáznom is sikerült, és az otthon maradás luxusát most még véletlenül sem engedhetem meg, tekintve, hogy szerdán esedékes a negyedéves teljesítmény-értékelésem.

* yellow-fever. A másodlagos értelmezését tessék figyelembe venni.

Új-Zéland türannosza

Tegnap a kiwi parlament egyhangúan megszavazta a Canterbury Földrengés Utáni Újjáépítés Törvényét: a kormánypárti képviselőkön kívül a teljes ellenzék is támogatta a nemzeti összefogás jegyében.
Gerry Brownlee-t nevezték ki az újjáépítés miniszterének, a költségeket közel 4 milliárd (640 milliárd forint) dollárra becsülik, de közben kiszámolták, hogy az újjáépítés 0.5% fogja növelni a GDP-t a következő évben.
Jó érzés volt látni, hogy működő demokráciában miképp zár össze a politikai elit, teszi félre a nézeteltéréseit és koncentrál arra, ami igazán fontos: Új-Zéland eddigi legdrágább környezeti katasztrófája okozta kár helyreállítására.

Mondom, jó ezt látni, meg kíváncsi is voltam, hogy miféle törvényt hoztak, ami önmagában garancia arra hogy flottul menjen az újjáépítés – és a törvény olvasása közben teljesen elhűltem.
Tegnap este, Új-Zéland államformája időlegesen diktatúrára változott.
Komolyan, mint annak idején a Római Birodalomban, amikor vészhelyzet idején diktátort választott a szenátus.
Nyilván a gyakorlati megvalósítás más lesz, de a törvény szövege szerint, formálisan Gerry Brownlee az új türannoszunk, aki kevés kivételtől eltekintve bármit megtehet, és nemcsak a Parlamentnek, de a kormánynak sem tartozik elszámolással.
Az új törvény, ha betűi szerint értelmezzük, többek között az alábbiakat teszi lehetővé neki:

• betiltsa a szakszervezeteket,
• bárkit megfoszthat az állampolgárságától. Mi több, bárkinek állampolgárságot adhat,
• legálissá teheti például a gyilkosságot, erőszakot vagy korrupciót,
• felrúghatja a Treaty-t és megsemmisítheti a Waitangi Szövetség eredményeit,
• legalizálhatja a kínvallatást vagy a foglyokon végzett orvosi kísérleteket

Ha nem nyúl a választási törvényhez vagy az alkotmányt helyettesítő Bill of Rights-hoz, elméletileg mindenhez joga van 2012 április 1.-ig. Persze ezt a határidőt is könnyedén eltörölheti, hiszen nem akadályozhatja meg benne semmi.
Biztos vagyok benne, és gondolom mindenki más is biztos benne, hogy Brownlee semmi ilyesmit nem fog csinálni, de mégiscsak döbbenetes volt olvasni, hogy az összes demokratikus garanciát miképp írta felül a parlament szükséghelyzetben.

Ténylegesen szükséges volt ekkora hatalmat koncentrálni egy cél érdekében? Talán. Az biztos: a bürokrácia nem fogja akadályozni Christchurch renoválását.

