december 29, 2006

Jogosítvány

Egyszer már volt szó róla, és nem azért hallgattam róla, mert elfelejtkeztem, hanem mert ki akartam várni a végét.
Elég nagy kavarodás volt még az itteni magyarok között is az ügyben, hogy a magyar jogosítvány honosítása miképp megy - jelentem az aktuális állapotról beszámolhatok.
Volt időszak, amikor a kártyás magyar jogosítványt - egyes híresztelések szerint csak az 2004 május 1 után (EU tagság) kiadottak - elfogadták, ami azt jelenti, hogy pusztán elméleti tesztet kellett tenni.
Én ugye november végén szántam rá magam a dologra, és miután még a régi típusú, papírjogosítványom volt, nem reménykedtem különösebben kedvező elbírálásban.
A takapunai AA-ben (AA - Automobile Association, az új-zélandi autóklub) futottam neki a jogosítványszerzésnek, ami - mint szinte minden - sokkal kevesebb nyűggel és bürokráciával jár, mint azt Magyarorzságon megszokhattuk volt.
Az ügyintéző kedvesen felvette az adataimat, majd elbizonytalanodva topogott, hogy magyar jogosítvány esetében miképp is kell eljárnia. Sajnos a rendelkezésére álló szabálygyűjteménye elég világosan felsorolta, hogy mely országok jogosítványai mentesülnek a gyakorlati vizsga kötelezettsége alól, és Magyarország nincs a listán.
Én egy darabig kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hogy már EU tagország vagyunk, és tudom, hogy más magyarok esetében ez igenis számított. Újra átnéztük (ezúttal a kettesben) a szabályzatot, és sehol egy szó sem esett arról, hogy az EU tagállamok jogosítványa egységes elbírálás alá esnének. Nem tágítottam, de a kisasszony erre sem vesztette el a türelmét, végtelen kedvesen mosolyogva felhívta a minisztériumot, hogy onnan kérjen segítséget, mi a teendő.
A minisztériumban aztán közélték, hogy noha volt átmeneti időszak, amikor az EU-s jogosítványok enblock elbírálás alá estek, ez megváltozott, és már csak a nevesített országok esetében kerülhető el a gyakorlati vizsga. Magyarország pedig nem nevesített, tehát jelen állás szerint, mindenki készülhet, hogy mindkét (elméleti és gyakorlati) vizsgát le kell tennie.
Maga a procedúra egyébiránt végtelenül egyszerű: az adatfelvétel után gyors szemvizsgálat ott a helyszínen, majd adják is az elméleti vizsga tesztlapját.
A teszt nagyjából negyven perc alatt megcsinálható (egy óra áll rendelkezésre), és a kérdésekre a válaszokat egy pénzdarabbal kell lekaparni (pont mint a kaparós sorsjegyeknél), természetesen egy kérdéshez csak egy válasz kaparható. A kaparás után rögtön egy pipa (ha jó választ kapartunk) vagy x (ha hibásat) jelenik meg, így azonnal ellenőrizhető az eredmény.
A már nem emlékeszem hány kérdésből háromszor lehet hibázni - én végül egyetlen hibát vétettem.
A sikeres tesztet követően le kellett foglalni a gyakorlati vizsga időpontját, ami tekintettel a karácsonyi őrületre, nekem csak mára sikerült, ráadásul Orewában (ami úgy viszonyul Aucklandhez, mint mondjuk Gödöllő Budapesthez).
A gyakorlati vizsga letételéig kiadtak egy harminc napos, ideglenes jogosítványt, ám a helyi rendszernek köszönhetően bele volt pecsételve, hogy csak felügyelettel vezethetek. Szóval nem érdemes elhúzni a helyi jogosítvány megszerzését, mert könnyen abba a helyzetbe kerülhet az ember, mint én, hogy majd egy hónapot a limbón töltöttem: a magyar jogosítványomat már nem használhattam, az új-zélandit pedig csak megszorításokkal.
Szerencsére semmi problémám nem akadt ezügyben.
A gyakorlati vizsgára az emberfiának kell biztosítani az autót, s mindjárt a parkolóban azzal veszi kezdetét a folyamat, hogy a vizsgáztató ellenőrzi, a gépjármű műszaki állapota és jogi státusza (regisztráció, WOF és diesel autók esetében a RUC érvényesek) megfelelő.
A vizsgabiztos kedves kiwiember volt, először megbizonyosodott róla, hogy nyelvi akadály nem tornyosul-e közöttünk, aztán gondolom már csak a feszültség oszlatása végett csevegett egy kicsit, és persze a szokásos kérdéskörben: hogy tetszik Új Zéland, mit csinálok, akarok-e maradni, satöbbi.
Maga a gyakorlati vizsga három részből áll. Az első részben nem tudom mit figyelt, csak autóztunk egy kicsit, látszólag cél és értelem nélkül, majd megjegyezte, hogy az első fázis vége.
Valamit pontozott (sőt végig pontozott, és már az elején közölte, hogy 80%-ot kell teljesítenem, hogy sikeresnek minősüljön a vizsga), kizárásos alapon úgy vélem az autóvezetési alapképességekről lehetett csak szó.
A második rész kicsit trükkösebbnek bizonyult: a moving hazard-ok (mozgó veszélyforrások) felismerésére volt kíváncsi, ami röviden annyit tesz, hogy a kereszteződésekben meg kellett figyelnem minden mozgó járművet, gyalogost, kerékpárost és állatot, majd a kereszteződés után fel kellett sorolnom akkurátosan valahányat. Ha valamit kihagy vagy nem vesz észre az emberfia, az bizony pontlevonással jár. Mindezt ötször, öt különböző kereszteződésben.
A harmadik fázis ismerős volt ismét: elmodják előre, hogy az indexelésre, a követési távolságra és a sebesség tartására figyel majd a vizsgáztató. Kicsit kanyarogtunk Orewában, aztán kimentünk az autópályára. Szerencsére a Bighorn elég lusta jószág, ha át akarnám lépni a megengedett sebességet, azt úgy kellene külön erőltetnem, így a sebesség tartása nem merült fel problémaként.
Az egész gyakorlati vizsga nem tartott tovább negyven percnél, hogy aztán a vizsgáztató boldogan gratuláljon az elért 96,4% eredményemhez, és még ott a kocsiban kitöltse az újabb ideiglenes jogosítványomat, ami mostantól teljes értékű. Ezt használhatom, amíg postán meg nem érkezik a végleges kártyaformátumú.
Mindent összevéve ismét lenyűgözött, hogy Új Zéland mennyivel kevesebb bürokráciával tud működni, és noha kezdek már hozzászokni, de még mindig kellemes meglepetés megélni a "szolgáltató államot" a maga hatékony valójában.
Zárszóként pedig az aktuális jogosítványszerzési árak: az elméleti vizsga 80 dollárba, a gyakorlati 70 dollárba került.

