Röviden

Egyveleg lesz ez most a javából, de egyszerűen nincs időm kifejtősen írni, van amiről meg nem is érdemes.

Érdekes adatra bukkantam a minap, kiderült, hogy az új-zélandi költségvetés erőteljes többletben van: jelenleg 7 millárd dollárral (924 milliárd forint aktuális árfolyamon). A jövő évre azonban már csak 5.8 milliárd, míg a 2008-2009 fiskális évre már csak 3.6 milliárd dolláros többletet terveznek.
Érdekes helyzet, szó se róla, a főnököm reakcióját hallgatni még érdekesebb volt:

- Az államnak nem az a dolga, hogy pénzt csináljon, valamit elrontottak a költségvetésben.

Mindenesetre most látszik, hogy a különböző pártok gazdaságfilozófiája mennyiben tud különbözni: a kormányon lévő Labour Party inkább ráülne a pénzre, tartalékolna az ínségesebb időkre, és a szociális juttatásokra fordítaná. Nem, nem tervezik segélyként szétosztani, sem a nyugdíjakat emelni, inkább az oktatásra és egészségügyre költenének.
A jobboldal ezzel szemben markáns adócsökkentésért kardoskodik, amivel szerintük megállítható lenne a gazdasági növekedés lassulása (ebben az évben 1.5% a GDP bővülés, igaz jövőre már 3.7%-ot jósolnak.).
No igen, legalább vannak érthető és megkülönböztethető, markáns álláspontok, van miről vitázni, társadalmi párbeszédet folytatni.

Társadalmi párbeszédről szólván: a Waterfront Stadium elbukott a kormány minden erőlködése ellenére és az én legnagyobb örömömre. Az aucklandi polgárok nem szerették az öteletet, amit a nyilvánosságra került vizuális koncepciók láttán nem is nagyon csodálok. Akárkivel beszéltem, mind egyetértettünk: ha valami olyan építészeti csodáról, egy új új-zélandi jelképről lenne szó, mint amilyen a Sydney Operaház Ausztráliában, akkor a közvélemény egyöntetűen támogatná. Ebből a ronda, drága plasztikbehemótból nem kért senki sem. Hála a magasságos, működő demokráciának, az emberek véleménye számít a világnak ezen a táján. A kormány erőltette, az Auckland City Council (Városháza) a főpolgármesterrel az élen megszavazta, ám az Auckland Regional Council (nevezzük megyei közgyűlésnek, bár ez inkább csak párhuzam) megvétózta a tervet. Amennyire tudni lehet, az Eden Parkban található, már meglévő stadiumot fogják kibővíteni és felújítani, az új stadiumra szánt összeg negyven százalékából.

És jöjjenek a személyes vonatkozású hírek:

Végre felkészítettük a Mazdát eladásra - van rajta friss WOF, regisztráció, minden -, aztán úgy alakult, hogy mégsem adjuk el még egy kicsit. Egy a múlt héten érkezett magyar turista fiú vevő lett volna rá, de amikor odakerült a sor, hogy visszavennénk-e egy hónap múlva, amikor befejezi a túrázást, jobbat gondoltunk. Az utolsó napokban, nyilván - mert nem lesz ideje - csak sokkal olcsóbban tudná eladni. Így azt találtuk ki, hogy nem el, hanem bérbeadjuk neki az autót.
Win-win szituáció, mindenki jól jár. Persze azonnal felmerült bennem, hogy itt az ideje, hogy teljes biztosítást kössek az kocsira, így egyikünknek sem kell attól tartania, hogy mi történik, ha véletlenül összetöri.
Berobogtam tehát tegnap az AA-be (a helyi autóklub), hogy megkössem a teljeskörű biztosítást, aztán kicsit csalódottan távoztam: csak úgy hajlandóak megkötni, ha már van új-zélandi jogosítványom. A megszerzését egészen eddig halogattam: miután Magyarország - illetve az én régi magyar jogosítványom típusa - nincs rajta az elfogadható vezetői engedélyek listáján, kénytelen vagyok teljesen előről vizsgázni; elméleti és gyakorlati tesztet is kell tennem.
Anyhow, tudtam én, hogy előbb-utóbb nem úszom meg a kérdést, de jobb szerettem volna, ha mindezt békében, az irodai hajtás, meg az IELTS vizsga után tudom sorrakeríteni. Így azután nincs mese, szombaton délelőtt jogosítványt szerzek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lehetne magyar jogosítvánnyal is biztosítani, ám a turista kondíciók annyival rosszabbak, hogy nem is érdemes foglalkozni vele: a díj kétszeres, és az éves összeg hetvenöt százalékát előre ki kell fizetni.

Nerdeknek a röviden: a hír igaz, az Apple IPhone jövőre megjelenik a piacon. See öccse Ausztráliában él, és hivatalos IPod tesztelő (néha lenyűgöz, micsoda munkák vannak). Mióta tudom ezt, azóta piszkálom See-t, hogy járjon utána, mi igaz az IPhone körüli híresztelésekből. Tegnap végre nem felejtette el és megkérdezte, öccse pedig biztosított arról, hogy már működő prototípus is létezik, hamarosan gyártásba kerül.
Arra azért kíváncsi leszek, hozzánk Új Zélandra mikor jut el.

A japán konyha

Szombaton a mozi előtt vacsoráztunk, Annamari javaslatára a Nikko nevű japán étteremben (Nikko Japanese Restaurant, Level 1, Mid City Centre, 239 Queen Street, Auckland, Phone: 09-309-8266). Előre bocsáthatom, hogy az ázsiai koszt már a fülemen jön ki, a japán konyha meg eddig sem volt a kedvencem. Erre most rá kellett jönnöm, hogy rossz helyeken próbálkoztam a japanese cousine-al, sokkal izgalmasabb, érdekesebb kulináris élményben volt részem, mint amire számítottam amitől tartottam.
Kriszti egyébként él-hal a japán konyháért - de ő egyébként is nippomán, így a véleménye nem mérvadó.
A Nikko a CBD szívében, a Sky Metro mozitól öt perc sétára található, a Queen Street egyik bevásárlóközpontjának az első emeletén. Ez a tény kicsit aggasztott elsőre, de legnagyobb meglepetésemre rendesen felépített és berendezett étterem (nem a klasszikus plaza-kifőzde), igazi hajlongó japán személyzettel.
Őket egyébként maximális elismerés illeti: azt hiszem itt tapasztalatam az igazi vendéglátás magasiskoláját. A pincérek pontosak voltak és mindig kéznél, ám mégsem tolakódóan. A rendelés pontosan és gyorsan érkezett - szóval le a kalappal.
A japán konyha általam megismert és megrendelt remekei javarészt nyers halféleségekből álltak. Amikor azt mondom, hogy nyers, akkor ezt tessék úgy is érteni: frissen felbontott, de teljesen nyers lazacról és tonhalról beszélek.
Az étlapon elég bőséges választék szerepelt, de hiába voltak képek is, magamtól képtelen lettem volna választani. Így áthidaló megoldásként egy nyolc fogásból álló Premium Course-t rendeltem, a képek alapján csak sejteni lehet, hogy ez milyen irgalmatlan mennyiségű ennivaló. Az árak sem vészesek, a vacsora ránk jutó része 80 dollár volt, és ebben már benne foglaltatik két üveg sake is.


Mindent összevéve jól éreztük magunkat, az étel ízlet, dugiglaktam (sőt egy pici maradt is). Ha valaki fogékony az egzotikus ételekre és nem riad meg a nyersen tálalt tengeri herkentyűktől, csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 pontot, mert bármilyen finom volt is, én jobban kedvelem a hagyományos európai ízeket. Bár erről a Nikko nem tehet, ez mégiscsak a saját szubjektív véleményem.

Annamari és See...

Soha rosszabbat

Tegnap este írtam egy kifakadós bejegyzést, de aztán még sem publikáltam. Nyűgös vagyok a fáradtság miatt nyilván, és az egyébként legjobban működő párkapcsolatokban is akadnak konfliktusok (ezúttal az örökzöld: a karácsony és a prioritások megítélése), de mindent összevéve rájöttem, olyan bagatel problémákkal kell szembenéznünk, hogy nincs értelme panaszkodni miatta. (És még a Windows is látványosan haldoklik az otthoni gépen.)
Mindenesetre terápiának sem volt utolsó kiírni magamból az aktuális fusztrációt, legalább letisztult az egész, és ezzel nagyjából el is vette a szituáció élét.

