Honvágy

Beszéljünk akkor a honvágyról is, ha már visszatérő kérdéssé vált.
Ha nagyon röviden, egyszerűen és sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom: nincs.
Persze nem ennyire egyszerű a kérdés, s ha a mélyére ásom, akkor ez messzire vezet. Ha a honvágyat valami patetikus hazaszeretettel azonosítjuk, valami erős magyarságtudattal, akkor - s ezt talán szégyenlenem kellene -, nincs nekem ilyenem.
Vannak személyek, akik hiányoznak: a családom; Életem Értelme családja, akikhez az utóbbi években már éppúgy kötődtem, mint a vérszerintihez; és persze a barátaim. Velük jó lenne megosztani mindazt a jót és szépet, ami itt történik velünk. Ők azonban helyfüggetlenül hiányoznak: ha ide tudnám telepíteni őket, szinte maradéktalanul boldognak érezhetném magam. Azután hiányozik még pár apróság: a magyar konyha és a könyveim.
Nem hiányzik azonban semmiféle magyar életérzés, sem Budapest, sem a Magyarországon hagyott élet dinamikája, vagy a költők által megénekelt tájai vagy tudomisén.
A személyekhez köthető hiányérzetből fakadóan hiányoznak olykor szituációk, és azt hiszem, valamiféle valahová tartozás érzése - bár, a Szigethalomra költözés kiválló tréningnek bizonyult: az a nem egészen 30 km a várostól úgy kilúgozta a szociális életemet és olyan elmagányosodást indított el, amit előtte sosem gondoltam volna.
Ehhez képest itt Aucklandben egy sokkal pezsgőbb társasági élet részese vagyok, persze az itteni ismerősök egyelőre nem tudnak tizenéves barátságokat pótolni, ám nem fordulhat elő, hogy napokig ne találkozzak élőszóval (néha még terhemre is van, hogy ennyire a táraság egyik központjává váltunk), ami azért Magyarországon az utolsó években simán megtörtént.

Fura experimentumban volt részem Kuala Lumpurban, amikor az indiai/maláj taxis, aki végighurcolt minket a városon, megkérdezte, mit tudok elmondani Magyarországról, mire vagyok a legbüszkébb, vagy méginkább, mire a legbüszkébbek magukban a magyarok.
A kérdés mellbevágott és meglepett: ugyan kivágtam magam valami sztenderd szöveggel, hivatkozva a tudósainkra meg tájaink természeti szépségeire, de azért ez a kérdés tüskeként maradt bennem és azóta is felmerül, újra és újra...
Mire lehetünk büszkék, mi magyarok?
Szégyen és gyalázat, hogy e kérdés egyáltalán felvetődhet. Mostanra tudok rá válaszolni, akár egy szóval is, akár kifejtve, ám e válaszban benne foglaltatik az egész bornírt rögmagyarság. Igen, a múltunk számtalan momentumára büszkék lehetünk. De a jelenünkben és az előrelátható jövőben egyetlen dolgot sem találtam, ami említhető volna.

Visszatérve a honvágy kérdésre: most olyan gyökértelennek érzem magam. Új Zéland még mindig nem az otthonom zsigeri szinten - ehhez nyilván kevés még az itt töltött idő -, az egész itteni lét olyan átmenetinek tűnik számomra. Magyarországot már nem érzem otthonomnak. Nem tudom elképzelni, hogy megint ott éljek, fogalmam sincs mihez kezdenék magammal, az életemmel, ha újra ott kellene laknom. Limbó ez most a javából. De nincs B terv, nincs visszaút - jövőképem csak Új Zélandról van, ahogyan a vágyak és elérendő célok is idekötnek.

Aztán az jutott eszembe, hogy ahogyan egyre gyorsabb ütemben valósulnak meg a sci-fi klasszikus klisséi, ahogyan már most is elképesztő könnyebbséget ad a kommunikációban az internet meg a videofon (ezek nélkül nyilván sokkal inkább megszenvedném az emigrációt), úgy eljön majd a pillanat, amikor az egyelőre legyűrhetetlenül nagy távolság (20.000 km) is zárójelbe kerül. Talán már nem az én életemben, de egyszerre beköszönt majd a teleportáció korszaka, amikor Aucklandből sem gond beugrani egy vasárnapi ebédre Hidegkútra vagy Kartalra.
Persze azt is hiszem, hogy Új Zéland számtalan jó tulajdonságának egyik záloga éppen ez az iszonyatos távolság és az ebből adódó viszonylagos szeparáltság. Talán nem is bánom igazán, hogy az én életemben még nem lesz pár perc alatt beutazható földgolyó. Inkább megpróbálok gyökeret ereszteni, és hozzászokni a gondolathoz, hogy jó esetben is csak két évente lehet részem ezekben a vasárnapi ebédekben. Most úgy érzem, még ilyen áron is megéri.