december 28, 2006

Kiwi karácsony

Új Zélandon kissé másképp ismerik a karácsonyt, mint mi azt megszokhattuk, és bár másodjára ünnepeljük itt a konzumáció megatobbzódását, még most is fura egy kicsit.
Kezdjük azzal, hogy a Szent Este, mint olyan, ismeretlen fogalom, a december 24.-ét nem is igazán számítják Karácsonynak.
December 25. és 26. a Karácsony, munkaszüneti nap mindkettő, a maga módján.
Ezt had magyarázzam meg jobban.
25.-e Christmas Eve, ilyenkor minden zárva van, ez az igazi ünnepnap. Ekkor még az egyébként nyitva tartó ázsiai mindenesboltokban sem lehet alkoholt kapni, és minden más kereskedelmi egység zárva tart.
26.-a Boxing Day. Ezt volt a legnehezebb megszokni: ilyenkor minden áruház és bolt kinyit, eszelős árengedményeket adnak, míg ezt a kiwik tébolyodott vásárlási lázzal honorálják.
Tavaj karácsonykor még nem ismertük a rendszert, nem tudtuk, hogy alakul a sorsunk, de elhatároztuk, ha itt köszönt minket a második Boxing Day is, minden komolyabb dolgot ekkor veszünk majd meg.
Év közben aztán valahogy elfelejtettük e fogadalmunkat, az okával egyetemben.
Miután tavaj a kis Hesszos igencsak szegényesen kopogtatott be, idén úgy döntöttünk, gazdag karácsonyunk lesz, és mindazokkal a pompás értelmetlenségekkel meglepjük magunkat, amelyek év közben a konzervatív költségvetésünk miatt szóba sem kerülhettek.
Így kapott Kriszti mobiltelefont, órát, teljesen művészfelszerelést festőállvánnyal egyetemben, én pedig egy Sony E-book Readert, ami azonban egyelőre csak virtuális ajándék, mert nem érkezett még meg.
Azután 26.-án Réka felhívta a figyelmünket rá, hogy kezdődik a vásárlási őrület (amit mi ugye elfelejtettünk), és ha valami nagyobb dolgot akarunk venni, azt most tegyük meg, mert ilyen mértékű árengedményekre csak egy év múlva számíthatunk legközelebb.
Noha a karácsonyi büdzsét kimerítettük teljes mértékben, elgondolkodtunk a lehetőségen.
Azért csodálatos dolog egy jól működő fogyasztói társadalomban élni, mert a polgárnak - ha munkája van - hitele is van. Ne valami ostoba, uzsorakamatra, megalázó procedúrák után, alamizsnaként juttatott pénzügyi holokausztra gondoljatok, hanem valódi vásárlásösztönzésre: a mi esetünkben ez egy éves, kamatmentes részletet jelent, kezdőrészlet kifizetése nélkül.
Ennek tudatában úgy döntöttünk, hogy számbavesszük mindazt, ami nagyértékű, szükséges a háztartásunkba (vagy annak véljük), aztán megnézzük mit is jelent az óriási kedvezmény.
Rövid tanakodás után erőt vettünk magunkon, és a plazmatévét illetve az új ülőgarnitúrát elvetettük.
A mosógép és a porszívó fájó hiányossága ezzel szemben rögvest feltámadott, úgyhogy Életem Értelme nekivágott Rékával, hogy felderítse, mivel és milyen körülmények között tölthetnénk be ezt az űrt.
A beszerző körút minden várakozást felülmúló eredménnyel zárult - a végösszeg hallatán ugyan először lábon kihordtam egy gyengébb lefolyású szívrohamot, de a finanszírozás feltételeinek hallatán gyorsan felépültem: heti 57 dollárt nevetve megengedhetünk maguknak, anélkül, hogy ez a legkisebb fájdalommal járna.
A közös családi ajándékot ma szállította ki a Harvey Norman: érkezett egy Bosch mosógép, egy Bosch szárítógép és egy Dyson porszívó. Kriszti persze nem tudta meghazudtolni önmagát, és mindenből felsőkategóriát vásárolt, amit ezúttal mégsem tudok kárhoztatni, hisz remélhetőleg az egész következő évtizedben becsülettel kiszolgálnak majd.
Az árengedményre pedig tényleg nem lehet egy szavunk sem. Ha teljes áron vásároljuk meg a szerkezeteket, mindösszesen 3547 dollárt fizethettünk volna (és ez nem trükkös, az árengedmény előtt mesterségesen felturbózott ár), míg a Boxing Day Special 2728 dollár lett, ami akárhogyan is számolom, 819 dollár kedvezményt jelent.

No, akárhogyan is, de konzumidiótákká váltunk mi is, amit csak némiképp ment, hogy mosógépre és rendes porszívóra tényleg szükségünk volt. A sikeres marketing és vásárlásösztönzés bedarált, pedig az utóbbi években Magyarországon szerzett rezisztenciámat már kikezdhetetlennek hittem.