Ha már itt tartunk, erről eszembe jut, hogy jó párszor szóba került: az ilyen messzire kitelepülés igazi próbakő minden párkapcsolatnak.
Nem tudom nem észrevenni a tétel igazságtartalmát: a távolság, a totális egymásra utaltság; a végletekig fokozott kompromisszum kényszer; az ismerős, biztonságos közeg megszűnése még az egyébként jó helyzetben lévő bevándorlópár viszonyát is megterheli. Ha ezt esetlegesen létbizonytalansággal, stresszel és anyagi problémákkal súlyosbítjuk, az olyan próbatétel elé állít egy kapcsolatot, amit valóban csak a legerősebb viszonyok bírnak el.
Az ismeretségi körünkben a szakítási arány az első egy évben közel kilencvenszázalékos - persze a felmérés nem reprezentatív, de mindenesetre elgondolkodtató.
Azt gondolom - persze az elméletek szintjén, a személyes tragédiákon túlemelkedve -, hogy nem baj ez. Tudni lehet legalább, ha az első pár év nehézségeit - és ezzel együtt gyakorta önmagunkat - sikerül együtt legyűrni, az olyan szilárd alap, amire lehet és érdemes egy új életet felépíteni.
Érdekes megfigyelni, hogy a szakítások szinte mindig akkor következnek be, amikor a pár révbe ért - a residency megkapása után. Úgy tűnik, a közös erőfeszítések alatt felhalmozott feszültségek, sérelmek ekkor robbannak ki elemi erővel, és ahogyan az egymásra utaltság abroncsa meglazul, a hirtelen megkönnyebbülés szétveti a kapcsolatot.
Nem tudom, lehet erre készülni a spekuláción túl? Talán segít, ha az ember végig tudatában tartja mindezeket, de abban biztos vagyok, ez sem küszöbölheti ki a terhelt élethelyzet okozta rizikót.
Én mindenesetre roppant bizakodva tekintek a jövőnkbe.

Borat Amerikába megy, de minek...?

A Borat Amerikába megy... nem jó film. Hovatovább filmnek is alig nevezném. Talán túl sarkosan fogalmazok, de tény, kicsit sajnálom, hogy nem a Departed-et, vagy mondjuk az új James Bondot néztük meg.
Pedig szeretem Sacha Baron Cohen-t, szerettem az Ali G-s filmjét, sőt szeretem magát a Borat média jelenséget is, minden párját ritkító bunkóságával egyetemben. Ráadásul a moziban még nevettem is sokat. Mi volt a baj?
Sacha Cohen jó komikus és komoly érzékenységgel figyeli a világot, a világban található álszentséget, végtelen ostobaságot és tobzódó hülyeséget. Hovatovább újra és újra rácsodálkozik ezekre, ami nem baj - bár ebben él 35 éve -, sőt, még azt is értem, miért akarja megmutatni, belekiabálni az emberek arcába. Az elképzelés jó, az eszközei is hatni szoktak, az Ali G filmben például tökéletesen.
Az is világos, hogy tudja, értelmiségi szépelgéssel, komoly művészfilmmel nem érhet célt: a világ moziba járó nagyközönsége - az emberek, akinek az arcába akarja vágni, hogy jól nézzétek meg, ilyenek vagyok - többnyire nem kíváncsi a művészetre.
Miért rézem úgy, hogy hiába helyes a koncepció, jól megválasztott az eszköztár, mégiscsak mellélövés az egész?


Két oka van:
Egyfelől nem film született, mégcsak nem is áldokumentum film (aminek szánta), hanem egymás után dobált snittek sorozata, amelyek egy erőltetett és roppant gyenge történetszerűségre vannak felfűzve. Egyszerűen csak nem adja a moziélményt. 84 perc trágárkodás, ami persze helyenként roppant szórakoztató tud lenni, de én mégsem ezért járok filmszínházba, hanem a mese élményéért.
Lehet az a mese akármilyen bárgyú, akármennyire komoly vagy tanító szándékú, nem számít. De elvárom, hogy az alkotók mesélni akarjanak nekem valamit, és azt sem bánom, ha ezt újszerű, vagy szokatlan, netán meghökkentő módon teszik, amíg a mesélési szándékot kiérzem.

Borat nem akar mesélni. Eszébe sem jut. A képembe vágja, hogy: lásd véglény, ilyen a világ, ilyenné tettük. A görbe tükröt nem elém tartja, hanem pofán csap vele. Még ezzel sem lenne bajom, ha célt érne vele, de úgy érzem nem sikerül neki. És talán ez a legfőbb bajom.
Az a faragatlan, nyers angol humor - amit annyira szeretek egyébként - egyszerűen elsodorja a nézőt. Borat túladagolja, így mindaz, amire fel akarja hívni a figyelmet, elvész. Nem az amerikai társadalom álszentsége vagy stupiditása, irracionális rasszizmusa a humorforrás - pedig megmutatja, ott van a filmen -, hanem a zacskóban hozott darab szar, amit az asztalnál lóbál; az ocsmányul hájas férfitest, a lengő faszok, a céltalan recskázások.
Sacha Cohen az angol humor egyik iskolapéldáján, a Monty Python-on nőhetett fel, tevénykeségéből ez minduntalan kiviláglik. De valamit tudtak Monty Pythonék, amit ő nem, mert mindezt - hasonló eszközökkel és képi világgal - láttam már úgy előadva, hogy működött.
Borat meg nem.

Közbiztonság

Már régen terveztem erről kicsit bővebben írni, de a szubjektív tapasztalataimon kívül a szerettem volna utána járni a hivatalos statisztikáknak is.

Kezdjük talán azzal, hogy a közhiedelem szerint Új Zéland egyike a legbékésebb, legbiztonságosabb az országoknak; lakói egyszerű, törvénytartó, becsületes emberek.
Ez a megállapítás nyilván nagyon sokáig tökéletesen megállta a helyét, azonban a hetvenes évektől kezdve - miután megnyílt a kapu a bevándorlók előtt - a helyzet némiképp árnyalódott.
Had szögezzem le mindjárt, saját szubjektív élményeim és a statisztikák átböngészése után is úgy vélem: Új Zéland még mindig a világ egyik legbiztonságosabb helye, ám ez nem jelenti azt, hogy boldog együgyűségben, paradicsomi állapotok uralkodnak.
Sok frissen betelepülő és turista abban a hitben él, hogy nyitva hagyható házak, autók; boldog-békés vadkempingezés várja, ahol legfeljebb a kíváncsi oposszumoktól kell tartania.
Nincs ez így, és azt gondolom, lassan tudatosítani kellene a nagyvilággal: igenis, a minimális önvédelmi reflexekre szükség van.
Nézzük a mindennapi élet szubjektumait: itt létünk alatt mindössze négy olyan bűncselekményre emlékszem, amit felkapott volna a média.

Egy huszas éveiben járó, európai turista lány egyedül túrázott és autóstoppal közlekedett szerte a szigeten; tavaly év vége felé megerőszakolták és megölték. A tettes rekordgyorsasággal meglett - zavart maori férfi, aki nem nagyon tudott magyarázatot adni tettére.
Már idén év elején kavart nagy vihart, amikor egy bőröndbe csomagolt kínai hullát fogtak ki az öbölből. Pár hétig az üggyel volt tele a sajtó, aztán meglettek a tettesek: a kínai közösség két tagja egy pénzügyi-elszámolási vitát gondolt eképpen megoldani.
Néhány héttel ezelőtt elfogták Új Zéland legnagyobb pénzügyi csalóját: egy kiwi villanyszerelő hamisított magának mintegy százhúsz személyi azonosságot (nem személyi igazolványt, mert az itt nincs), és némi trükközéssel 120 nyugdíjat folyósított magának, kétheti rendszerességgel mintegy 50 ezer dollárnyit. Az ügy pikantériája, hogy mindezt két és fél éven keresztül sikeresen folytatta, a lebukása után a rendőrség nem győzött magyarázkodni, hogy-hogy ilyen sokáig nem csípték el.
Két hete pedig egy holland nászutas pár járt rosszul Far North-i vadkempingezésük alkalmával: két férfi kirabolta őket, és a fiatal nőt megerőszakolták. Az ügy óriási felzúdulást keltett: a Sensible Sentencing Trust nevű civil szervezet a halálbüntetés visszaállításáért szállt síkra ezügyben. Mellesleg a két tettest 12 nap alatt elfogták.

Ezek persze szönyű hírek (mint minden erőszakos bűncselekményről szóló), két dolog miatt emeltem ki őket: egyfelől nincs minden nap hasonló híradás, ha valami komoly eset történik, az még mindig meglepi a kiwiket, és hetekig a közbeszéd tárgya. Másfelől a két eset is jól példázza, hogy az áldozatok nem mérték fel a lehetséges veszélyeket: a világ nagyobbik részében senkinek eszébe sem jutna nyitott autóban vadkempingezni egy kihalt erdőszélen, vagy fiatal lányként egyedül végigstoppolni egy országot.

Saját személyes tapasztalatom is van: két esetet tudok felhozni. János barátom gyakran nyitva felejtette az autóját (esetleg bezárta a kulcsát is, de ez más történet) egész éjszakára. Az autó kint állt az utcán, s egy ízben reggelre kilopták belőle az akkumlátort. Bosszantó, százdolláros kár, de megintcsak a saját figyelmetlenséget tudom felhozni. Végül nem egészen egy hete, Annamari autójára fújtak fekete sprével valami grafitit (szerencsére a mindenütt kapható, 6 dolláros kerozinnal letisztítható).