Szakítás kiwi módra

Ez az egész szakítás/különköltözés szörnyű már önmagában is, még akkor is, ha békében-barátságban vagyunk. Ámde, az új-zélandi törvények (gondolom, általában az angolszász jog) ezt az amúgy is terhelt szituációt pokollá teszik.
Megállapodtunk mindenben, gondoltam semmi különös, majd az a jogász, aki a ház vásárlásakor képviselt minket, az segít most is.
Rachael nyilván nem dolgozik már ott, de majd egy másik specialista az irodából foglalkozik az üggyel. Elmagyarázom mit szeretnénk, erre mindjárt közli, hogy sajnos kettőnk nevében nem járhat el, neki kötelező az egyik ügyfelet képviselni.
Mondok jó, hát legyen úgy, legalább névleg, hogy hivatalosan engem képvisel. Hát köszöni szépen a bizalmat és mindjárt azzal kezdi, hogy reméli nem ígértem semmit, de ha ígértem is, akkor nem írtam le, alá – papírra.
Itt pillanatra kifutott a lábam alól a talaj – háthiszen elmagyaráztam, hogy mit szeretnénk –, de az újdonsült jogi képviselőm csak folytatja: mert hát figyelembe kell venni, hogy a párkapcsolatunk kezdetekor kinek mije volt, ki mennyit keresett, és hogy amíg együtt voltunk...
Itt már sikerült félbeszakítanom, és lassan, tagoltan elmondanom újra: mindenben megegyeztünk, egymás perelése/tönkretétele/kisemmizése nem opció.
Az ügyvéd jól halhatóan nem ért, aztán elkezd győzködni, hogy amit tud az ügyről, annak alapján nyerő pozícióban vagyok, több tízezer dollárt tudunk nyeri.
Nálam itt szakadt el a cérna,  kissé emelt hangon elismételtem, hogy nem tanácsot kérek tőle, hanem egy szolgáltatás: a megállapodásunk okiratba foglalását és ellenjegyzését.
Errefel elküldött egy 10 oldalas dokumentumot, hogy ezt legyünk szíves kitölteni – ebben mindenről számot kellene adni, anyagi helyzetünkről az óvodás kortól kezdve, egészen a szexuális orientációig.
Második nekifutásra ismerős kiwit kértem meg – közös barát, ismer és szeret mindkettőnket –, lenne-e kedves és segítene, nyilván lehet ezt normálisan, kulturáltan is intézni, ő is hasonló cipőbe járt egy éve, hogy azt hogyan.
Nos úgy tűnik nincs jó megoldás, az új ügyvéd is csak egyikünket képviselhet, nála is muszáj Separation Agreementet (Válási Szerződés) aláírni – az egyetlen előrelépés, hogy egyelőre nem próbál azon győzködni, hogy miképp lehetne jobban kijönnöm a dologból.
Kínunkban már azon nevettünk, hogy azért nem házasodtunk össze, hogy ne kelljen elválni – tessék, itt és most mégiscsak végigcsinálhatjuk a válások ocsmányabbik fajtáját, esküvő nélkül is.

Ne váljatok és/vagy szakítsatok a Zátonyon, sokkal zűrösebb, mint gondolnátok.

Űrközpont a semmi közepén

Glenfield észak-keleti, autópálya közeli részén, még a Wairau-park üzletei előtt elterülő Pack'N Save-Mitre10 Mega-Appliance Shed háromszög veszedelmes hely: a pénztárcák és kreditkártyák Bermudája, mert a Pack'N Save-n kívül csupa olyan üzlet les a gyanútlan arra járóra, ahol pompás értelmetlenségeket, vagy a legeufemisztikusabban megfogalmazva is, a nem feltétlenül szükséges kategóriába tartozó fogyasztási cikkeket lehet vásárolni.

Így esett, hogy szombaton egy mérsékelten hatékony és teljesen végiggondolatlan bevásárlást követően egy konyhai grillezővel és egy új pirítós sütővel lettem gazdagabb, ez utóbbira – szép, új, négyszemélyes, amire nyilván nagy szükségem lett így egyedül – nincs mentségem, hacsak az nem, hogy botrányosan olcsón adták. A grillsütő az más, azt már régebben is szerettem volna, de pont ilyet, ilyen lecsatolható sütőlaposat, amit aztán a mosogatóba lehet tenni. Kiváló hamburgerek születtek rajta már azóta is, és akkor még eszembe sem jutott, hogy milyen pompás melegszendvicseket fogok én majd készíteni.
Nem most jártam először ebben a konzumzónában, élethelyzettől és évszaktól függően sűrűbben vagy ritkábban fordulok elő, s egy üzlet már régebben felkeltette az érdeklődésemet.
Egy gumis és egy kínai zöldséges közé ugyanis, a portáján űrrakétát kiállító, hatalmas Rocket cégért villogtató, nagyobbfajta családi ház méretű iroda szorult. Évek óta találgatjuk, hogy mi a sankíros-vasporossal foglalkozhatnak, persze az a kézenfekvő megoldás, hogy egy ízben leparkoljak előtte és megpróbáljam fizikai szemrevételezéssel eldönteni a kérdést, nyilván szóba sem jöhet – hová lenne úgy a sportérték.

