Az egészség ára

Szörnyű tragédia történt. Meghalt egy háromgyermekes anya, alig 44 évesen, teljesen értelmetlenül.
A szamoai család esete a közműszolgáltatóval izgalomba tartja a médiát: ezzel van tele a televíziók híradója, ettől volt hangos már reggel is a rádió, az New Zealand Herald a címoldalon kívül a teljes harmadik oldalát is az ügynek szentelte és az összes általam ismert és olvasott blog is kiemelt terjedelemben foglalkozik az esettel.

Lássuk a tényeket: egy dél-aucklandi (főleg polinézek lakta negyedben élő) család elektromos közműszolgáltatását számlatartozást miatt megszüntette az állami tulajdonban lévő Mercury Energy (mellesleg mi is az ügyfelük vagyunk), s a villanyóra leszerelésének következményeként a lélegeztető segédeszközt használó, a kórházból mindössze pár hete hazaengedett, beteg asszony meghalt.
Mint mondtam, az eset lázban tartja az egész országot: a Mercury Energy (amely cégnek mellesleg dolgozunk is, és ma éppen egy prezentációt kellett tartanunk) székháza előtt több százan tüntetnek; néhány prominens médiaszemélyiség - többek között az általam annyira kedvelt Hillary Berry - élő adásban jelentette be, hogy közműszolgáltatót vált az eset miatt; a parlamentben interpelláltak; a rendőrség nyomoz; a Mercury belső vizsgálatot indított.

Hiába azonban, hogy ránézésre egyszerűen skatulyázható - az elembertelenedett, kizárólag profit orientált vállalat süket lelketlenségével gyilkolt -az ügy, én mégis azt gondolom, a teljes valóságra sosem fog fény derülni.
Persze, amikor a rádióban hallottam reggel munkába menet, még számomra is egyértelműnek és szörnyűnek tűnt a dolog, és a hangzatos főcímek - "Agyjatok még egy esélyt, könyörgött az beteg asszony, de kérése süket fülekre talált" - is csak erősítették az első benyomást.
Aztán nap közben sem hagyott nyugodni az ügy, de főleg amiatt, hogy Új Zélandot egyszerűen nem olyannak ismertem meg, ahol ilyesmi csak úgy megtörténhet. Minden személyes tapasztalatom ellentmond a látszatnak, s ez egyszerűen disszonanciát okozott, valójában nehezemre esett belátni, hogy a saját tapasztalásaimnak, a saját valóságképemnek ennyire ellentmondó történések előfordulhatnak.
A félrevezető, harsány és bulvárízű főcímek ellenére a New Zealand Herald papírkiadásában meglehetősen aprólékosan körbejárták a témát, és az így kibontakozó történet már korántsem olyan egyértelmű, mint első pillantásra tűnt.
A szamoai óvónő halála persze mindenképpen tragédia, de azért van néhány igazán homályos pont, ami legalábbis megkérdőjelezi a gonosz vállalat teóriát.

1. Az asszony az áramszolgáltatás kikapcsolását (és a lélegeztető gép működésének megszűnését) követő két és fél óra múlva halt meg. Ezt eleinte nem értettem, valahogy úgy képzeltem, hogy ha valaki lélegeztető gépre van kötve, akkor a gép működésének megszűnése azonnali fulladást okoz.
Mint később kiderült, az ominózus készülék csak a tüdőproblémákkal küzdő beteg oxigénellátását volt hivatott segíteni (nem az efektív lélegzésért volt felelős).
Szakorvosok szerint a gép üzemszünete okozhat légzési nehézségeket és kényelmetlenséget, azonban semmiképpen sem halálos.

2. A Mercury Energy vezetője őszinte megdöbbenésének adott hangott: a vállalatnak külön policy-ja van olyan esetekre, ahol az elektromos szolgáltatás kikapcsolása egészségkárosító hatású lehet - ilyen esetekben nem forszírozzák a mérőóra leszerelését.
A leszerelést végző - külső - munkatárs azt állítja, hogy a lakók annak ellenére sem tájékoztatták arról, hogy az áram kikapcsolásának milyen súlyos egészségügyi következményei lehetnek, hogy találkozott velük. A munkatárs szerint csak arról érdeklődtek, hogy ha befizetik az elmaradást akkor milyen gyorsan kapcsolják vissza az áramot.
A család ugyanakkor állítja, hogy jelezte a szakembernek: az áram kikapcsolása az asszony halálával járhat, az azonban csak a vállát vonogatta, mondván csak a munkáját végzi.

Most tekintsünk el a kézenfekvő demagógiától, hogy ha elektromos lélegeztetőre szorul a beteg anyánk, akkor befizetjük a számlát (a Mercury Energy megjegyezte azt is, hogy a kikapcsolás legkevesebb 6-7 hetes procedúra számtalan értesítő kiküldésével); illetve mit keres otthon a 20 éves nagyfiú, ahelyett, hogy dolgozna, ha a számlafizetési nehézségeket az asszony betegsége okán fellépő anyagi problémák okozták. Kiwiországban ha valaki dolgozni akar, akkor tud is - legfeljebb nem a számára legkedvezőbb állásban, ez azonban családi tragédiák esetében talán nem szempont.
Mondom, tekintsünk most el mindezektől.
De azonban:
Ha az anyám élete egy lélegeztető gépen (így közvetve az elektromos áramon) múlik, akkor a kikapcsolásra érkező szakembert akkor sem engedem leszerelni az órát, ha ehhez fizikai erőszakhoz kell nyúlnom: konkrétan valószínűleg baltát vagy konyhakést ragadok - inkább hívják a rendőrt, mintsem, hogy birka módra végignézzem, hogy megölik a szemem láttára az anyámat. És higyétek el, egy 100 kilós fiatal férfi, meglehetősen hatékonyan képes lehet az egyszem szerelővel szemben a mérőóra védelmezésére.