december 25, 2006

Nagy karácsony

Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

december 24, 2006

Kis karácsony

Karácsony első, megszentelt napján Hilti-fúró vinnyogására ébredtem, kilenc óra után nem sokkal.
Alapvetően konfliktus kerülő lény vagyok, de a hétvége reggeleit anyaoroszlánként tudom óvni. A zaj csak nem akart abbamaradni, és ahogyan teltek múltak a percek, egyre jobban felbosszantottam magam.
Talán öt percbe is belekerült, amíg tudatosítottam magamban, hogy az idegesítő nyüszítés nem fog elhallgatni, ekkora azonban kitört belőlem a vadállat. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet, és kicsörtettem a házból.
Igazándiból nem volt koncepcióm a továbbiakra, de amint megpillantottam, hogy a szomszédban, pont a hálószobánk előtt a kínai segédmunkás épp csemperagasztót próbál keverni, elszakadt a cérna.
Artikulátlanul, angol-magyar keveréknyelven üvöltöttem; a látvány nyilván egyszerre volt komikus és vérfagyaszttó: kék frottírköpenyes őrült, vérvörös fejjel ordít valami egzotikus tájszólásban.
A kínai fiúcska ijedtében elejtette a fúrót és szent rémülettel bámult a jelenésre (rám), majd szóra képtelenül integetett a szomszéd irányába. Onnan hamarosan előkerült a rangidős szakmunkás, akit mintha szélütés ért volna: amint meglátott, földbegyökerezett lábbal, döbbenten meredt rám.
Az új szereplő megjelenése kissé észhez térített, így vettem egy nagy levegőt, aztán a napokban kivállóra osztályozott, legékesebb angolságommal támadtam neki, miközben a fuckin' christmast mintegy kötöszóként ismételgettem periodikusan.
Szerencsétlen flótás megpróbált valamit érvelni, aztán inkább felhagyott vele, látva, hogy nem vagyok beszámítható, és munkaeszközeit összeszedve segédestül a szomszéd ház háta mögé menekült.
Győzelmemet kávézással ünnepeltem meg, és miközben lassan csökkent az adrenalinszintem, elkezdtem visszaváltozni emberré.
És egyszerre elszégyeltem magam.
Annyira a magyar reflexek mozgattak, hogy meg sem próbáltam csendesen kérni a tevékenység felhagyását. Ahogyan visszaidéztem a kínai szaki kétségbesett kommunikációs kísérletét, rá kellett döbbennem, hogy nem vitatkozni próbált, nem a munkaadójára hárítani a felelősséget, nem arrogánsan elhajtani, hisz ő van birtokon belül, hanem: nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem tudta, hogy az a hálószobánk, hogy eszébe sem jutott, hogy karácsony (nekik ugye nem ünnep), és hogy közel a fél tízhez még zavarhatott minket. Mindezt udvariasan, inkább esdeklően próbálta volna a tudomásomra hozni, ha nem folytom ordénáré üvöltözésemmel belé a szót folyton.
A szégyen annyira eltöltött, hogy szerencsétlenül kóvájogtam, mígnem megakadt a szemem a napokban a magyar hentesnél vásárolt, bontatlan üveg eredeti cseresznyepálinkán.
Gondoltam engesztelésképpen megkínálom őket, és elnézést kérek a minősíthetetlen viselkedésemért, de bármennyit leselkedtem is, a ház frontjánál nem kerültek elő többet.
Mostanra a kisfurgonjuk is eltűnt - gondolom befejezték a ténykedésüket -, nekem pedig megmaradt a szégyen: a szeretet ünnepén sikerült vadbarom módjára megnyilvánulnom.
Hát itt tartunk most éppen.
Vajon mennyi idő kell, amíg levetkőzöm teljesen a kelet-európai beidegződéseimet, és nem ellenséget látok-keresek minden zavaró szituációban?

december 22, 2006

Meg még...

Na jó. Most nagyon felbosszantott az IWIW.
Írtam egy hosszabb levelet, majd amikor elküldtem, session hibával /dev/null-ba küldött.
Különösen felháborítónak tartom, mert nem egy ördöngősség kiküszöbölni - egyszerű arrogancia ez, nem más.
A rendszerünk, amit fejlesztünk nem mérhető persze az IWIW-hez, hiszen mindössze harmadannyi felhasználónk (félmillió) van Új Zélandról és Ausztráliából, viszont három darab megfizethető árú szerver simán kiszolgálja, pedig video-streamet is adunk (sőt).
Ha én ilyen trehány, slendrián munkát kiengednék a kezeim közül, már rég lapátra kerültem volna, pedig még csak össze se vethető a cégem ahol dolgozom egy T-Birodalom szerű multival.
Ehelyütt szeretném tehát felhívni minden kedves ismerősöm figyelmét, hogy semmiféle IWIW-es kommunikációra nem vagyok hajlandó a jövőben reagálni. Emailekre vagy itt a blogban mindenkinek szívesen válaszolok, de az IWIW-et egyszerű címtárnak használom: eztán meg sem kisérlem a levelek megválaszolását.

Ja: Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Új Évet kívánok.

december 21, 2006

IELTS eredmények

No akkor hogyan is interpretáljam?
Amikor Kriszti felhívott (mert órákkal korábban be tudott menni az eredményéért, mint én), hogy sikerült a vizsgája, de el van keseredve, mert csak 6.5 pontot kapott, letoltam szegénykét. Neki ugye elég lett volna az öt és fél pont is, nekem kellett a minimum 6 és fél pont.
Szóval letoltam a maximalizmusa miatt, és közben örültem nagyon, hogy neki már rendben vannak a dolgai, közben a zsigereimben éreztem, hogy nekem nem sikerült, hogy maximum 6 pontom lesz, amit pont a hajamra kenhetek - nyilván végigtanulhatom az egész szabadságomat; máshogyan fogalmazva elvitte az ördög.
Munka után erős késztetést éreztem, hogy ne menjek ma az eredményért, a rossz hír ráér, végül aztán nagy levegőt vettem, és kicsit izzadó tenyérrel vettem át a borítékot.
Egy darabig hülyén bámultam a bizonyítványt, azután százszor is ellenőriztem, hogy nem kevertek-e össze valakivel, annyira nehezemre esett elhinni.
Igen.
Nemcsak sikerült, de 7.5 pontos átlagom lett, ami mellesleg már tetszőleges angol tannyelvű egyetemek látogatására is feljogosít.
A Speaking test-re, amitől a legjobban féltem, hogy elrontottam, 8 pontot kaptam. Még most sem tudom elhinni.
Azért persze belőlem is kibújt a kisördög: az, hogy a Reading test-re nem kaptam maximum pontot, azt jelenti, hogy elkönnyelműsködtem; ha jobban odafigyelek, nyilván megkaphattam volna a 8 pontot átlagban.
Nem mintha számítana, de akkor is...
Mindenesetre a szabadságom valódi szabadság lesz, és végre semmi sem áll az utunkban, hogy beadjuk a residency (letelepedési engedély) kérelmünket.
Ennél szebb és jobb karácsonyi ajándékot elképzelni sem tudok.

Ps.: A maximálisan elérhető pontszám 9, csak a kérdések megelőzése végett.

december 20, 2006

Utolsó hét

Ámbár minden emberi számítás szerint ennek a hétnek már kényelmesen, álmosan kellene csordogálnia, hogy azután pénteken délután beköszöntsön a várva várt szabadság, ez természetesen véletlenül sincs így.
Sosem voltam nagy rajongója a karácsonynak, különösen az előtte hetekig dúló konzumidiotizmust rühellem, de valahogy most úgy hozta a sors, hogy még több minden össze volt képes torlódni.

Vasárnap javarészt Rékával shoppingoltam, ezt a büntetést csak Réka személye enyhítette valamennyire, de azért a végére már bántam, mint a kutya, hogy nem legyintettem rá a karácsonyra, mint annyi éven át. A dolog külön szépsége persze, hogy szinte semmit sem tudtunk elintézni.
Ez ott és akkor még nem tűnt katasztrófának: azzal a kellemes tudattal indultam hétfőn dolgozni, hogy a héten már csak tesz-vesz és lazítás lesz; a délutáni IELTS előkészítő híjján nagy nyugalomban egy egész hétnyi délután áll a rendelkezésemre, hogy mindent elintézzek.