Az online nyomozás kapcsán azután nagyobb meglepetés ért, mint készültem: Új-Zélandnak ugyanis van űripara. Nem túl nagy, de működő és eredményes. Még űrközpontunk is van.
De nézzük sorjában. Ámbár nem köztudott, de a Zátonynak van igazi, világszínvonalú high-tech ipara is. Sajnos az ígéretesebb vállalkozásokat javarészt felvásárolják később, ahogy például a Navman-nel vagy a Marine Air Systems (MAS) Technology-sel is történt, de jó példa a Tait Electronics, Fisher&Paykel, Jade Software, Swichtec Power Systems vagy az Enatel Ltd is.
Némelyikről hallottam már; Navman-em van, a konyhában minden Fisher&Paykel, de azt nem gondoltam volna, hogy komoly űrrakéta fejlesztés folyhat egy aucklandi cégnél.
Pedig pontosan ez történik: a Rocket Lab's Parnell egyik kis utcájában olyan termékeket fejleszt, amelyeknek még a nevét sem kísérelem meg lefordítani (Hi Tac – High Temperature Ablative Coating, High Temperature Rocket Nozzle Bulk Moulding Compound, Hybrid Rocket Propellant, Sounding Rocket Avionics Flight Computer (SRA)), nem mellesleg tavaly novemberben sikeres kilövést hajtottak végre és rakétájukkal elérték az eredetileg kitűzött 100 km-es távolságot, ami már bőven alkalmassá teszi a céget műholdak pályára állítására.


Végül pedig itt van nekünk a saját űrközpontunk is, a Déli-Szigeten a semmi közepén; úgy hívják, hogy Awarua Rocket Tracking Station.
Évekkel ezelőtt, amikor az Európai Űrügynökség elkezdte tervezni Ariane teherűrhajó programját, Déli-Szigetre esett a választásuk a rádióirányító és követőközpont felépítésére. Az Ariane osztályú teherhajókat Francia Guiana-ban lövik fel és ivóvizet, üzemanyagot és oxigént szállítanak a Nemzetközi Űrállomásra. (Legutóbb, 2008-ban a Jules Verne, idén decemberben pedig Johannes Kepler nevű egység fogja végrehajtani a küldetést.)
Awarua állomás szó szerint a semmi közepén, Invercargill és Bluff között került megépítésre. A Délvidék Fejlesztési Ügynöksége (Venture Southland) hozta tető alá a kivitelezést ,az ESA finanszírozásában. Pár év múlva azonban az Európai Űrügynökség valamiért úgy döntött, hogy mégsem kíván ingatlantulajdonosként szerepelni a földgolyó átellenes oldalán, úgyhogy az állomás visszakerült kiwi állami tulajdonba. Azóta, két Ariane küldetés között, svéd és amerikai cégek használják, többek között a Google Earth műholdas felvételeit szolgáltató vállalat.

Tipikus kiwi sikersztori az ügy, abban a tekintetben is, hogy alig tud róla valaki, nincs és nem is volt vele tele a média, egyszerűen csak van és jól működik. Persze nem lenne igazán tipikus kiwi történet, ha nem a beruházás elkezdése után döbbentek volna rá, hogy a semmi közepén, nemcsak semmi nincs, de még infrastruktúra se, széles-sávú netkapcsolathoz. A világ tetszőleges pontján, ha űrközpontot építenek és a legközelebbi város tíz kilométerre van, akkor nyilván szívják a fogukat, majd kihúznak egy üvegszálköteget. Nemígy a Venture Southland emberei: ők inkább a Woosh mikrohullámú szolgáltatását választották, ami kétség kívül olcsóbb lehetett, de aki valaha próbálta a szolgáltatást, az tudja: nemhogy egy űrközpontot nem lenne szabad rábízni, de egy aktívabban internetező nyugdíjas otthont sem.

Haló, kérem...

A magánéletem mindeddig meglehetős visszafogottságban jelent meg eddig a blogon, és még ha nincs is szándékom ezen sokat változtatni, óhatatlanul hangsúlyosabb szerepet kap majd a jövőben.
Hogy letudjam a kötelezőt: szingli-horda lettem nem túl régen; semmi tragédia, semmi rigi-rugi – békében, barátságban sikerült szétkormányozni magunkat. Dráma persze van, de dráma mindig van, ha ekkora időtartományról beszélünk.
Pont.
Ezzel nagyjából elmondtam erről a helyzetről, amit el akartam, illetve nem akartam, de úgy érzem kellett: túl sokat hivatkoztam az eddigiekben magunkra, és majd most a jövőben pedig nem fogok, így jobb volt ezt most egyszerre tisztázni.