Ha mégis megszűnik a házban az áramszolgálatás, és az anyám emiatt haldokolni kezd, akkor átmegyek a szomszédba egy hosszabítóval kegyelemért könyörögni.
Ha semmi sem segít - a szerelő erősebb, a szomszédok hallani sem akarnak rólam -, kézenfekvő módon mentőket hívok.
A 20 éves nagyfiú azonban, amikor - a gép leállása után 2 órával -az anyja rosszul lett, előbb himnuszokat(!?) énekelt, s csak miután az anyja elvesztette eszméletét hívott mentőket.
A kevesebb, mint negyedóra alatt kiérkező orvosok azonban már nem tudtak segíteni.

Kíváncsi leszek, vajon a vizsgálatok milyen konklúzióra jutnak: az eddig napvilágra jutott részletek egyszerűen nem klappolnak nekem.

A dohánykor vége

Hamarosan eljön a második hónapos fordulója, hogy nem gyújtottam rá. Nagyjából két hét óta már-már hajlandó vagyok úgy tekinteni magamra, mint aki leszokott a dohányzásról.

Érdekes, hogy az első blogomat valamikor a 3-4 évnyi múltban egy leszokási kísérletem kapcsán kezdtem írni, ami azután csúnyán megbukott pár nap múltán. No nem a blog, hanem a leszokási kísérlet. Pedig eleinte úgy képzeltem, hogy a leszokást fogom majd napról-napra kommentálni - akkor persze még nem tudtam, hogy ez nem megy így.
Az elvonási tünetekkel járó mizéria többé-kevésbbé lehetetlenné tette az írást, ami számomra egyszerre örömforrás és ugyanakkor némi koncentrációt igénylő, kompetitív elfoglaltság.

Ugye ravaszul a költözéshez igazítottam ezt az egész nemdohányzomtöbbet elhatározást, ami persze azt hiszem alapvetően jó ötlet volt: Takapunán még nem alakultak ki azok a megszokások, hogy teszem fel reggeli előtt/helyett kiülök a verandára rágyújtani. Az első nap még lefoglalt a cipekedés, rakodás - mondtam már, hogy gyűlölöm a költözködéssel járó kényelmetlenségeket? -, és még másnap is sikerült az idő nagyrészét a berendezkedés szöszölésével eltölteni. Ámde harmadnap, húsvét hétfője volt - nagyjából minden a helyén (végjáték képpen Kriszti vadul tisztította az ablakokat) -, dolgozni nem kellett menni, és internet sem volt. Hozzávetőleg 10-15 percenként támadt fel bennem a füstölés iránti vágy, egyre erősebben és ravaszabbul, míg végül nem maradt másra erőm, mint sebzett állatka gyanánt stuporban kuporogjak a kanapén, és tizedszerre is újraolvassam Robert Merle Malevill című regényét.
Az ezt következő héten egyre szörnyűbb lett a helyzet: munkahelyi produktivitásom gyászosan megzuhant, ingerlékennyé és rossz alvóvá lettem. Ahogy ürült a nikotin a szervezetemből, úgy követelőztek a sejtjeim egyre vadabbul. Az első hét végére eljutottam oda, hogy csak azért nem gyújtottam rá újra: "mert ha már ennyit kibírtam, és ennyire szenvedtem, akkor..." és "mások is le tudtak már szokni" valamint "minden nappal csak jobb lehet, úgyhogy ma biztosan nem gyújtok rá". A harmadik hét vége felé egy kis könnyebbség érkezett: néha órákig nem jutott eszembe a cigaretta, olykor egész embernek éreztem magam. Aztán - amikor már kezdtem a végső győzelemben reménykedni - új irányból, alattomos támadás ért. Egyszerre rádöbbentem, hogy igen, valóban meg lehet csinálni. Ki tudom bírni cigaretta nélkül, de... De minek? Amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogok dohányozni - és hirtelen elkezdtek sorjázni a lelki szemeim előtt a csábítóbbnál-csábítóbb rágyújtási alkalmak - olyan keserűség tört rám, olyan üresség áradt el bennem, ami egy kisebb japán falu öngyilkosságához elegendő ürüggyel szolgált volna.
Eszelős depresszió vett rajtam erőt, úgy éreztem, nincs értelme az életnek, ha még a dohányzás örömétől is megfosztom magam. És persze racionálisnak tűnő érvek kezdtek feltámadni: egyre közelebb a negyvenhez, több mint húsz év dohányzás után már nincs értelme leszokni, ami kárt eshetett a szervezetemben, az már megtörtént.
Végül valahogy sikerült mégiscsak túljutnom ezen az állapoton; a hatodik hét végére már volt úgy hogy egész nap nem jutott eszembe a cigaretta, és olykor már álmomban sem gyújtottam rá - ez utóbbi azért nagy megkönnyebbülés, mert gyakran ébredtem hajnalban verejtéktől csatakosan abból a rémálomból, hogy cigarettázom.

Feleim, jelentem van élet a dohányzás után. Akár két évtized után is le lehet szokni.
Tanácsaim: ne használjatok tapaszt, tablettát, miegymást. Azt hiszem ezek csak megnehezítik a leszokást (nekem legalábbis sosem sikerült segédeszközökkel). Óvakodjatok a dohányzó ismerősöktől: gyanítom minden erőfeszítésem dacára sem sikerült volna, ha a közelemben mások cigarettáznak.