Mindent összevéve a napi életben a biztonságérzet uralkodik, erőszaknak, balhénak még nyomát sem láttam, és soha fel nem merült bennem, hogy valahol félnem kellene. A rendőrség sok helyütt jelen van, de végtelen udvariasak és segítőkészek: nekik valahogy nyomban elhiszem a jelszavukat "Safer communities together" (Együtt a biztonságosabb közösségért).
[Számokban: több mint 400 rendőrörs, összesen mintegy 10,300 rendőrrel.]

Persze mi alapvetően jó környéken élünk, hallottam hírét, hogy Dél-Auckland egyes negyedei inkább gettókra hasonlítanak, mint bármi egyébre. A maorik többsége él ott, ezért, hogy őszinte legyek, nem tudom mennyi a tapasztalat és mennyi az előítélet Dél-Auckland ilyetén megítélésében. Mindenesetre van híres aucklandi geng is, Black Power néven ismert, elsősorban maorikból álló motorosbanda. See megígérte, hogy megmutatja a területüket, székházukat és a befolyási övezetüket jelző grafitiket, amint ez megtörténik, fotókkal dokumentálom majd.

Nézzük akkor a statisztikai adatokat. Biztosan lesz akinek segítenek eligazodni, miután nem ismerem a hasonló számokat Magyarországról, inkább nem is fűzök hozzá kommentárt:
Az adatok frissek, a 2005-2006-os évre vonatkoznak.

Ismerté vált bűnügyek 10,000 főre vetítve, kategóriánként:

• Erőszakos bűncselekmények
  (gyilkosság, rablás, garázdaság, stb): 123
  Felderítési arány: 81.3%

• Szexuális bűncselekmények
  (zaklatás, nemi erőszak, pedofilia, stb): 8.4
  Felderítési arány: 60.2%

• Drog és Közösségellenes bűncselekmények
  (drog, családon belüli erőszak, szerencsejáték, stb): 132
  Felderítési arány: 92.2%

• Csalással, lopással kapcsolatos bűncselekmények
  (betörés, lopás, csalás, stb): 585.7
  Felderítési arány: 23.3%
  

• Ingatlannal kapcsolatos bűncselekmények
  (ingatlan megrongálása, veszélyeztetése, stb): 114.7
  Felderítési arány: 32%
  

• Közigazgatással kapcsolatos bűncselekmények
  (rasszizmus, bevándorlás, igazságszolgáltatás akadályozása, stb): 28.5
  Felderítési arány:92.6%

Összesítve: 10,000 lakosra 1,035.9 bűncselekmény jut, átlagosan 44.2% felderítési aránnyal.

Találtam még egy nagyon beszédes statisztikát, amely az USA-val, Ausztráliával, Kanadával és Angliával hasonlítja össze az erőszakos bűncselekmények számait. Ez a felmérés ugyan csak a 2000. évig bezárólag dolgozza fel az adatokat, de arányaiban nyilván megállja a helyét most is. Íme a summázata:
Új Zéland közbiztonsága nagyjából Ausztrálival van egy szinten. Az Egyesült Államoknál négyszer, Angliánál 13%-al biztonságosabb Kiwiország, míg Kanadában majdnem kétszer annyi erőszakos bűncselekményt követnek el, mint Új Zélandon.

Konklúzió helyett következzék egy hamisítatlan kiwi vicc, amit a minap olvastam:

Az aucklandi Blues (rugby csapat) menedzsere szétküldi megfigyelőit a világban, hogy találjanak olyan új játékosokat, akik segítségével megnyerhetik az idei Super XIV (rugby bajnokság). Egyik megfigyelője Irakból jelentkezik, hogy talált egy igazi tehetséget. Az edző Irakba repül, és lenyűgözi a fiatal jobbszélső játéka, azonnal leszerződtetik a Blueshoz.

Két héttel később a Blues 30-30-ra áll hazai pályán a Crusaders ellen, és már csak 20 perc van hátra a mérkőzésből. Az edző beküldi a fiatal iraki játékost; a fickó lehengerlő: 6 try-t (gólt) ér el, ezzel a Blues megnyeri a meccset.

Miután lejönnek a pályáról, azonnal felhívja az anyját, hogy beszámoljon az első meccséről:
- Szia, anya. Képzeld mi történt. Húsz percet játszottam 30-30-as állásnál, hat gólt szereztem, és megnyertük a meccset. Mindenki imád engem: a rajongók, a játékostársaim, a média.
- Csodás - válaszolja az anyja. - Akkor had mondjam el, hogy telt az én napom. Amíg te ilyen szenzációsan érezted magad, apádat meglőtték az utcán, a húgodat és engem megtámadtak és molesztáltak; az öcséd pedig csatlakozott egy utcai bandához.
- Mit mondhatnék, anya? - válaszol idegesen a fiatal játékos. - Nagyon sajnálom.
- Nagyon sajnálod?! - kiáltja felindultan az anyja. - Te tehetsz az egészről, hiszen te akartál mindenáron Dél-Aucklandbe költözni.

Hobbit újra

A Gyűrűk Ura rajongók nehezen nyelik le, ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzelték. Most fedeztem fel a Petition Onlineon, hogy a rajongók aláírásgyűjtés kezdeményeztek annak érdekében, hogy megakadályozzák a New Line Cinemát, hogy Peter Jackson nélkül készítse el a Hobbit c. filmet.
Az petició most éppen a második helyen áll a legaktívabbak listáján (12862 aláírással).
Az első helyen egy olasz petíció tanyázik (sajnos nem tudok elég jól olaszul ahhoz, hogy értelmezni tudjam, de valami mobiltelefóniával kapcsolatos), a meggyőző 771,293 szignóval.

Komolyan nem értem. Én is szeretem a Gyűrűk Urát. Én is nagy tisztelője vagyok Peter Jacksonnak, sőt ahogyan már írtam, Új Zélandon egyfajta nemzeti ügy is a kérdés.
De az ég szerelmére! Elképesztő pénzekről vitáznak óriáscégek. Mit érdekli őket néhány tíz esetleg százezer aláírás?! Bojkott? Ugyan már. Nézzünk szembe a valósággal: hányan fogják ténylegesen bojkottálni a Hobbitot, ha Sam Raimi rendezi és nem Peter Jackson? Hányan nem mennek el majd megnézni a filmet?
Persze, fejezzük ki az elkeseredésünket valahogyan. Jelezzük, hogy nem erre számítottunk, nem ezt szeretnénk. De legyünk biztosak benne, hogy a New Line Cinemánál számoltak ezzel, végiggondolták és végül kikalkulálták, hogy nagyívben tesznek rá.
Ha egyetlen oka van, amiért esetleg mégis érdemes aláírni, az Peter Jackson: biztos kellemesen simogatja az egóját, ha értesül arról, miképp nyí és nyűszít a rajongóinak tábora. Azért ne tévedjünk: nem fog lemondani egy párszáz millió dollárról, csak azért, hogy a kedvünkre tegyen.

Magyar blog projekt

A fejlesztést ugyan egy picit visszavetette, de úgy vélem megérte. Létrehoztam egy külön fejlesztői blogot a Magyar Blogok a nagyvilágban projekthez, Commando címen.
Kérlek benneteket, hogy látogassátok meg, olvassátok, de legfőképp tanácsokkal, ötletekkel és kritikával támogassátok. Meg persze az sem volna rossz, ha terjedne a híre - igazándiból a közösségi munkát kedvelem leginkább, és azt hiszem, a legjobb dolgok mindig így születnek.

Hosszú hét

Pokoli fárasztó volt a hetem, és még nincs is vége. Megígértem, hogy egy pár órára bemegyek szombaton és vasárnap is. Nem egész napra, de rájöttem: igenis kell a minimum két nap, hogy teljesen regeneráljam magam - ez pedig megint nem fog megtörténni.
Végülis kibírom persze, leadás előtt egy héttel vagyunk: szóval az utolsó hosszú, húzós hét lesz a nyári szabadságolások előtt.
Mindenesetre a napi 8-9 óra munka, meg két óra IELTS felkészítő roppant mód el tud fárasztani: estére inkább oszló hullának érzem magam, mint bármi egyébnek.
A héten javarészt a banki modullal kínlódtam: a kiwik nem könnyítették meg a dolgom. (Az a rész, amikor a rendszerünket webes felületen összekötöm a hitelkártya elfogadó cégekkel, hogy a reménybeli tanulóink tudjanak on-line fizetni.) Ha bárkit érdekelne a dolog, csak írjon: miután átvergődtem a nem magától érthetődő buktatókon, végigordítottam három napot a technical supporttal, majd az értetlen bankos kisasszonyokkal, egész szakértőjévé váltam a rendszernek.
Előljáróban annyit, hogy két lehetőség van: ASB és ANZ. Senkinek még eszébe se jusson az ASB-t választani: kezelhetetlenül hülye a megoldásuk. Első pillanatra az ANZ-é sem sokkal jobb, de később kiderül: a rendszer nem vészes, csak a dokumentációt írták idomított főemlősnek tűnő véglények.
Értelmes lények egy más bolygóról? Dehogy. Előbb foglalkozzunk az Értelmetlen lényekkel, erről a bolygóról.