Egyébként is sok minden változott az életemben, és én állítólag, a DISC pszichológia profilom szerint, nem szeretem a változást: cégszamuráj lettem és cégtulajdonos is. Legnagyobb sajnálatomra nem a cég a közös nevező.
Lassan egy éve, hogy egy konténerbe gyömöszöltem mindent, amit 5 évvel ezelőtt Magyarországon hagytunk: így a néhányezer könyvön kívül (amelyek még mindig a gyerekszobában vendégszobában várják hogy a dolgozószobában elkészüljön a könyvespolc rendszer) lett még egy komplett háztartás, edényekkel és evőeszközökkel; valamint akkor jó ötletnek tűnt mindazon ruhákat is zsákba tömködni, amelyeket még a megboldogult kilencvenes években vettem és valahogy megúszták az ezredforduló utáni selejtezést. Némelyik zsír új, alig 7-8 éves, ezeknek esetleg lehet jövője.
Decemberben háztulajdonossá váltam, és így pár száz négyzetméter dzsungel, kb. 35 folyóméter patak, néhány színes papagáj és egy meglehetősen mogorva oposszum birtokába is kerültem. Februárban cégalapítással, júniusban munkakereséssel töltöttem az időmet, hogy július óta főállásban az autóipar egyik prominens képviselőjénél gardírozzak szupertitkos fejlesztéseket.
Sok mindenről van mit írnom, és ha már így hozta a sors, hogy támadt némi szabadidőm is, akkor ezt nem fogom kihasználatlanul hagyni.

Szóval szervusztok népek: visszatértem.

Magyar választások - 2010

Mindössze két helyen találtam híreket a magyar országgyűlési választásokról:

Meglehetősen terjedelmes cikkben emlékezett meg róla a Stuff.co.nz (A Trademe tulajdonában álló online magazin, amolyan kiwi index.hu-nak képzeljétek:

http://www.stuff.co.nz/world/europe/3571999/Fidesz-wins-Hungary-elections

A második gyors összefoglalót Idiot/Savant blogján találtam:

http://norightturn.blogspot.com/2010/04/hungary-votes.html

Most, hogy mindenki lassan elhallgat körülöttem, lehet, hogy újra sűrűbben jelentkezem majd.

Miniszterelnök a Letterman Showban

Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.

File closed, link terminated

Vége a látogatásunk hivatalos részének, most jön a turista üzemmód. Remélem, így élvezhetem egy kicsit a kelet-európai vadromantikát :)

Magyarország, 2009

Nyolcadik napja vagyunk Magyarországon – és igen, szándékosan nem írok itthont, mert amikor a "haza" kifejezésre gondolok, akkor Auckland jut eszembe –, és még egyetlen spontán mosolyt sem kaptam a családtagjaimon és barátaimon kívül.
Látom Magyarország és Budapest szépségeit, olykor egy kívülálló szemével tudok rájuk csodálkozni.
Gyönyörű nők sétálnak számolatlanul, pezseg az éjszakai élet. Ittam pálinkát, jó volt. Ettem Turó Rudit, téliszalámit és gyulai kolbászt. A családtagjaim fantasztikusak, a barátaimmal alig van már kapcsolódási pontunk, mégis szuper volt találkozni velük.
Voltam író-olvasó találkozón, nosztalgikus élmény, de rájöttem, nincs ott semmi keresni valóm.
Mindeközben a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
A városszervezés tragikus, a két évvel ezelőtt feltúrt utak ugyanúgy fel vannak túrva. A közlekedés gyalázatos. Új-Zélandon nincsenek autópályák, csak Aucklandben. Emiatt a város egyik végéből a másikba jutni fájdalommentes és kiszámítható. Magyarország cirka tízszer annyi autópályával rendelkezik, ezzel szemben Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
Tetszőleges dolog elintézése tízszerese a normálisnak: bankszámla nyitás két és fél óra, adás-vételi szerződés megkötése 3 és fél. Félórákat töltök bankautomata keresésével, a kisebb üzletek nagy-többségében nem fogadják el a kártyát.
Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.
És nem, mindez nem normális. Nem kellene normálisnak lennie.
Az árak ijesztőek – nagyjából az új-zélandi árakkal találkozhatunk – csak a kurvák, az ingatlan, a cigi és a kommersz alkohol olcsóbb.
Négy év elég volt, hogy megszokjam, hogy van jobb, négy év elég volt ahhoz, hogy elborzadjak most: nemcsak az aktuális állapotok miatt, hanem amiatt is, hogy EZT képes voltam 35 éven keresztül normálisnak tekinteni.
Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, semmi sem olyan, mint lehetne. Pedig a lehetőségek adottak volnának.
Rettenetesen sajnálom.
Pont.