A hétfői meeting aztán azonnal meggyőzött az ellenkezőjéről: a még-a-szabadság-előtt-mindenképpen-el-kell-készülnie lista láttán legszívesebben azonnal felmondtam volna.
A dolog pikantériája, hogy a lista nagyobbik része olyasmit tartalmaz, aminek édesmindegy, hogy december 22. előtt vagy január 15. után készül el, de ismerve a céges viszonyokat, ha bármi híjja akad péntek délutánra, az obligálja a két ünnep közötti, netán a januári szabadság alatti munkanapok beiktatását, amire egyszerűen nem vagyok hajlandó.
Hosszú és sok volt ez az év, lassan azon kapom magam, hogy computer undorom van - ilyesmi pedig nem fordult elő velem az elmúlt húsz-huszonöt évben.

A békés délutánoknak lőttek tehát, ez pedig a felhalmozódott tennivalók miatt agyonstresszel. Természetesen karácsonyfánk sincs még, és ha holnap ebédidőben nem tudok megszökni, nem is tudom honnan lesz. (Tavaly is az utolsó napokra hagytuk, és csak a vakszerencsének köszönhettük, hogy sikerült találni egyet.)
Tegnap este azután újabb krach ütött be, a bevándorlási ügynökünk hívott - akinek a közreműködéséért cserébe a rendszergazdája vagyok -, hogy sikerült véletlenül letörölnie 3 gigányi képet a szerverről, mindezt persze már csak akkor vette észre, miután az esti biztonsági mentés a backup serveren is megsemmisítette a könyvtárat.
Persze halálos pánik, azok a fényképek fontosak voltak, most tehát valahogy varázsoljam vissza.

Mindezek tetejébe reggel nyavajásan, lázzal ébredtem: gyaníthatóan a szombat esti Petyát búcsúztató partyn sikerült megfáznom. Már vasárnap óta bujkálhatott bennem a kór - és ez meglehetősen pokróccá is tett az elmúlt napokban -, de reggelre kitört, és persze esélyem sincs, hogy egy-két napot otthonmaradva kifeküdjem.
A helyzetet nagy mennyiségű Paracetamol fogyasztásával gondoltam kezelni, ami ugyan a lázat többé-kevésbbé megszüntette, cserébe viszont folyamatos fejzúgással és kotyagós szédelgéssel ajándékozott meg: finoman fogalmazva sem ideális állapot a kódoláshoz.

Érdekes két napnak nézek tehát elébe, sőt inkább a háromnak, ha szombaton várható, utolsónapi őrületet is beleszámítom, azután viszont kikapcsolom a mobiltelefonomat, és terveim szerint január harmadik hétfő reggeléig elő sem veszem.
Gyaníthatóan bloggal is majd csak vasárnap tájékán jelentkezem - alig hiszem, hogy előtte találok erőt és időt maganak ilyesmire.

december 17, 2006

IELTS vizsga - Első forduló

Hát kérem még az sem kizárt, hogy sikerült.
A Listening test-ben volt amit elrontottam, de ha nem többet, mint amire tippelek, akkor akár meg is lehet.
A Reading valószínűleg 100%-os lett, nagyon meg leszek lepve, ha nem maximum pontot kapok rá.
A Writing test so-so. Azt hiszem meglesz. Remélem.
De azonban.
A Speaking (szóbeli) test. Hat vizsgáztató volt: öt kedves, mosolygós fiatal. Meg egy baszatlan, vén, mogorva picsa. A várakozás közben találgattam, hogy engem kihez osztottak be; Kriszti került hamarabb sorra, az egyetlen férfihez kellett mennie. Jókedvűen, mosolyogva jött ki: végleg megnyugodva.
Én a végére maradtam. A gyomrom akkor ugrott először görcsbe, amikor kiderült, hogy a vénasszonyhoz megyek.
A szóbeli ugye három részből áll: először személyes kérdések jönnek, aztán egy téma, amit gépelt papírlapról tolnak az ember elé. Esetemben a saját tanulmányaimról kellett kiselőadást rögtönözni.
A harmadik rész kifejezetten a vizsgáztatóra van bízva. Ő dönti el, miről kell beszélni, egyetlen megkötése, hogy kapcsolódnia kell a második rész papíron húzott témájához.
A Speaking test első két fázisa jól ment, aztán a harmadik részben a következő témát eszelte ki a mosolytalan vén dög:
A felnőtt oktatás szerepe a magyar nemzetgazdaságban.
No comment. A felháborodástól még magyarul is elfelejtettem. Csak a kontraszt végett: Krisztinek egy vagy több olyan eseményről kellett beszélnie, ahonnan elkésett.
Hogy mindent összevéve segített-e, hogy Varga Szűz Máriával vizsgáztam egyidőben, majd csak csütörtökön derül ki.

december 15, 2006

Megvagyok még...

Nem vesztem el.
Sőt. Az igazat megvallva minden nap nekikezdtem egy postnak, és aztán rendre úgy alakult, hogy felibe-harmadá kellett hagynom.
Számtalan érdekes téma gyűlt fel: például a napokban ismertették Új Zéland közép és hosszútávú energetika-politikai elképzeléseit, aztán az idei első pénzügyi negyedévben tovább nőt a költségvetési többlet.
Láttam egy egészen sokkoló és szenzációs filmet is: Once were Warriors (Egykor harcosok voltak) címmel, a jelenkori maori életről.
El fogom még mesélni kedvesem legutóbbi kalandját, amikor önmagát is meghazudtolva csinált tökéletes hülyét magából.
Holnap azonban nyelvvizsga, és főképp ez az oka a hallgatásomnak: a készülődés és az egyre erősebb görcs megakadályozott az írásban.
A vizsga délben kezdődik és este fél hétig tart majd (igen hat és fél óra hosszú). Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni, mondjuk úgy, nem teljesen esélytelen, hogy sikerüljön.
Mindenesetre akármi is lesz a végeredmény (amit amúgy is csak két hét múlva tudok meg), óriási teher gördül le a vállamról a holnappal, a jövő hét pedig már inkább lazulásnak ígérkezik az irodában is.
Azután december 22.-ől egészen januárt 15.-ig szabadságon leszek; remélem nem az IELTS megismétlésére való készülődéssel kell töltenem.

december 12, 2006

Művészet

Még nem számoltam be róla, pedig ideje lett volna már: Életem Értelme második hónapja Art Schoolba jár. Igazándiból Réka kezdte már tavaly, Kriszti pedig idén csatlakozott hozzá.
Eleinte olyan értelmetlen időtöltésnek tartottam, amit unatkozó háziasszonyok űznek gyereknevelés mellett és félrelépés helyett - ráadásul ilyenkor kreatívnak is érezhetik magukat.
A dolog ellen mégsem tiltakoztam (bár az amúgy is kevés együtt tölthető időből rabol el értékes órákat), és bevallom, revideálnom kell a nézeteimet.
Egyfelől jó látni, hogy milyen felhőtlen örömet tud okozni ez a minden kedden esedékes két óra, másfelől elismerem, tényleg nem pletykapartit álcáznak így: a kedvesemben eddig is lappangó művészhajlamot némi elméleti és gyakorlati tudással vértezik fel.
Elég kíváncsian vártam tehát, hogy miféle produktum fog születni első nekifutásra, és roppant kellemesen csalódtam.


