Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett - annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.
A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.
Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.