Mi a rosseb?

Anyám – dr. Puskás Ildikó – január elején halt meg szegény. Az ELTE ókortörténeti tanszékének vezetője volt, indológus (India vallástörténete volt a szakterülete). Könyvtára, egy élet elkötelezett, kompromisszumot nem ismerő (és erről tudnék mesélni) gyűjteménye – felbecsülhetetlen értékű szakkönyvek tízezrei.

Húgommal együtt úgy döntöttünk, hogy a könyveit alapítványoknak, könyvtáraknak adományozzuk – a tudományos munkát, a hagyatékát ápolandó.

Ma kaptam a hírt, hogy a hagyatékot képező könyvek a Központi Antikváriumban kaphatók.

Mi a rosseb folyik abban az országban?
Nem térek magamhoz, és nem fogom ennyiben hagyni.

Repülőjegy vásárlás, 2009

Tekintettel a magyar bürokrácia csodálatos működésére, csak a múlt héten tudtuk meg, hogy melyik az a nap, amikor feltétlen jelenésem van Budapesten. Erős aggodalmain voltak emiatt, hogy a rendelkezésre álló idő alatt mennyiért sikerül majd repülőjegyet szerezni augusztus végére.
A kutatást több irányból indítottuk, és végül meglehetősen jó eredménnyel zártuk, de érdemes végignézni a lépéseket és levonni a tanulságokat.

1. Utazási irodák, online és offline egyaránt:

Semmi szóba jöhető eredménnyel nem kecsegtetnek. A webes keresés során csak elborzasztó, háromezer dollár feletti (per fő) találatokkal szolgáltak. A Flightcentre-nek szoktak időnként versenyképes ajánlatai lenni, most a grandiőz 2775 dolláros Lufthansa-jegy volt a legjobb tippük.

Verdikt: Felesleges időpocsékolás, hacsak nincs fél évnél több idő az utazásig, vagy nincs alkalmunk valamelyik februárban rendezett utazási kiállításon megcsípni egy akciós ajánlatot.

2. Légitársaságok közvetlenül:

A legvegyesebb eredményt hozta a keresés. A Hobe által javasolt Emirates Airlines 2463 dolláros ajánlata sokáig nyerőnek tűnt. Becsülettel elvégeztem a házi-feladatot és közel tíz céget néztem végig: a FinnAir eszelős 5900 Euros (per fő) lehetőségétől kezdve az átlagos 3500-3700 dolláros jegyekig. 2007-ben az EVA Air-rel utaztunk kifejezetten kedvező áron, ők sajnos megszüntették az új-zélandi járataikat. Miután azonban az elmúlt két évben elszaporodtak a Transztasmán fapados lehetőségek, kíváncsiságból megnéztem, hogy mit tud az EVA Air mondjuk Brisbane-Bécs viszonylatban. Ez tegnap reggel történt, és a képernyőn a sokkoló 1600 dolláros ajánlat fogadott. Gyorsan végignéztem a lehetőségeket, és kiderült: a Pacific Blue 139 dollárért elvisz Brisbanebe. El sem akartam hinni, hogy megússzuk 1800 dollárból fejenként, és jól is tettem, mert mire hazaértem, hogy lefoglaljam a jegyeket már mind elkeltek: a legjobb ajánlatuk 2140 dollár volt. Ez még mindig jobbnak tűnt, mind bármelyik másik, de korántsem annyira szenzációs, mint amilyet elsőre találtam náluk.