A szerintem inkább absztrakt, Kriszti szerint valamit ábrázoló kép azóta a hálószobánk falát díszíti, sajnos a fotó nem teljesen színhelyes, így kevésbbé látszik a sejtelmessége.
Mindenestere a mai nappal véget ér az idei szezon, legközelebb majd csak februárban folytatódik, aminek két vonzata is van:
Ma érkezik párom festőambíciójának egy újabb végterméke.
Szegénykém másfél hónapot nélkülözni lesz kénytelen egyik kedvenc elfoglaltságát, ez minden bizonnyal némi nyüszítéssel jár majd.
(Mondjuk festéket meg ecseteket beszerzett már magának, a családi költségvetés elleni újabb súlyos támadást így csak egy festőállvány kikövetelésével intézhet.)

december 10, 2006

Fotóblog

Legyünk fotóblog egy kicsit.
Korán ébredtem ma, Kriszti még javában aludt az éjszakai munkája után, én pedig elhatároztam, hogy csavargok egy kicsit a délelőtt. Szeretek a kikötőben bóklászni, van néhány félreeső, nyugalmas része, ahol a reggeli napsütésben szívesen olvasok újságot. Kegyelmi állapot - kihalt dokk, szálloda méretű teherhajók és csak a sirályok rikoltoznak. Jó rég nem volt már részem benne, de mert pénteken végre befejeződött a hajtás, úgy éreztem, ma megengedhetem magamnak. A fényképezőgépet inkább szórakozottságból, mint előre tervezés alapján ragadtam fel, aztán úgy gondoltam, ha már nálam van, használom is.
Íme:
Auckland belvárosa a North Shoreról nézve. Még a Harbour Bridge előtt megálltam az autópálya leállósávjában, onnan készültek a fentebbi képek. Ezt látom minden reggel, munkába menet.

Gyerekkorom egyik meghatározó tévéfilmsorozata az Onedin család története volt. Magát a történetet már alig-alig tudom felidézni, de a szereplők arca még tisztán előttem van, ha visszagondolok. Egyik kikötői csavargásom alkalmából bukkantam rá a sorozat főszereplő hajójára, a Soren Larsen nevű vitorlásra. A lelet fellelkesített és nosztalgiázásra késztetett, már akkor szerettem volna lefényképezni, de nem volt nálam az apparát, aztán amikor meg direkt e célból kerestem fel a dokkot, a hajót nem találtam ott. Ma reggel végre szerencsém akadt, nemcsak bent állt, hanem éppen kifutáshoz készülődött, így alkalmam nyílt a tengeren is megörökíteni.
Az aucklandi éjszakai élet egyik központja - nem meglepő módon - a kikötő. Péntek este két magyar turista sráccal - egyikükket megfogta Új Zéland és marad végül - közös sörözést beszéltünk meg. Miután eddig csak hallottam a Lenin bárról, de sosem voltam még, úgy döntöttünk teszünk egy próbát. Nem bántuk meg, jópofa és elviselhető zene, nagyjából korunkbéli közönség és 6 dolláros sör fogadott minket, Peti pedig szerelembe esett egy ázsiai szépséggel. Sajnos csak egyoldalúan...A Lenin bár tőszomszédségéban található a Minus 5 nevű becsületvesztő. Specialitása, hogy a teljes berendezése jégből készült: nem véletlen a neve sem. Sapka, sál, kesztű hiányában nem próbáltuk ki, de kivülről meglehetősen jópofának tűnt, amolyan Blade Runneres feelinget árasztott.Tartok tőle, sosem fogom megtudni, hogy a new-yorki szabadságszobor gipsz mását mi célből építették, és főképp, hogy mit keres a kikötő egyik eldugott zugában. Mindenesetre megörökítettem.
Ps.: A képekre kattintva a teljes felbontású, teljes méretű fotók is megtekinthetők.

december 08, 2006

Auckland és a kiwi építészet

Beszéltem már róla, hogy Auckland területileg kétszer akkora, mint Budapest. Mégsem egy metropoliszt kell elképzelni: a nem túl nagy belvárost (CBD - Central Business District) leszámítva inkább egy gigászi kertvárosra emlékeztet. Sőt méginkább egymással összenőtt számtalan önálló kertvárosra. Ezeket a kerületeket - nem meglepő módon - néven nevezik, nem pedig számmal jelölik, és talán ez az oka, hogy bár van irányító számunk, mégsem használja senki: elég a Suburb (kerület) nevét feltüntetni - azt viszont kötelező. Minden Suburbnek van egy jól definiált, önálló központja üzletekkel, postával, gyakran plázaszerű bevásárlócentrummal. Ez meglehetősen megkönnyíti az életet - leggyakrabban mi is csak Northcote Centerig megyünk, ha szükségünk van valamire.

Takapuna Center

Auckland építészete fura Janus a maga módján. Óriási parkok, és gyönyörű golfpályák tarkítják: talán a legzöldebb nagyváros, amit valaha láttam. Az emberek elsősorban önálló házakban, ritkábban unitok-ban (sorházakban) élnek; klasszikus bérházra emlékeztető épületet alig látni, sőt a Budán annyira divatos társasházakból is csak nagyon kevés van. Ugyanakkor - és ez lepett meg igazán - a házak, épületek közel vannak egymáshoz, még a nagyobb kerttel rendelkező épületek is úgy vannak elhelyezve, hogy vagy a szomszéd háztól, vagy az utcától (esetleg mindegyiktől) csak két-három lépés választja el.
Ez persze azt jelenti, hogy a magyar ízlésnek kicsit kicsi a személyes tér, gyakorta az az érzésem: egymás szájában élünk. Rá kellett ugyanakkor döbbennem, ennek az oka a sajátos angolszász, s talán protestáns gyökerű életfelfogás: már az épületek elrendezése is jelzi, egy közösséghez tartozunk, nincs rejtegetnivalónk, és figyelünk egymásra.
A kerítések is ennek jegyében épülnek - a kiwik mindent elkerítenek -, jelzik a személyes tulajdon határát, de nem akarják megakadályozni, hogy valaki átlásson rajtuk, és nyilvánvalóan fel sem merül, hogy fizikai gátat képezzen.

Tipikus sorház. A külső ne tévesszen meg senkit: nem tégla, hanem könnyűszerkezetes.

Maguk a házak döntő többségükben könnyűszerkezetesek, fából és gipszkartonból épülnek. Igaz ez még azokra is, amelyek kívülről téglaépítménynek tűnnek: a vörös dísztéglák vékonyak, és csak dekorációs célra szolgálnak a gipszkarton falra ragasztva.

Modern kiwi ház dísztéglával és weatherborad-dal.