A hét legaranyosabb momentumai See-hez kötődtek. Mint korábban már finoman jeleztem, ő és Annamari egymásra találtak a múlt hétvége közös kirándulásán. Mindannyiónk legnagyobb meglepetésére, hétfőn, kedden és szerdán nem vitte túlzásba a kommunikációt újdonsült barátnőjével: Annamari persze kiakadt, én meg nem értettem semmit.
Szerdán este aztán a szokásos esti meetingre (nagy mennyiségű sör elfogyasztása egy havana szivar társaságában, mindezt a cég a költségére) gyűltünk össze nálunk. Annamari még nem volt itthon, See pedig határozottan zavarodottnak tűnt. Kezdetnek dolgoztunk egy kicsit (nevezzük így, amikor a közös projektünkről beszélünk), aztán nagy levegőt vett, és látható kínban elkezdte magyarázni, hogy nem tudja, tudom-e mi történt a hétvégén, de akármit is tudok, az Annamari hibája, ő bérelt olyan szobát amiben egy duplaágy volt.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy most végülis a jóváhagyásom van kikérve az ő kapcsolatukra, de amint megértettem, olyan féktelen mosolyoghatnék fogott el, hogy inkább elvonultam egy kicsit a vécére.
Komolyan nem ismerem a kínai szokásokat: lehet, hogy náluk a lakótárs egyfajta családhoz tartozást is jelent, mindenesetre roppant aranyos és szórakoztató volt látni, hogy See engedélyt kér a maga sajátos módján. Végül sikerült hangos nevetés nélkül átvészelnem a szituációt, s amikor határozottan kijelentettem, hogy mennyire örülök a dolgok alakulásának, See úgy megkönnyebbült, mintha legalábbis kiderült volna, hogy az eddigi tüdőráknak diagnosztizált kór nem egyéb influenzánál.
Azon már csak másnap mulattam megintcsak egy jót, hogy a szokásos sörök helyett 15 éves single malt, méregdrága skót whiskyt hozott.
Formális jóváhagyásom óta See úgy viselkedik, mint bármilyen más pasi egy kezdő párkapcsolatban: napi húsz SMS, és minden lehetőség megragadása, hogy együtt lehessen kedvesével.
Szombat estére mozit tervezük: itt az ideje, hogy megnézzük Borat-ot Amerikában. Ma reggel Annamari szégyenlősen megjegyezte, hogy aztán See itt is aludna vele...
Kicsit tanakodtunk Életem Értelmével Krisztivel, aztán Rékáékkal (aki ugye az unokahúgom), és arra a megoldásra jutottunk, hogy a szombat éjszakát ezúttal nem otthon töltjük - mozi után Rékáékhoz megyünk aludni. Eleinte mégiscsak jobb nekik kettesben lenni, mint a lakótársaktól terhelten.

Következő témáim: bevándorlási kiskáté, Waterfront Stadium, közbiztonság.

Mi lesz veled Hobbit?

Elszomorodtam kicsit, amikor ma megláttam a hírt: úgy tűnik mégsem Peter Jackson rendezi a Hobbitot (vagy inkább Babót kellene mondanom?).
Amennyire sikerült kisilabizálnom, Peter Jacksonnek és cégének a Wingnut Films-nek elszámolási vitája akadt a forgalmazó New Line Cinema/MGM párossal. A három film mintegy 3 milliárd USA dollár bevételt termelt eddig, s a jelek szerint az amerikaiak megpróbáltak ebből nagyobb részt megtartani, mint járt volna nekik.
A Hobbit film köztudatba dobása inkább egyfajta zsarolásnak tekinthető: ezzel utaltak finoman arra, ha Jackson eláll a pertől, hamarosan újabb sikerprodukció főszereplője lehet.
A számítás nem vált be: Új Zéland hatodik legbefolyásosabb embere megkötötte magát; amíg az előző három milliárd sorsa nem rendeződik megnyugtatóan, nem tárgyal új produkcióról.

"This is simple common sense - you cannot be in a relationship with a film studio, making a complex, expensive movie and dealing with all the pressures and responsibilities that come with the job, while an unresolved lawsuit exists."

magyarul:

"Józan paraszti ésszel belátható: nem üzletelsz egy filmstúdióval, készítesz drága, bonyolult filmet, miközben hatalmas felelősséggel jár ez a munka, amíg lezáratlan pereskedésben álltok."

Ezt persze meg tudom érteni. Ennek ellenére szomorúsággal tölt el az ügy: egyfelől szerettem Peter Jacksont - a Gyűrűk Ura filmmel csodálatos dolgot tett le az asztalra -, másfelől reménykedtem, hogy a Hobbit forgatása is itt Új Zélandon lesz, és közelről megnézhetem.
A hírek szerint Sam Raimit kérték fel rendezőnek (apámmal ellentétben nem vagyok filmesztéta, így nem merek munkássága kapcsán fejtegetésbe bonyolódni), és a forgatási helyszín még nincs meghatározva, de kétlem, hogy bármilyen filmstúdió be merné tenni a lábát ezügyben Új Zélandra, Peter Jackson megkerülésével. Nekünk ez nem egyszerűen mozi, de nemzeti ügy is egyben.

Magyar blogok a nagyvilágban

Az jutott eszembe, hogy össze kellene gyűjteni mindazokat a magyar nyelvű blogokat, amelyek nem Magyarországon íródnak, hanem valahol másutt a világban.
Az igazat megvallva nemcsak gondoltam rá, de el is kezdtem dolgozni rajta, úgyhogy a hétvégén be is fejezem az alfa verziót. Azért, ha bármi ötleteket lenne, azt szívesen venném.

Az ötven legbefolyásosabb ember Új Zélandon

Érdekes listára bukkantam a minap, Jeremy Greenbrook-Held blogjában, az Aucklander At Large-ban. Jeremy közreadta a Listener által készített, Új Zéland ötven legnagyobb befolyással bíró polgárának listáját.
A lista több szempontból is érdekes - bár mint arra David Farrar rámutat, nyilván szubjektív és nem feltétlenül az abszolút valóságot tükrözi. Azért szeretnék néhány - számomra - igazán meglepő nevet kiemelni.

Nyilván nem meglepő - bár akár az is lehetne -, hogy a lista első helyén Helen Clark áll, Új Zéland miniszterelnöke.

A második Graeme Hart milliárdos, az ország leggazdagabb embere. Róla jópofa tudni, hogy klasszikus amerikai sikersztorival büszkélkedhet: 16 évesen abbahagyta tanulmányait, karoszéria lakatoskodott és tilosban parkoló autókat elszállító tehergépkocsi vezető volt. Aztán 32 éves korára elvégezte az egyetemet, alapított egy kis vállalkozást, és sikeres befektetéseinek köszönhetően nemcsak Új Zéland, de a térség egyik leggazdagabb emberévé vált.

A lista egyik meglepetése számomra Sam Morgan, a TradeMe alapítója.


A TradeMe az E-bay egyszerű másolata, mégis roppant sikerre tett szert, mostanra elválaszthatatlan része az új-zélandi életnek. Mindenki TradeMe-zik, és ezt most tessék úgy érteni, ahogyan mondom: MINDENKI.
Sam Morgan 25 évesen alapította a céget, és 30 évesen (ez év elején) adta el egy Fairfax nevű ausztrál médiacég óriásnak, 700 millió dollárért. Ez persze valóban szép summa, de még mindig nem világos számomra, mivel érdemelte ki a 4. helyezést a listán - amely nem pénzről, hanem hatalomról szól.

Hatodik Peter Jackson, a Gyűrűk Ura rendezője. Aranyosnak tűnhet ugyan, de való igaz, elsősorban neki köszönhetően fedezte fel magának a világ Új Zélandot az elmúlt években, s ennek tulajdonítják az utóbbi öt-hat év látványos (bár mostanra kifulladni tűnő) gazdasági fellendülését.

Hetedik helyen Tumu Te Heuheu, a maorik legfőbb főnöke található, akit az ENSZ Oktatással, Tudománnyal és Kultúrával foglalkozó szervezetének is az elnökévé választottak a nyáron.


Szégyen, gyalázat, valamiért én azt hittem, Sir Edmund Hillary már meghalt. Közben nem, köszöni szépen jól van és a lista 19. helyén tanyázik, no meg fiatalkori arcképe díszíti az 5 dolláros bankjegyet. Csodálatos, mi mindenre elég a Himalája megmászása...:)

Végül pedig: jól jellemzi Új Zéland rugbyhez fűződő viszonyát, hogy az ötvenes lista közepén, pontosabban a 23. helyen, Graham Henry, a nemzeti válogatott (All Blacks) edzője található.