Verdikt: mindenképpen érdemes a légitársaságok webes felületét direktbe felkeresni, jó látszik, hogy vannak jó ajánlataik, és időnként szenzációs akciókra is bukkanhat az ember. Tanulság viszont, hogy az ilyen akciós ajánlatokra azonnal le kell csapni, mert órák alatt elfogyhatnak a jegyek. A másik tanulság, hogy a fapados járatok megjelenésével érdemes végignézni az Ausztráliából induló járatokat is, mert NZ-OZ viszonylatban már gombokért lehet utazni.

3. Nagy Pihenés Travel

Tekintettel arra, hogy csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak róluk – apám dicsérete pedig amennyire ritka, annyira szignifikáns –, gondoltam megér egy próbát, hátha van lehetőség rajtuk keresztül venni a jegyet. Felhívtam hát az irodát, Bajákiné Andreával ugyan nem tudtam beszélni, ezzel szemben egy kedves kollégája, Csajághy Péter (esetleg a testvére?) fogadott. Meg kell mondanom, hogy annyira kellemes meglepetés ért, amennyire csak lehetett: kedves, udvarias beszélgetés után végtelenül korrekt és gyors választ kaptam emailben; a nevem hallatán, azonnal beazonosítottak (pedig ugye apám már egy éve járt náluk), mindent összevéve olyan volt, mintha egy kiwi céggel beszéltem volna, csak magyar nyelven. Ezúton is köszönöm.

Verdikt: első tanulság, hogy van lehetőség innen Magyarországról foglalni jegyet. Második tanulság, hogy Magyarországon csak hozzájuk fordulnék, mert olyan minőségű szolgáltatást nyújtanak mind az ügyfélkezelésben, mind precizitásban, amit soha nem tapasztaltam Magyarországon. Nem ők tehetnek róla, hogy ennyi idővel az utazás előtt nem tudtak versenyképes ajánlattal szolgálni, ugyanakkor az általam talált egyik legjobb ajánlat (Emirates) szerepelt a levélben, és kedvesen még a helyi Korean Air elérhetőségét is megadták, mondván hátha innen helyből jobb ajánlatot kapok. Ha a Magyarországnak csak az egy része ilyen mentalitással bírna, mint ők, már nem fontolgatnák ennyien a kivándorlást.

4. Mirek Pistora

Zsuzsi ajánlatára – aki fél füllel tanúja volt, hogy a cseh származású Justice of Peace egyben utazási ügynök is –, Pappito segedelmével szereztük meg a számát. A hírek igen biztatóak voltak, állítólag szenzációs árakon tud jegyet szerezni és gyorsan. Nem kellett csalódnunk, Kriszti kora délután hívta fel őket, és mire hazaértem már meg is jött az email tőlük, amiben 5 ajánlat szerepelt 2250 - 2375 dolláros ártartományban.

Verdikt: ebben a pillanatban úgy tűnik, Mirek Pistoria verhetetlen. Nemcsak a legjobb ajánlatot adta, de gyorsan és precízen bonyolította a kérésünket.
Eredetileg szerettem volna, ha kijövünk fejenként 2500 dollárból és féltem, hogy az idő rövidsége miatt $3000 felett lesz a végösszeg. Ehhez képest az Thai Airways Auckland-Bécs viszonylata $2250-ért kifejezetten kellemes végeredmény – még az eredeti reményeimhez képest is $500 spórolás kettőnknek.
Engedélyt kértem és kaptam, így álljon itt Mirek Pistora elérhetősége:

Email: mireklydka@paradise.net.nz
Telefon: +64 9 4444401

Végső konklúzió:

Magyarországról továbbra is a Nagy Pihenést kell választani, itt Új-Zélandon pedig Mirek Pistoriát.

Ps.: a látogatásunk végső időpontja: augusztus 24.-től szeptember 8.-ig leszünk Magyarországon.

Hivatalos látogatásra Magyarországra érkezik...