Vannak persze kivételek, de alapvetően elmondható, hogy csak a nagyon drága és exkluzív villák épülnek szilárd anyagból - ez a szilárd anyag azonban beton vagy ytong, sohasem tégla. (Ennek a téglakerülésnek egyszer még utána járok, mert sehogyan sem fér a fejembe.)
Az házak stílusa meglehetősen ekletikussá vált az utóbbi években, miután a nagyarányú bevándorlás megkezdődött: láttam én már mexikói ranchot imitáló háztól kezdve mediterrán bungallót vagy csupafém, csupaüveg modernitást. Azért a klasszikus gyarmati angolszász épületek még többségben vannak: ezek jellemzője a fa vagy fának kinéző, fehérre festett un. weatherboard, azaz falburkolat.

Klasszikus gyarmati angolszász épület és burkolata a weatherboard. Egyenlőre még az ilyen épületek vannak többségben.

december 07, 2006

Új Zéland számokban

Ahhoz képest, hogy több, mint egy hete elhatároztam, írni fogok a kiwi építészetről (sőt fotókat is csináltam hozzá), minden napra akad valami, amit inkább tartok közreadásra érdemesnek.
Ma sincs ez másképp, mert véletlenül belebotlottam a 2006-os népszámlálás publikált eredményeibe. A cenzus valamikor az előző nyáron - év elején - volt, és már mi is statisztikai adatként szereplünk benne, sajnos nem szignifikáns módon, pedig kíváncsi lettem volna a magyar vonatkozásokra.
Erről hirtelen eszembe jutott, hogy nekünk két nyár van egy évben: az év eleji január, február (no jó, márciust is hozzászámíthatjuk nyugodtan), illetve az év végén december.

Tehát:

A cenzus éjszakáján 4,027,947 ember élt 1,471,746 háztartásban. Ez 2.74 fő per háztartás.

A lakosság 14% maori, azaz 565,329 fő.

A lakosság 8.8% ázsiai, ez 50%-os növekedés az előző, 2001-es népszámláláshoz képest.

A lakosság 11.1% új-zélandi etnikai csoportba tartozónak jelölte magát.

Van 744 Észak-Amerikai indián, 201 Pitcairn-szigeti, 108 Észt és 39 Falkland-szigeti lakó, hogy csak az egzotikusabbakat említsem. (A magyar populációról nem találtam adatot, sajnos.)

Az Új Zélandon élők közül 157,134-en NEM beszélnek angolul.

viszont

157,100-en beszélik a maorit; 85,428-an szamoai nyelvet; 53,757-en a franciát; 44,589-en hindit, és 15,873-an gudzsaratit.

A maorik 23.7% beszéli a maori nyelvet.

Az új-zélandiak 36.7% nem vallásos, 15.7% anglikán, 14.3% katolikus, 10.9% presbiteriánus, 1.8% hindu, 1.4% ratana(?), 1.2% mormon, 1% muszlim, 0,2% zsidó és 0.1% kizárólagos hittestvér(???)

867,696 férfi-nő párkapcsolatra, 2,655 férfi-férfi pár és 3,516 nő-nő pár jut.

112,758 háztartásban nincs gépjármű, de 222,204 háztartásban három vagy több van.

Sosem gondoltam volna, hogy ekkora örömet képesek szerezni a statisztikák: napokat el tudnék tölteni a tanulmányozásukkal.

december 06, 2006

Dél-Korea és a kultúrsokk

Döbbentes olvasmány élményben volt részem ma, nem tudom megállni, hogy ne adjak róla számot.
Noha alapvetően azt gondolom magamról, hogy elég nyitott és információ éhes vagyok, Dél-Korea mindennapjairól eddig felületes elképzeléseim voltak csak. Aztán rábukkantam Vera blogjára, és örültem neki: egy újabb kultúrába kaptam betekintést, szubjektív, szeretni való, élvezetes módon.
Bánom már, akár a kutya, hogy hamarabb nem néztem végig Vera linkjeit, mert már hamarabb megtalálhattam volna a The soul of Seoul blogot.
Vera öccse három hetet töltött a nővérénél, a blogjában egy másik szemszögből ismerhetjük meg Dél-Koreát. Rövid beszámoló, érdemes végigolvasni az egészet, de van egy post, ami különösen megfogott - Novembernél keressétek, Zoom out címmel. (Szívesen belinkelném, de valamiért nem lehet sajnos.)
A bejegyzés a két Korea viszonyán keresztül mutatja be a sajátos koreai életszemléletet, attitűdöt, nem is tudom minek nevezzem - Korea lelkét?
Nem idézek belőle, nem foglalom össze - olvassátok el. Engem egész hazafele úton a hatása alatt tartott.

http://thesoulofseoul.blogspot.com/

Sztaszov köszönöm, a kultúrsokk megvolt nekem is, még így tízezer kilométer távolságból is.

Update: a link működik már:

http://thesoulofseoul.blogspot.com/2006/11/zoom-out.html


Ezt kell elolvasni...

Mikulás

A hagyományos Mikulás ünnepség ismeretlen felénk, december 6.-án nem hoz a Télapó semmit. Hovatovább, a legtöbb kiwi még csak nem is hallott róla, hogy Európában ilyesmi ünnep dívik.
Tényleg. Dívik? Európai ünnep vagy magyar?
Viszont karácsonykor meg nem Jézuska felelős az ajándékokért, hanem a Mikulás - vagy ahogyan felénk hívják: Santa Claus.
Az alábbi példányt a Queen Streeten fényképeztem, a helyi legendárium szerint már évtizedek óta megvan (persze azt hiszem nem pont ez a darab).


december 05, 2006

Fiji Puccs

Hát bekövetkezett, a maga fura módján.
Igazándiból semmi csinnadratta, szinte fű alatt történt az egész. Ha valóban ez lenne a tervem, nem tudom, most kellene-e repülőjegyért szaladnom, vagy várni még, hátha történik valami látványosabb.
A rendőrséget lefegyverezték, a kormányzat gépjárműveit lefoglalták és katonák mindenütt, meg útlezárások. Laisenia Qarase miniszterelnök formálisan még kormányfő, de a legfrissebb hírek szerint már háziőrizetbe került.
Kíváncsian várom a fejleményeket, Frank Bainimarama tábornok este hét órára ígért sajtótájékoztatót.
Kéne tudnom, mi a helyzet, már a januári szabadságom okán is...

Josaia Voreqe Bainimarama tábornok
Fiji új diktátora?

Tapu az autópályán

Kíváncsiságom a maori kultúrával kapcsolatban az eltelt egy év alatt sem csökkent, ezért különös figyelemmel követem az őslakókkal foglalkozó híreket.
A maori hitvilág meglehetősen bonyolult - egyszer, ha lesz erőm, összeszedek minden elérhető információt -, első pillantásra azonban egy jól kitalált fantasy mitológiára emlékeztet.
(Kérem az összes kultúrantropológust, ne essen nekem e kijelentésem miatt: nem tudományos megállapításnak szántam, inkább laikusok számára általánosítottam felületesen.)