Mindegy végülis, hogy mennyire pontos ez az összeállítás, az biztos, hogy roppant érdekes, és meg merem kockáztatni: az újdonsült (vagy reménybeli) kiwik számára kötelező, oly sok mindent elmond az országról és az itt uralkodó viszonyokról.

Kíváncsiság 2.

Rendben. Az kiderült, hogy Malajziából ki olvas. Most azt szeretném tudni, de nagyon, hogy Koreából ki talált rám. Lehetne, hogy felfedje a kilétét?
Elvégre Ausztrálázsia - szinte szomszédok vagyunk, hogy Zhaomant idézzem.

IELTS

Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy egyetlen hónapnyi felkészítő után nekivágjak a vizsgának, főképp azért, mert egészen tegnapig úgy tudtam: ha nem sikerül, három hónapot kell várni, amíg újra megpróbálhatom. (Tegnap kiderült, ezt a szabályt a minap eltörölték, ezentúl két hetente lehet kísérletezni, ha az emberfia bírja pénzzel.)
Mindenesetre úgy döntöttem, még egy hónapot szánok a felkészülésre, ráadásul most kedvesemmel együtt veszünk részt a délutáni órákon, ami azért sem rossz, mert így legalább látom hétköznap is. Máskülönben ez nem fordulna elő: ő éjszaka dolgozik (hogy a délutáni angolon részt tudjon venni), tehát ha nem együtt koptatnánk a padot, pont egy percet sem találkoznánk.

Had oszlassam el azt a közkeletű tévhitet mindjárt, márhogy az IELTS felkészítőn angolul tanítanának. Erről ugyanis szó sincs. Ezen a kurzuson kifejezetten a vizsgára, annak sajátos metodikájára fókuszálunk - az angol nyelvtudást eleve feltételezik.
Ez persze meglepett előszörre - bár mostanra azért látom az értelmét -, ahogyan nyilván meglephette némely új tanulótársunkat is. A csoportban egyébiránt kedvesemmel képviseljük a kaukázusi emberfajt, már ha a brazil lányt leszámítjuk. Van még egy szomáliai, szénfekete szépség, a többiek ázsok: koreai és kínai diákok vegyesen.
(Az előző csoportomban mindössze két taiwani akadt, a többiek javarészt Európából érkeztek.)
Mostani társaim kifejezetten jól hatnak az önbizalmamra: ha nekik sikerül kellő pontszámot összegyűjteni, nekünk csak formalitás lehet a vizsga.
Kedvencem a magát önhatalmúlag Eriknek elkeresztelő kínai fiú, aki valószínűleg semmit sem ért a körülötte folyó eseményekből, s mindjárt a bemutatkozás procedúrája után - inkább kézzel-lábbal, mint szóban - mentségéül hozta fel, hogy fél fülére süket, ezért nem is hallja, amit neki mondanak, vagy tőle kérdeznek.
Ian, a skót tanárunk némileg értetlenül állt az eset előtt, aztán megvonta a vállát: mindenki arra dobja ki a pénzét, amire akarja.
EunMi, akit páromul osztottak be, koreai családanya. Ő nem hivatkozik semmire, egyszerűen csak nem tud angolul, ezt viszont bájosan csinálja. Nyilván számára a legnagyobb csalódás, hogy nem tanulunk szavakat meg nyelvtant - az eddigi kommunikációnkból az derült ki, ő erre számított.
Azt, hogy a többiek mennyire bírják a nyelvet, egyelőre roppant nehéz felmérni: a mandarin hanglejtés, a csipogó fejhang számomra kezelhetetlen, minden elismerésem a pókerarcú skóté, aki hajlandó századszor is visszakérdezni, ha nem ért valamit. Ez mondjuk csöppet szaggatottá teszi az óra menetét, viszont nekünk is lehetőséget teremt, hogy aklimatizálódjunk a fejfájdító kínai akcentushoz, amivel azért a mindennapok forgatagában sokkal többet találkozom, mint szeretnék.

Az irracionalitások hétvégéje

Sikerült minden szempontból irracionális hétvégét megvalósítanunk - azt hiszem, minden további nélkül beülhetnénk képviselőnek egy tetszőleges parlamentbe.
Kezdődött ugye azzal, hogy elhatároztuk, az autójavítás költsége miatt nem megyünk Rotoruára. Így azután a szombati napot ki kellett tölteni valamivel, kezdetnek jó ötletnek tűnt, hogy megejtsük a 2-3 hetente esedékes nagybevásárlást.
Általában nem költünk többet 200 dollárnál, most valahogy sikerült majdnem háromszázat, ami azért különösen jó, mert mindebből csak élelmiszer lett - piperére meg tisztítószerekre ezúttal nem volt szükség.
No jó, morogtam, erre szükség volt, függetlenül a takarékoskodási elhatározásunktól.
Miután a Mazdát bejelentettem a jövő hét szombatjára Kim Marshhoz, teljesen egyértelmű volt, hogy már most neki kellett állnom a letisztításához, akkumlátorának feltöltéséhez... Ennek a logikáját akárki beláthassa.
Néhány hónapja komoly harcot folytattam a munkahelyemen - beleértve a felmondást is -, hogy megszűnjön a kötelezően önként vállalt hétvégi munkavégzés.
Így aztán mi sem természetesebb, hogy vasárnap reggel inkább bementem az irodába dolgozni - anélkül, hogy a cégvezetéssel ezt egyeztettem volna -, mi mást is tehetnék egy szép nyáreleji hétvégén.
Viszont - itt most a technikai bullshitre érzékenyek nyugodtan becsukhatját a szemüket -, legalább élveztem a kínlódást. Ugye (többek között) üzleti szimulációs programokat is fejlesztünk. Van már hozzá saját nyelv (plusz compiler, ami C forráskódot generál), meg saját adatbázismotor, a munkának ez a része legalább izgalmas. Nekem viszont az a zseniális öteletem támadt, hogy milyen jó is lenne, ha webes felülettel fejelnénk meg az egészet. Próbált már valaki php-ban mesterséges intelligenciát kódolni? Na, ugye, hogy ugye...:)
A vasárnap tehát - akár egy dolgos hétköznap - eltelt, mikor hazaértem kedvesem azzal fogadott - szigorúan a takarékosság jegyében -, hogy nem várhatunk tovább, most pedig elmegyünk nekem némi ruhát vásárolni.
Miképp vitatkozhattam volna. Tekintve, hogy tavaly a nyár beköszöntöttével érkeztünk, mindenféle nyári holmival el vagyok látva. Téli holmim viszont nincs, a kiutazásunkkor úgy terveztük, ha maradunk és szükség lesz rá, majd veszünk. Végül nem tettük, így ősszel-télen inkább a klasszikus hajléktalan divatot követtem, de most, hogy itt a nyár, egyszerre égető szükség támadt a felruházásomra...
Kicsit szívtam a fogamat, de Életem Értelmével vitatkozni nagyjából annyira értelmes, mint Iránban kereszténydemokrata pártot alapítani.
És még csak el sem telt egészen a vasárnap. Arról, hogy koraeste miképp vásároltunk cipőt, inkább nem is mesélnék: az aktus mintegy megkoronázta a hétvégét.
Rossz belegondolni, mi történt volna, ha pénteken nem fogadjuk meg, hogy szigorú spórolásba kezdünk a közelgő karácsonyi elmebaj okán...

Míg el nem felejtem, csak mert a hétvégéhez kapcsolódik: Annamari és See nélkülünk járták meg Rotoruát. Megígértem, hogy finoman fogalmazok. Szóval, már nem kerülgetik egymást. Viszont Annamarinak olyan mosoly ült az arcán, amit utoljára a macskánk pofáján láttam, amikor védtelen kisállatot fogott.

Vevőszolgálat

Csak hogy világos legyen, a bunkóság teljesen internacionális - az adott reakciók már kultúránként és országonként különböznek.
Az alábbi levélváltás a minap került a nyilvánosságra, előbb csak e-mail formájában terjedt, aztán persze megjelent a kiwiblogon - innen pedig egyenes út vezetett a napi elektronikus és nyomtatott sajtóba.

Csak az érthetőség kedvéért: egy fiatal pár a jövő áprilisi esküvőjét tervezve a The Great Marquee Company nevű cégtől akart óriási esküvői sátrat bérelni. Aztán, mielőtt megrendelték volna, elsétáltak és megnézték a referenciának kínált példányt. Innen jöjjön a levelezés maga:

From: Steve Hausman
To: 'Events Team'
Sent: Wednesday, November 15, 2006 4:06 PM
Subject: RE: Quote #00002417; from The Great Marquee Company Ltd.

Hi Klaus

Paula and I went and viewed your marquee setup at Devonport the other weekend and unfortunately we did not like it.

So this is just to let you know we will not require your services on 7 April 2007.

Thanks for your assistance and we are sorry that it turned out this way although we are glad we looked at the marquee prior to booking as that would have been a huge disappointment.

Regards

Steve Hausman

magyarul:

Üdv Klaus

Paula és én elmentünk Devonportba megtekinteni az általatok felállított sátrat a múlt hétvégén, és sajnos nem tetszett nekünk.