Nos úgy néz ki, hosszú hónapok huzavonája után végre megvan az időpont, amikor Magyarországra megyünk.
Augusztus 21-22 között indulunk, és szeptember 5-6 között jönnénk haza. Azért írom ezt feltételes módban, mert repülőjegyünk még nincs, tekintettel arra, hogy csak két napja tudjuk a dátumot. Szóval nagyon hálás lennék, ha valakinek lenne ötlete, hogy melyik légitársaságnál vagy irodában nézzünk jegyet, illetve felmerül a kérdés: vajon olyat lehet-e csinálni, hogy Magyarországról veszünk jegyet Auckland->Budapest/Bécs->Auckland viszonylatra?

Utazásunk fő célja (egy szomorú hagyatéki eljárást leszámítva), hogy összepakoljuk és konténerbe rakjuk az ingóságainkat, illetve tekintettel az új útlevél körül kialakult cirkuszra, megpróbáljuk egy füst alatt elintézni azt is. Tanulva a két évvel ezelőtt elkövetett hibáinkból, szigorúan nem fogunk barátokhoz és a családokhoz rohangálni: két hét ebből nem egyszerűen fárasztó, hanem egészen rémálomszerű, ráadásul roppant kevéssé hatékony. Így azután azt eszeltük ki, hogy bárkit szívesen látunk, aki kíváncsi ránk – volt otthonunkban, csomagolás közben. Cím és telefonszám a szerkesztőségben :)

Tumblr Feed Gadget

Pár napja, hogy rákaptam a Tumblrre, és szerettem volna, ha az ott publikált dolgaim feedjét valahogyan megjeleníthetném itt, egyszerű listaként. Egy darabig túrtam a netet – a Tumblr-nek olyan szép és egyszerű az API-ja, hogy biztos voltam benne, valaki már megírta, amire szükségem van.
Valami igazán egyszerűt szerettem volna, semmi csicsást, persze nem találtam olyat, amire gondoltam. (Ezzel szemben belebotlottam a phpTumblr nevű izébe, ami nemcsak érthetetlenül lassú, de rettenetesen túl is van bonyolítva, és 600 Kb.)
Gyorsan írtam hát magamnak egyet, ha valakit érdekel innen letöltheti: tumblr gadget.

Tudom, hogy nem a legelegánsabb megoldás, meg kell hozzá külső webszerver, de nézzétek el nekem: semmi kedvem nem volt javascripttel veszkelődni –, a php5 SimpleXMLElement osztálya meg olyan szép és kényelmes.

Külön Pappito kedvéért elkészítem majd a Wordpress widget verzióját is.

Update: elkészült a Wordpress verzió is. Garantáltan 2.8 kompatibilis – máson ki sem próbáltam.
Letölthető innen: Tumblr Feed widget for Wordpress
Előbb-utóbb feltöltöm a Wordpress plugin directorijába is, instrukciókkal egyetemben. Addig íme a tennivalók:
A kitömörített filet be kell másolni a wp-content/plugin directory-ba. A Wordpress adminisztráció felületén aktíválni kell a plugint, majd a widegeteknél kihúzni valamelyik sidebar-ra, megadni a Tumblr címet, hogy hány postot jelenítsen meg, és hogy hány karakternyi szöveg legyen egy sorban.
Kipróbáltam, nekem hiba nélkül működik – ha valami nem klappolna, csak szóljatok.

Update2: Igen, tudom, a sima RSS feedet is be lehet kötni, az viszont nem adja a meg a Tumblr post típusát. Én meg szerettem volna.

Update3: Talán némiképp több értelme van a Tumblr Photo Feed-nek, ami a Tumblr-re feltöltött képekből generál az oldalsávban egy pici galériát. Használata egyszerű, a fájlokban részletes instrukciók találhatóak. Közben frissítettem a sima Feed gadgetet is, az új verzió (nomeg a Photo Feed is) már AJAX segítségével frissíti önmagát.
A képgalériás gadget letölhető innen: Tumblr Photo Feed gadget for Blogspot.
Hamarosan elkészítem az új verziók Wordpress implementációját – stay tuned.