A teljesség igénye nélkül álljon itt egy rövid lista a maori istenségekről:

  • Io a legfőbb isten. Nevezik őt a Rejtett Arcúnak, Minden Dolgok Eredetének, az Örökkévalónak és a Szerelem Istenének.
    Minden más isten felett áll, de csak a maori papok foglalkoztak vele, a napi hitéletben alig szerepelt.

  • Tangaroa az Óceán Ura, Minden Halak Teremtője.

  • Tane az Erdők Istene, a Madarak Teremtője.

  • Rongo pedig a Békés Tevékenységek és a Mezőgazdaság Istene, Minden Ehető Növény Ura.

A maori hitvilág két további fontos eleme a mana és a tapu.
A mana egyfajta spirituális energia, amivel több-kevesebb mértékben mindenki rendelkezik. Természetesen minél magasabb rangú egy maori, annál erősebb a mana-ja; a törzsi időkben ezért az alacsonyabb rangúak nem is érinthették meg a fölöttük állókat - vagy azok tárgyait -, nehogy alacsonyabbrendű manájukkal beszennyezzék őket.
A tapu nem más, mint tabu: szent és spirituális tiltások sorozata.
Érdekes, hogy bár a maorik többsége keresztény hitre tért az elmúlt másfélszáz évben, a tapuk közül sok még ma is él, és meghatározó szerepet játszik a mindennapokban.

Ezen ma is élő tapuk egyike, amely az erőszakos halálhoz kapcsolódik, különös aktualitást kapott vasárnap - az igazság szerint ezért is jutott eszembe írni róla.
Vasárnap reggel ugyanis, a Waikato folyó szent vizével permetezték le az autópálya egy 80 kilométeres szakaszát. A rendőri segédletet kapott akciót maori vének hajtották végre, hogy felszámolják az utat sújtó taput, ami a számtalan baleseti halál miatt rakódott az autópályára.
Megtisztító szertartás kettős célja a halott - de a tapu miatt az árnyékvilágban ragadt - lelkek szabadon bocsátása volt, illetve a útszakasz baljós spirituális terhének megszüntetése.
Igazán sajnálom, hogy csak utólag értesültem az eseményről, szívesen elmentem volna megnézni. Mint a hírekből kiderült, szó sincs rendszerességről: most történt harmadszorra hasonló ceremónia.
Épp ezért találom különösnek, hogy több mérvadó politikus és közéleti személy is nemtetszésének adott hangot. Egyszerűen nem értem, ha a keresztény vagy más világvallások ünnepeihez lehet állami segédletet igényelni, miért pont a maorik ne részesülhetnének belőle.

december 04, 2006

Kávét? Teát? Patkánymérget?

Mivel tölti a péntek estét valaki, ha vezető programozó egy üzleti stratégiával foglalkozó cégnél, egyre közelebb van a negyvenhez és előzőleg tizenhárom napot dolgozott egyvégtében, mert közelít az év végi leadási határidő?
Természetesen elmegy Coffey-boynak egy születésnapi partira, 12 dolláros órabérért.
No jó, végülis a fizetség nem volt szempont, az egész ökörségre csak Annamari kedvéért vállalkoztam. Annamari főnöke ugyanis, amikor épp nem házakat épít, éttermet birtokol, így lakótársunk Personal Assistant munkaköre (vagy nevezzem inkább mindenesnek?), nem merül ki figyelmetlen kínai építészek zaklatásában, de nagyjából-egészéből a teljes vendéglátóipari egység menedzselése is az ő vállát nyomja. Tekintve fiatalkori idealizmusát és lelkiismeretességét, napi idegállapotát leginkább egy űzött vadéhoz lehetne hasonlítani - de, mint tudjuk, a residencyért mindent...
Múlt szerda este a szokásosnál is kimerültebben és kétségbesettebb pofácskával kucorgott a kanapén. Rövid kérdezősködés után kiderült, péntek este egy születésnapi parti cateringjét kell megszerveznie, de nincs szabad felszolgálószemélyzet, a betervezett egyedek felmondtak, kész a tragédia. Én ostoba ökör pedig - nyilván valami átmeneti elmezavartól vezérelve -, felajánlottam, hogy ezen ne múljon, kisegítem. Tegyük mindjárt hozzá, a vendéglátásból mindezidáig szigorúan a vendég szerepét ismertem, de gondoltam nem lehet rocket-science.
Akkor még nem tudtam, hogy másnap (csütörtök este) hajnali fél háromig fogok beszélgetni azzal a magyar sráccal, aki egy hete érkezett turistának (és aki a Mazdát használja), ezért csak három és fél órányit sikerül majd aludni. Így esett, hogy pénteken félkómás állapotban halódtam az irodában néhány makacs hibát keresve a programban, hogy azután hazaszáguldjak és egy gyors zuhanyozás után fél hatkor munkára jelentkezzek Ponsonbyben az étteremnél. Mire odáig jutottam bántam már, mint a kutya; legszívesebben beteget vagy halottat jelentettem volna, de nem volt visszaút.
Estasi-s formaruhába öltöztettek (fekete ing, meg bokáig érő kötényszoknya!), a Bighorn telepakolása az estéhez szükséges kellékekkel és irány Mission Bay. Kezdetben nem is realizáltam, milyen pokoli kis estének nézek elébe: az $1700 értékű hidegtál kipakolása, a kávé és teafőző beüzemelése elfoglalt egy darabig. Aztán elkezdett szállingózni a felső-középosztálybéli vendégsereg, én pedig a terem sarkában, egy kényelmetlen bárszéken - ülésnek alig nevezhető pozícióban - mosolyogva vártam, hogy kávéval, netán teával kínálhassam őket. Kilenc óra tájban kezdett világossá válni, hogy ezt a két fajta italt nem preferálják - ami egy birthday party esetében azért nem meglepő -, és egyszerre a maga teljességében rám tátotta pofáját a gyehena: hajnal kettőig kell ott ülnöm, magányosan, az arcomra fagyott vicsorral, teljesen feleslegesen.
Életemben nem unatkoztam ennyire és ennyit. Hovatovább ennél nagyobb büntetést hirtelen el sem tudok képzelni. Eleinte azzal próbáltam magam szórakoztatni, hogy a vendégsereget figyelve megpróbáltam kitalálni az egymáshoz fűződő relációjukat. Az, a részeg kordzakót viselő beatboy nyilván rokon: nyeglén bennfentesként viselkedik. Az valaha jónő - mostanra elvirágzott, de ezt nem vette észre a jelek szerint - meg valószínűleg középiskolai osztálytárs, akivel az ünnepelt 30 éve még a pasik kegyéért rivalizált. Később már történeteket költöttem hozzájuk, végül megpróbáltam kitalálni, ha lenne köztük titkoszolga, melyikük lenne az. Nyilván a legszürkébb figura, akiből a legkevésbbé nézné ki az ember.
Tizenegy óráig ezzel eltelt az idő - közben két csésze kávét is kiosztottam -, de akkor rámzuhant a végtelen kimerültség. Elkezdtem rettegni, hogy nem bírom ki még három órát: jó esetben csak elalszom, rosszabb esetben ájultan fordulok le a kakasüllőről, magam alá temetve kávéscsészéket, hidegtálat meg az asztal romjait; akárhogy is, tele lesz velem a hétvégi Herald. Ha legalább fel mertem volna állni. De mert fogalmam sincs a vendéglátás alapjairól sem, nem tudtam, mit tehet egy kávésfiú és mit nem. Például ihatok egy csésze kávét abból, amit főztem? Kimehetek dohányozni?
Éjfélre elfogyott a cérnám. Dacosan körbenéztem és töltöttem a kávéból. Láthatólag senkit se érdekelt. Elkezdtem inni: borzalmas lötty, hirtelen nem bántam, hogy nincs több kuncsaft. Miután elmaradt felháborodás, senki sem intett le, hogy mégis mit képzelek, felbátorodtam. Négy órányi strázsa után lekászolódtam az őrhelyül kijelölt, bárszéknek hazudott kínzóeszközről, nagy levegőt vettem és kisétáltam a teraszra rágyújtani.
Óriási megkönnyebbülés volt mozogni, és beszívni a halálos mérget, ami idővel minden bizonnyal a gyilkosommá válik. Aztán egyszercsak körbevett a vendégsereg - beszélgetni. Előbb Fijiről származó építész telepedett mellém - én korábban indián színésznek tippeltem Hollywoodból -, akivel megtárgyaltuk, hogy a kiwik nem is tudják, hogy mennyire jó dolguk van; utána egy valószínűtlenül magasra nőt - legalább két méter húsz centis - ősz hajú ember, bizonyos Peter Biggs a feleségével, akikkel a politikai elit teljes elhiteltelenedése volt a téma. Az utolsó két óra gyorsan eltelt így - és a kómaszerű fáradtság dacára éppségben hazajutottam fél háromra.
A fentiek fényében talán érthető, miért aludtam át majdnem az egész szombatot. Az előző éjszaka keresett 100 dolláros bankjegyet másnap az íróasztalomon találtam, és még most is azon gondolkodom, lehet, hogy bekeretezem és kilógatom a falra, mintegy örök mementóul: mire ne vállalkozzak soha többé.