Mindezt azért közöljük, hogy tudassuk, nem fogjuk igénybevenni a szolgáltatásotokat 2007 április 7-én.

Az együttműködést köszönjük, és nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, noha örülünk, hogy megnéztük a sátrat mielőtt megrendeltük, különben nagy csalódást okozott volna.

Tisztelettel

Steve Hausman

erre a válasz, egész hihetetlen:

From: Events Team [mailto: events.team@thegreatmarqueecompany.co.nz]
Sent: Wednesday, 15 November 2006 6:30 p.m.
To: Steve Hausman
Subject: Thank You From The Great Marquee Company

Hi Steve,

Thanks for your reply. Your wedding sounded cheap, nasty and tacky anyway, so we only ever considered you time wasters.

Our marquees are for upper class clients which unfortunately you are not. Why don't you stay within your class level and buy something from payless plastics instead.

Kindest Regards
Katrina
Office Manager
The Great Marquee Company

magyarul:

Üdv Steve

Köszönjük a válaszodat. Az esküvőtök amúgy is olcsónak, undoknak és ízléstelennek tűnt, és abban is biztosak voltunk, hogy csak az időnket vesztegetitek.

A sátraink a felsőbb osztálynak valók, amihez sajnos ti nem tartoztok. Miért nem maradtok inkább a saját szinteteken és vásároltak valami olcsó műanyagot.

A legmélyebb tisztelettel
Katrina

Az ügy pikantériája, hogy az eset teljesen felháborította - megjegyzem teljes joggal - a közvéleményt; az érintett új-zélandi szakmai szervezet a cég kizárását fontolgatja. Amennyiben nem csalnak az ösztöneim, az ilyenfajta viselkedést nem lehet elvinni szárazon a világnak ezen a felén: nagyobb összegű fogadást mernék kötni, hogy a The Great Marquee Company ezzel a levéllel mintegy be is fejezte földi pályafutását.

Kim Marsh és a moralizálás

Lajos javaslatára kerestem fel Sunnybraeben Kim Marsh-ot. Olcsó, segítőkész és közel van - ajánlotta Lajos.
A neve alapján britnek gondoltam a mestert, aztán meglepetésemben majdnem nekihajtottam a szerviz vaskapujának: lehet hogy nem teljesen maori, de háromnegyed részben biztosan az. Talán már említettem, nekem eddig csak kellemes tapasztalatom volt maorikkal, de azért egy pillanatra eszembe jutott, hogy egy olyan nép fiára bízom épp a japán csúcstechnikát, amely 150 évvel ezelőtt a még kőeszközöket sem nagyon használta.
Maori autószerelő? Valahogyan ellentmondásnak tűnt első pillanatra.
Melegbarna szemű, maorinak határozottan kisnövésű, de sűrű, tömzsi ember Kim Marsh, örökös mosolya meg őszülő haja azonnal bizalmat ébresztett bennem.
Nem tudott azonnal árat mondani, de megnyugtatott, nem kell vagyonokra számítanom. Legfeljebb 4-500 dollár, ha nagyon peches vagyok.
Mondjuk ez az összeg egy fél heti fizetés, nem repestem a boldogságtól, különösen, hogy jövő héttől Életem Értelme kedvesem is elkezdi az IELTS felkészülést, én meg még egy hónapot ráhúzok, szóval van most fizetnivalónk bőven.
Délutánra elkészült a Bighorn, Kim Marsh kissé idegesen topogva fogadott. Nem tehetek róla, de leginkább egy barátságos, zavarban lévő idős emberszabásúra emlékeztetett, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a banánt.
- 177 dollár lett a vége - nyomta a kezembe a kulcsot. - De ebben már egy időszerű olajcsere is benne van. Megfelel? Nem találom túl soknak?
Láthatóan aggódott, én pedig a megkönnyebbüléstől nem tudtam hogyan hálálkodni. Aztán elmagyarázta, hogy rosszabbra számított, de az ékszíjak szakadása nem okozott semmi motorikus károsodást, így szerencsések vagyunk.

Én különösen annak éreztem magam, és hazafelé vezetve azon mosolyogtam, mennyire fog örülni kedvesem, hogy ennyiből megúsztuk, amikor sanda ötlet merült fel bennem.
Mi lenne, ha nem árulnám el neki, hogy kevesebb, mint a fele volt a számla a várakozásunkhoz képest?
Nem tudom, ki hogyan van vele, én még gyakorlatlan vagyok. Életemben először fordul elő - két házasságom dacára -, hogy egyetlen közös bankszámlánk van a párommal. Mondhatni pénzügyekben teljes a transparency. Ezt nem bánom egyébként különösképpen, de vannak kényelmetlen aspektusai, különösen így karácsony előtt. Már hetek óta foglalkoztat a kérdés, hogy miképp tudok meglepetést/ajándékot vásárolni úgy, hogy legkésőbb másnap ne derüljön ki, ne késztessen hülye magyarázkodásra hazudozásra?!
Életem egyetlen értelme persze sikkasztott a születésnapom kapcsán, de ő könnyebben megtehette, tekintettel arra, hogy a fizetése nem fix, hanem hétről hétre változó, ráadásul készpénzben kapja, így nem tűnt fel, hogy heteken keresztül egy részét visszatartotta. Ámde az enyém banki átutalás formájában, minden hónapban rendszeresen, azonos összegként érkezik.
Szóval a mostani lehetőség kapóra jött. Párom úgyis 4-500 dolláros kiadásra számít, ha 450-et mondok, a többit félreteszem, akkor nincs lebukás, és a módszert elég gyakran alkalmazva megvan a karácsonyi meglepetés.
Egész hazaúton a helyzeten moralizáltam: hazugság vagy kegyes hazugság? Hol a határ? Végül úgy döntöttem, megcsinálom, még ha vannak is megkérdőjelezhető erkölcsiségű vonatkozásai. És ha már a döntésen túljutottam, mindjárt tervezgetni kezdtem, elvégre a közeljövőben a másik két kocsit is fel kell készíteni az értékesítésre: újabb kiválló lehetőség a sikkasztásra. Aztán persze azt sem kell tudnia, hogy pontosan mennyiért sikerül majd eladni az autókat...

Amikor leállítottam az autót, még biztos voltam benne, hogy 450 dollárt mondok. Az ajtó felé menet idegesen félbehajtottam a számlát. Aztán amikor megláttam az ilyedt arcocskáját, és rajzfilmfigurára vékonyodott hangon megkérdezte mennyit fizettem, önkéntelenül az igazat mondtam.
És megérte feleim - az az öröm, az a mosoly megérte.
Most pedig törhetem ismét a fejem, hogy miképp sikkasszak karácsonyra. Minden ötletet szívesen fogadok, de inkább emailben küldjétek, a blog nem biztonságos.

Nagytalpú, kaporszakálú...

Hétvégén mégsem lesz Rotorua.
Pedig olyan szépen elterveztük, leszerveztük.
Délután azonban a Bighorn ékszíjai elszakadtak, természetesen csak miután elértem az autópályát. Az ékszíjak elszakadásában az a csodálatos, hogy egycsapásra megszűnik a fékszervó, kormányszervó és bonuszként a hűtés is.
Az autót lehetett fékezni: például ha két lábbal, erőből tapostam a féket miközben 40 km/órás sebességgel haladtam, akkor 50 méteren belül sikerült megállni.
Általában nem vagyok félős, különösen kocsiban nem - tényleg, mi annak az esélye, hogy kétszer haljon meg az ember autóbalesetben? -, de a hazafeléút féórája alatt úgy féltettem a tyúkszaros életemet, mint még soha.
Holnapra tehát szabadnapot vettem ki, irány a szervíz, de ezzel egyidőben életbelépett a helyi Novák Csomag, a hétvégére szánt pénzt nyilván felemészti a javítási költség, a megtakarításainkból pedig nem vagyok hajlandó úri huncutságokat finanszírozni.

Piszkos anyagiak

Úgy döntöttem, ma a pénz lesz a központi téma - a kérdések egy része is ezt firtatja.
Leszögezem mindjárt, nem áll szándékomban tudományos igényű vagy aprólékos, az egész országot átfogó értekezést írni. Az alábbiak Aucklandre vonatkoznak - amely talán a legdrágább város - és főképp a tapasztalataimat tükrözik.

Kezdjük a pénz értékével: régi, elcsépelt ökölszabály, nem szabad forintban gondolkodni, egyszerűen nincs értelme, annyira más az itteni financiális élet dinamikája.

Tények:

A minimálbér jelenleg bruttó $10.25/óra azaz nettó $8.17/óra. (Felnőtt munkavállalót és a teljes adóterhelést számolva.)
Ez bruttóban heti $410; évi $21,320 - nettóban: heti $324.72; évi $16,885.44.

A hivatalos átlagfizetés heti $610 (férfiaknak heti $754, a nőknek heti $473), noha a forrás nem tünteti fel, gyanítom azért, mert egyértelmű: ezek az összegek bruttóban értendők.