Én, személyesen

Nagyjából tíz éve, 1999-ben tértem át Linuxra, onnantól kezdve ráadásul rendszeresen mentettem is mindenkori háttértárolóim tartalmát.
Amikor felkerekedtünk és Ú-Zélandra költöztünk, magammal hoztam azt a merevlemezt, ami a teljes digitális életemet tartalmazta, persze meglehetősen rendezetlen, kaotikus módon.
Tavaly, amikor megvettem az Apple Time Capsule 1 TB verzióját, elhatároztam, szépen lassan és főleg rendszerezetten átmentem azt a fél terabyte-nyi anyagot, ami azóta is várja, hogy kezdjek vele valamit.
Persze sosem volt ehhez elegendő időm és kedvem. Aztán ma, miután belefáradtam a munkába és a tanulásba, nekifogtam, hogy beváltsam a majd egy éves elhatározásomat.
Csodálatos dolgokra bukkantam ezen az elfeledett fileserveren, igazi kincsekre, ezért aztán elhatároztam, közzé teszem a legcsodálatosabbakat.
Miután ez a blog nem személyesen rólam szól, nem éreztem volna adekvátnak ide önteni a múlt frissen előkerült darabjait, így új megoldással kísérletezem.
Ha érdekel, miféle jószág voltam 1999 és 2005 között, némi ízelítőt kaphatsz, a Subdimension Tumblr verizóján.

Remélem legalább olyan jól fogtok szórakozni, mint én.

Mobiltelefónia az autóban

Új-Zéland egyike azon kevés (fejlett) államnak, ahol még nem tiltják a hagyományos, kézben tartott készülékkel végzett mobiltelefonálást vezetés közben. Ez az állapot azonban hamarosan megszűnik, az új Közlekedési Miniszterünk (Steven Joyce) a napokban jelentette be, hogy még az idén megszületik a törvény, amely megtiltja ezt.
A tiltásnak meglehetős társadalmi támogatottsága van, a felmérések szerint az autóvezető lakosság 76% egyetért vele, sőt két évvel ezelőtt már az ország két legnagyobb mobilkommunikációs cége – a Telecom és Vodafone – is a civil kezdeményezés mellé állt, épp ezért tűnik elsőre rejtélyesnek, hogy az egyébiránt mindent szabályozni szerető (csak Óvónéni Államnak csúfolt) Munkáspárti kormányzat, miért nem törvénykezett ez ügyben a regnálása alatt.
Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, mindjárt érthetőbb a hezitálás: kutatások kimutatták, hogy nem a mobiltelefon kezelése a legfigyelemelvonóbb vezetés közben, legalább ennyire veszélyes maga a beszélgetés – lett légyen szó kihangosított telefonon vagy éppen az utassal folytatottról –, de a dohányzás, a GPS vagy a fedélzeti zene kezelése is.
Az új törvény bevezetése ellen tiltakozó kisebbség éppen ezekre az érvekre hivatkozik: mondván ezzel az erővel be lehetne tiltani a az autórádió hallgatása mellett, a telefonkihangosítókon át, az utassokkal történő szóváltást is. David Farrar egyértelműen elvi síkon száll szembe az ötlettel – s amíg általában teljesen egyetértek vele az állami szabályozás minél kisebb szerepe ügyében, ez alkalommal – pusztán a praktikumot szem előtt tartva – én is többséggel tartok és helyeslem az új szabályozás tervezetét.
Mert lehet ugyan, hogy nem veszedelmesebb kézben tartott mobilról telefonálni, mint a Classic Breakfast-et hallgatni Jackievel meg Andrewval a Classic Hits-en, de hogy menetközben SMS-ezni életveszélyes, abban biztos vagyok. Ráadásul nemcsak kockázatos, hanem az egyik legbosszantóbb kiwi autóvezető szokás: nincs olyan nap, hogy ne szembesülnék olyan, az autópályacsúcs lassúságát kihasználó sofőrrel, aki az amúgy is akadozó forgalmat még jobban feltartja a mobilja nyomkodásával.
Az egyik kollégám, Michael, áldott csendes és visszahúzódó teremtés. A minap derült ki, hogy anger managment (düh-kezelésen) vesz részt: az autózást nem bírják az idegei – a végtelenül kényelmes, tötymögős kiwi tempót az elmúlt tizenöt évben sem sikerült megszoknia. Ezek után talán nem csoda, hogy a készülő törvénytervezetről szólva megjegyezte, hogy jobban örül neki, mint az áprilisi adócsökkentésnek.