Kim Marsh és a moralizálás

Lajos javaslatára kerestem fel Sunnybraeben Kim Marsh-ot. Olcsó, segítőkész és közel van - ajánlotta Lajos.
A neve alapján britnek gondoltam a mestert, aztán meglepetésemben majdnem nekihajtottam a szerviz vaskapujának: lehet hogy nem teljesen maori, de háromnegyed részben biztosan az. Talán már említettem, nekem eddig csak kellemes tapasztalatom volt maorikkal, de azért egy pillanatra eszembe jutott, hogy egy olyan nép fiára bízom épp a japán csúcstechnikát, amely 150 évvel ezelőtt a még kőeszközöket sem nagyon használta.
Maori autószerelő? Valahogyan ellentmondásnak tűnt első pillanatra.
Melegbarna szemű, maorinak határozottan kisnövésű, de sűrű, tömzsi ember Kim Marsh, örökös mosolya meg őszülő haja azonnal bizalmat ébresztett bennem.
Nem tudott azonnal árat mondani, de megnyugtatott, nem kell vagyonokra számítanom. Legfeljebb 4-500 dollár, ha nagyon peches vagyok.
Mondjuk ez az összeg egy fél heti fizetés, nem repestem a boldogságtól, különösen, hogy jövő héttől Életem Értelme kedvesem is elkezdi az IELTS felkészülést, én meg még egy hónapot ráhúzok, szóval van most fizetnivalónk bőven.
Délutánra elkészült a Bighorn, Kim Marsh kissé idegesen topogva fogadott. Nem tehetek róla, de leginkább egy barátságos, zavarban lévő idős emberszabásúra emlékeztetett, akit rajtakaptak, hogy dézsmálja a banánt.
- 177 dollár lett a vége - nyomta a kezembe a kulcsot. - De ebben már egy időszerű olajcsere is benne van. Megfelel? Nem találom túl soknak?
Láthatóan aggódott, én pedig a megkönnyebbüléstől nem tudtam hogyan hálálkodni. Aztán elmagyarázta, hogy rosszabbra számított, de az ékszíjak szakadása nem okozott semmi motorikus károsodást, így szerencsések vagyunk.

Én különösen annak éreztem magam, és hazafelé vezetve azon mosolyogtam, mennyire fog örülni kedvesem, hogy ennyiből megúsztuk, amikor sanda ötlet merült fel bennem.
Mi lenne, ha nem árulnám el neki, hogy kevesebb, mint a fele volt a számla a várakozásunkhoz képest?
Nem tudom, ki hogyan van vele, én még gyakorlatlan vagyok. Életemben először fordul elő - két házasságom dacára -, hogy egyetlen közös bankszámlánk van a párommal. Mondhatni pénzügyekben teljes a transparency. Ezt nem bánom egyébként különösképpen, de vannak kényelmetlen aspektusai, különösen így karácsony előtt. Már hetek óta foglalkoztat a kérdés, hogy miképp tudok meglepetést/ajándékot vásárolni úgy, hogy legkésőbb másnap ne derüljön ki, ne késztessen hülye magyarázkodásra hazudozásra?!
Életem egyetlen értelme persze sikkasztott a születésnapom kapcsán, de ő könnyebben megtehette, tekintettel arra, hogy a fizetése nem fix, hanem hétről hétre változó, ráadásul készpénzben kapja, így nem tűnt fel, hogy heteken keresztül egy részét visszatartotta. Ámde az enyém banki átutalás formájában, minden hónapban rendszeresen, azonos összegként érkezik.
Szóval a mostani lehetőség kapóra jött. Párom úgyis 4-500 dolláros kiadásra számít, ha 450-et mondok, a többit félreteszem, akkor nincs lebukás, és a módszert elég gyakran alkalmazva megvan a karácsonyi meglepetés.
Egész hazaúton a helyzeten moralizáltam: hazugság vagy kegyes hazugság? Hol a határ? Végül úgy döntöttem, megcsinálom, még ha vannak is megkérdőjelezhető erkölcsiségű vonatkozásai. És ha már a döntésen túljutottam, mindjárt tervezgetni kezdtem, elvégre a közeljövőben a másik két kocsit is fel kell készíteni az értékesítésre: újabb kiválló lehetőség a sikkasztásra. Aztán persze azt sem kell tudnia, hogy pontosan mennyiért sikerül majd eladni az autókat...

Amikor leállítottam az autót, még biztos voltam benne, hogy 450 dollárt mondok. Az ajtó felé menet idegesen félbehajtottam a számlát. Aztán amikor megláttam az ilyedt arcocskáját, és rajzfilmfigurára vékonyodott hangon megkérdezte mennyit fizettem, önkéntelenül az igazat mondtam.
És megérte feleim - az az öröm, az a mosoly megérte.
Most pedig törhetem ismét a fejem, hogy miképp sikkasszak karácsonyra. Minden ötletet szívesen fogadok, de inkább emailben küldjétek, a blog nem biztonságos.