Jöjjön még pár hivatalos adat, ha már itt tartunk:

• Éves infláció 2005 őszétől 2006 őszéig: 3.5%
• Munkanélküliségi ráta: 3.8%

Adórendszer:

• ÁFA(GST): egységesen: 12.5%

Nincs külön nyugdíjjárulék, egészségügyi járulék, meg tudjafranc.
Van adó és van ACC-nek nevezettt balesetbiztosítási díj. Ezek sávosan a következőek:

• Évi $38,000 bruttó keresetig 19.5% + ACC = 20.8%
• A kereset 38,001 és 60,000 dollár közé eső része: 33% + ACC = 34.3%
• A kereset $60,001 feletti része: 39% + ACC = 40.3%

És akkor jöjjön a szubjektum.
Kezdő bevándorlóként, kétkezi munkával (takarítás, mosogatás, építkezésen segédmunka, stb.) nagyjából a minimálbér $10.25 óradíjjára lehet számítani. Ebből az összegből, ha egyedül van az ember, éppencsak, de meg lehet élni. Párosan szebb az élet: a két minimálbér kényelmes megélhetést biztosít, ha nem is túl nagy lábon.
A munkavállalási engedély megszerzése után :) - persze szakmától, végzettségtől roppantul függő módon - a minimális keresmény inkább $13-$15 között mozog. Arra azért mindenki számíthat, hogy Új Zéland nemcsak bevándorló barát ország, de fel is készült a bevándorlókra, és ez igaz a legtöbb munkaadóra. Miután a munkavállalási engedély alaphelyzetben egy - a munkavállalást támogató - munkahelyhez köti az emberfiát (tehát nemám kilépek és keresek másik állást, ha nem tetszik a rendszer), a munkahely változtatás újabb nyűgös Immigration-os procedúrát von magaután. Ezt tudván, a cégek - ha nem is feltétlenül elvtelenül -, inkább kevesebbet fizetnek, mondván a nagy támogatás a munkavállalás lehetővé tétele volt, a reménybeli bevándorló pedig fizesse meg az árát.
A residency (letelepedési engedély) megszerzése után nagyot fordul a kocka, onnantól ki-ki szabadon dolgozhat, és ez a fizetési hajlandóságon is megmutatkozik - szóval rosszabb esetben is csak addig kell kihúzni valahogy.
Ismereteim főleg az informatikára vonatkoznak, azt tehát tudom, hogy informatikusként évi 45,000 és 100,000 dollár között lehet keresni: a $45k inkább kezdőként és residency nélkül értendő, a $100k meg már letelepedés után, jó munkahelyen. Évi $50-60 ezer dollárrral már igazán könnyen viccel az ember, $100,000 esetében kifejezetten jó parti vagy, legfeljebb olyan gondjaid lehetnek, amire mások bicskanyitással reagálnak.
(A többi szakmára jellemző fizetésekről nincs információm, tekintve, hogy az összes mérvadó ismerősöm és barátom informatikus vagy mérnök. Igen, nerdök vagyunk, sajnálom. Ha valaki olvassa innen a blogom, és vannak kiegészítő információi, kérem komentezzen, én is kíváncsi vagyok rá.)

Árak:

Lakás, lakhatás.
A legelterjedtebb formája a ház bérlése: heti $250 és $1000 között igényektől és lehetőségektől függően. (Mi jelenleg 290 dolláért bérelünk egy két hálószobás házat a Northshore-on, viszonylag jó helyen, 10 perc autózásra a belvárostól vagy a legközelebbi beachtől.)
Nagy divat ugyanakkor a flatmate-elés - ez az albérlet egy formája, amikor akár barátok, akár idegenek közösen vesznek ki egy házat. Flatmateként egy szobát (meg persze a közös helységek használatát) heti $80 és $150 között lehet megkapni.
Az ingatlan vásárlása már húzósabb, de korántsem reménytelen: 300,000 dollárért már méretes házat lehet venni, igaz Aucklandben ez a minimum, ennél olcsóbban nincs, vagy nem érdemes foglalkozni vele. Tipikusan 10% sajáttőkét várnak el a bankok, de állampolgárként az első lakáshoz jutást az állam megtámogatja az önrész átvállalásával.

Autó, közlekedés.
Erről már írtam. Röviden összefoglalva: az autó vásárlása és tartása európai szemmel mulatságosan olcsó és egyszerű; a tömegközlekedés drága, tragikus - szinte senki sem használja.
Az előző posthoz képest csökkent az üzemanyag ára ismét: a benzin literje $1.38 a dieselé 98 cent.

Telekommunikáció.
A mobiltelefonálás szemtelenül drága, átlagosan 50 cent egy perc hálózaton belül és több, mint egy dollár más hálózatba. (Két mobilszolgáltató van: Vodafone és a Telecom.)
A vonalas telefon viszont olcsó: havi $40 az előfizetési díj, de városon belül ingyenes. Az itt létünk alatt egyszer volt 50 dollár körül a számlánk, egyébként az alapdíjat szoktuk fizetni.
Szélessávú internet: szolgáltatótól és sávszélességtől meg letöltési korláttól függően havi 25 és 100 dollár között van. Az itthoni 2 megabites Orcon DSL, 5 Giga letöltéssel havi $50.

Elektromos áram, gáz.
Gázt többnyire nem használnak. Van, de nem igazán elterjedt. A fűtést általában villanyradiátorokkal esetleg kandallóval oldják meg a kiwik.
A ház, amit bérelünk semmiféle fűtésrendszerrel nem volt felszerelve, mi vettünk pár radiátort. Nyáron nagyjából $100 fizetünk havonta, télen inkább $200-$250-et, igaz volt egy $300 hónapunk is. Tekintve, hogy melegfüggő vagyok, ez nem mérvadó, azt hiszem télen is ki lehet jönni 200 dollárnál kevesebből.
A gáz áráról megintcsak nincs információm, de azt gondolom nem lehet olcsóbb, mint az áram, különben jobban elterjedt volna. Ezt a gyanúmat erősíti az is, hogy Új Zéland vízi-erőművekben meglehetősen gazdag - köszönhetően a folyóknak -, gázzal viszont úgy tudom nincs különösebben eleresztve.

Étel, ital, egyebek.
Valamivel drágább, mint Magyarországon, bár az összehasonlítási alapomat nagyban kikezdte, hogy nem ismerem az aktuális magyar árakat.
Javaslom a Foodtown honlapjának böngészését, a Foodtown az egyik legnagyobb és legelterjedtebb élelmiszer-áruházlánc, a napi bevásárlásainkat mi is ott intézzük.
A két heti nagybevásárlást már a Pak' n Save-ben szoktuk megejteni, 200 dolláért két hétre telepakoljuk a hűtőt minden földi jóval.
A cigaretta sokkal drágább; nem gazdaságos Új Zélandon dohányozni: egy doboz Marlboro $10.6. Összehasonlításképp, ennyi pénzért már hat üveg (egy sixpack) sör is kapható.

Éttermek, kifőzdék.
Legolcsóbb a gyilkos Fish&Chips (rántott tengeri halfilé meg szalmakrumpli), már 5 dollár körül dugig eheti magát az ember. A gyorséttermek (McDonalds, Wendys, stb.) olcsók, egy nagyobb menü is csak $10 - a legtöbb esetben ez kevesebb, mint az órabéred. A különböző ázsiai kifőzdékben is 10-15 dollár között meg lehet ebédelni, míg a klasszikus éttermekben (ha semmi extra), inkább $35-$40-ra kell számítani fejenként.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, biztos egy csomó mindent kihagytam, de sebaj, majd legközelebb. Mindent összevéve, ha egyetlen mondatban kell megfogalmaznom: könnyebb a kényelmes, becsületes megélhetés errefele, mint a Kárpát-medencében.

Kiwiország

A nacionalizmus általam egyedül elfogadott módja, a nemzeti öntudatnak az a megnyilvánulása, amit Új Zélandon újra és újra tapasztalhatok. Nem valamiféle politikai fegyver ez, nem sajátítja ki magának egyetlen párt sem és nem is felülről erőltetik: egyszerűen csak átitatja az emberek mindennapjait, megnyilvánulásait és komoly tényező némely döntésekkor. Ugyanakkor nem offenzív vagy kirekesztő módon, nem hivalkodóan és nem arrogánsan teszik. A mi kutyánk kölyke elbírálás finom fricskája a globalizációnak, ha egyszer valahol példálóznom kellene, hát itt a tökéletes megoldás.
Ez az az ország, ahol a 100% kiwi owned and operated (100%-ban kiwik által tulajdonolt és működtetett) feliratnak komoly reklámértéke van, ahol az emberek inkább megveszik drágábban a kiwi paradicsomot és narancsot, mint az olcsóbb ausztrált; ahol a McDonalds reklámfilmje azt súlykolja, hogy a cég csak új-zélandi alapanyagokat használ és a megtermelt pénz 95% kiwikhez kerül. És amikor kiwit mondanak, akkor új-zélandit értenek; nemre, bőrszínre, származásra való tekintet nélkül - olyat, aki itt él és dolgozik. Valahogyan természetes számukra, hogy a hazai termék/szolgáltatás fogyasztása az országot, közvetve a jövőt, a saját jövőt építi.
Tudom, hogy némely más országok lakóiban is megvan ez a mentalitás - de tekintettel magyar voltomra és saját tapasztalataimra, nem tudok nem rácsodálkozni.

Ha már a kiwiknél tartottunk, had jelentsem örömmel, a mai nappal választ kaptam a kérdésre (amit még márciusban tettem fel), hogy miért kiwik az új-zélandiak. A megfejtés ma reggel érkezett Banditól egy comment formájában, de miután gyanítom a legtöbben nem veszik a fáradtságot, hogy napról-napra végigböngésszék a régi bejegyzésekhez esetlegesen érkezett új hozzászólásokat, így közzéteszem inkább.

The first New Zealanders to be widely known as kiwis were the military. The Regimental Signs for all New Zealand Regiments feature the kiwi, including those which fought in the Second Boer War then with the Australian and New Zealand Army Corps in World War I. Much of the interaction between Regiments and between regiments and locals was done under the respective Regimental Sign, and the kiwi came to mean first the men of regiments and then all New Zealanders. Due to the relative isolation of New Zealand, many troops stayed in Europe (particularly at Beacon Hill, near Bulford on the Salisbury Plain, where they carved a chalk kiwi into the hill in 1918) for months or years until transport home could be arranged. The Oxford English Dictionary gives the first use of the Kiwi to mean New Zealand in 1918, in the New Zealand Expeditionary Force Chronicles.

És akkor álljon itt hevenyészett fordítása:

Az első kiwinek hívott új-zélandiak a hadsereg tagjai voltak. Minden új-zélandi ezred jelképében szerepelt a kiwi, már a Második Búr Háborúban, azután az Ausztrál-Új Zélandi Haderők első világháborús szereplésekor. Az ezredek egymás közti - majd a polgári lakossággal folytatott - kommunikációban meghatározó szerepet játszott az ezredjel, így a kiwi előbb az új-zélandi hadsereg tagjainak, később az összes új-zélandinak szimbólumává vált. Új Zéland relatív elszigeteltségének köszönhetően sok csapat állomásozott Európában (főképp Beacon Hillen, Bulford mellett a Salisbury Síkon, ahol egy mészkő kiwit faragtak a hegyoldalba 1918-ban) hónapokig, néha évekig, míg a hazatérésüket megszervezték. Az Oxford English Dictionary szerint a kiwi Új Zéland viszonylatában történő első említése 1918-ból, az Új Zéland Expedíciós Erők Krónikájából származik.

Auckland éjszaka

Mostanában egyre gyakrabban mozdulunk ki, így azután kezdem mind jobban megismerni Auckland szórakozó helyeit, éttermeit.

Péntek este a Loaded Hog - Részeg Disznó - nevű becsületvesztőben jártunk, híres szórakozóhely a kikötő mellett, már sokat hallottam róla eddig is. Érthető módon kifejezett kíváncsisággal vártam az első saját benyomást, de őszintén szólva óriási csalódás volt.
Maga a hely közepesen nagy, angolszász módra berendezett faburkolatú diszkó-kocsma, a falait rurális tárgyak borítják: kaszák, kapák, és egyéb mezőgazdasági eszközök.
Meglehetősen korán érkeztünk - nem volt még tíz óra sem - így könnyen találtunk asztalt, vendégek szinte alig. Próbáltunk a tánctértől a lehető legtávolabb lelülni, ám hiába: annak ellenére, hogy mindössze egy tucatnyi fiatal lézengett (a tánctéren pedig senki) a zene fokozhatatlan hangerővel ordított, gyakorlatilag lehetetlenné téve a beszélgetést.
A Disznó saját főzésű söröket szolgál csak fel, ami akár lehetne pozitívum is, de nem az: életemben kevés ennél rosszabb sört ittam, ráadásul Greg literes korsót rendelt, így nemcsak pocsék volt, de sok is. Éjfél körülre aztán elkezdett szállingózni a közönség, de ebben sem volt köszönet: csupa tizen/huszonéves (szentséges ég, hogy öregszem, ha ez már zavar), akik meglepő sebességgel részegre itták magukat. Végül feladtuk és a hazatérés mellett döntöttünk, pedig csak akkor kezdett beindulni az igazi éjszakai élet, ám a kellemetlen tapasztalat, és a heti fáradalom inkább az ágy irányába ösztökélt.
Az árakról sajnos fogalom nélkül vagyok - Greg megmakacsolta magát, és mindent ő fizetett -, de tippem szerint a literes korsó inkább 20 dollár körül volt, mint kevesebb.
Értékelés: 1/5

Szombaton már Seevel és Annamarival négyesben indultunk neki az estének, jóval konkrétabb elképzelések alapján.
A fő cél a már említett német étterem, a Der Metz kipróbálása volt, mondván eszünk végre egy igazi európai vacsorát, és megmutatjuk Seenek, milyen is a rendes konyha.
Miután a Der Metz Kohimarama-ban található, See invitálására a De Fontein (Mission Bay) belga sörözőben kezdtünk: a két műintézmény távolsága mindössze három perc autóval.

A De Fointein klasszikus belga sörbár, olyan, mint a budapestiek. A választék is nagyjából ugyanaz: jót mulattunk, amikor a felszolgált sörösüvegeken importőrként a Borsodi Sörgyár Rt köszönt vissza. A kipróbált sörök minősége tradícionálisan jó volt, a hely kellemes, a kiszolgálás elsőrangú, az árak pedig teljesen elfogadhatóak: a négyünk által elfogyasztott hat korsóért mindössze 53 dollárt fizettünk. Csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 csillagot, mert semmi kimagasló vagy szenzációs nincs egy európai számára a helyben. Egyszerűen csak jó.

Hétre foglaltunk asztalt az est fénypontjának remélt Der Metz-be (Der Metz Restaurant - 7 Averill Ave, Kohimarama, Auckland, Phone: 09-528 8012). Kinézetre egy klasszikus jobbfajta magyar kisvendéglőre hajaz, mind méretében, mind berendezésében. Egészen elszorult a szívem, európaisága láttán. A séf igazi germán óriás, ráadásul jól láthatóan szívén viseli a vendégek sorsát - amint kis ideje engedte, asztalról asztalra járt, hogy csevegjen és megérdeklődje meg vagyunk-e elégedve a főztjével.
Meg voltunk. Gulyáslevessel kezdtem, ami hibátlan, több rendes magyar szakács is megirigyelhetné. Aztán bécsi szeletet rendeltem, s amikor megkérdezték egy vagy két szelet legyen, azonnal rávágtam, hogy jöhet a kettő. Szerencsére végül a józanabbik énem kerekedett felül amikor Annamari figyelmeztetett, elég lesz nekem egy szelet is. See - akit valóban olcsóbb öltöztetni és hardwarerrel ellátni, mint etetni -, kissé megvetően mosolygott gyávaságom láttán és csakazért is két szeletet kért.
A bécsi szelet nagy, vastag és finom. Talán egy picit lehetett volna kevésbbé olajos, de ez már inkább csak kötekedés, ettem ennél sokkal rosszabbat Magyarországon. Két szelet egyszerűen megehetetlen - nekem a saját húsdarabommal sem sikerült megbirkóznom, és See is csak heroikus küzdelem árán tudott végezni a saját adagja felével. Külön jó pont, hogy a vacsora végeztével megkérdezték, becsomagolják-e a maradékot, hazavisszük-e? Ez a szokás egyébként nagyjából ismeretlen errefelé, vagy ne legyek ennyire sarkos: én most találkoztam a kérdéssel először.
A lakomához Warsteinert ittunk, a lányok egy üveg Rizlinget, hogy aztán desszertként almásrétes következzen, ami ismét tökéletes választásnak bizonyult. Mindent összevéve a legkellemesebb éttermi tapasztalatom Aucklandben, itt élő európaiaknak kötelező. Hogy nem leszek napi vendég, az csupán az áraknak köszönhető: négyen 240 dollárt fizettünk, ami akárhogyan is számolom, a Sky Tower Orbit éttermével vetekszik.
Értékelés: 5/5

Az este végül fölösleges és sznob flancolásba fulladt: ismét csak See javaslatára a kikötői Hilton szálló bárjába ültünk be. Erről nincs mit mondanom különösebben, olyan, mint bármelyik drága szállodai bár - itt szivarozni és whiskyt inni színtiszta pénzkidobás. Egyszer ki lehetett próbálni, többször nyilván nem fogjuk: csak igazán elvetemült és nagyon gazdag sznoboknak ajánlott. Seenek pedig megbocsátom - gyaníthatóan Annamari ostromaként vetette be imponálásként, és csak halkan teszem hozzá, hogy véleményem szerint nyitott kapuk döngetése történik.