december 02, 2006

!@:>$%

Szombat dél. Felébredtem.
December másodika van, tűz a nap, odakint 22 fok. Mindjárt itt a Mikulás.
Most postára megyek, aztán visszafekszem aludni.
Később majd fényképezek klasszikus kiwi házakat, és írok is róla.
Később.

december 01, 2006

Puccs-turizmus

Feltalálta már valaki a puccs-turizmust? Ha nem, ezúttal szeretném szabadalmi oltalom alá helyezni. A puccs-turizmus alapvetően a katasztrófa-turizmus egyik vállfaja lehetne - tudjuk, amikor a köznapi szürkeségtől megcsömörlött WASP elmegy kézközelből emberi szenvedéseket és nyomort nézni - ám filozófiája gyökereiben különbözik. Míg a katasztrófa-turista ronda lidércként mások balszerencséjében lubickol, addig a puccs-turistát a mély empátiával átérzett szánakozáson kívül egyszerű anyagi megfontolások vezetik: gyönyörű helyeken, féláron nyaralni.
A puccs-turizmus nem egészen az én találmányom, őseredete a kilencvenes évek eleje-közepére nyúlik vissza, amikor egy kedves barátom - igaz nem szándékosan - már megvalósította. Valahogyan belekerült a sors egyik szürrealisztikus hajtányába, és éveken keresztül nem sikerült úgy szabadságra mennie, hogy ne valami lázadás, katonai puccs, esetleg polgárháború kellős közepén találja magát.
Thaiföldi katonai hatalomátvétel, Mexikói indiánlázadás, délszláv háború - és ezek csak amik hirtelen az eszembe jutnak. Akkoriban minden politikai elemzőnél jobban előrejelezhettük a világpolitika várható változásait, semmi más dolgunk nem akadt, mint megkérdezni Julist, hová készül nyaralni/telelni. Utólag sajnálom, hogy ezt a jövőbe látó lehetőségünket nem használtam tőzsdei spekulációra - mostanra második Soros György lehetnék.
Akkor még nem tudtuk, hogy egy dekáddal később én ezt majd újra feltalálom hála az aktuálpolitikának, és erről majd annyira híressé válok, hogy egész egyetemeket nevez el rólam a hálás utókor, így hajtva fejet géniuszom előtt...
Most, a kezdetekkor - amikor mindezek a csodálatos eredmények még a jövő ködébe veszve alig-alig látszanak - inkább szerényen felvázolom az elképzelésemet.

A puccs-turizmus célpontja Ausztrálázsia, azon belül is a csendes-óceáni szigetvilág, valamint Thaiföld, Indonézia és környéke. (A demokratikus ostobaságok levetkőzésének ezt a módját még Afrikában is preferálják, célállomásnak még sem ajánlanám: ott könnyen fehérembernek nézik az európait.) A csendes-óceáni térség lakói külösen vonzódnak a katonai hatalomátvételhez, a hadseregek vezetői időről időre kipróbálják milyen érzés diktátornak lenni. A dolognak az a pikantériája, hogy legtöbbször tényleges ellenállás, vér és említésre méltó károk nélkül ragadják magukhoz a hatalmat.
Ezeken a szigeteken a fő bevételi forrás a turizmus - ez fontos szem előtt tartanunk, amikor továbblépünk az elméletemben. Az örök nyarat és paradicsomi állapotokat évente több millió hagyományos turista keresi fel, erre ugye országnyi iparágak épülnek.
Igen ám, de amint a tányérsapkás urak megbolondulnak és pár tucat tank segítségével szertekergetik a parlamentnek nevezett bohócszínházat, a hagyományos turista megriad, és az istennek sem hajlandó a drága bőrét kockára tenni. Mit lehessen tudni, ugye, esetleg a demokráciából nem egyet, hanem kettőt-hármat is visszalép a polinéz lakosság, és az mindjárt az emberevés rizikóját is magában rejti.
A katasztrófa-turista viszont fineszes, a világsajtót tanulmányozva már rég kifigurázta, hogy ezek a katonai puccsok ártalmatlanok javarészt: pár kordonért, meg néhány lelakott tankért igazán nem érdemes annyit utazni.
No ekkor kerülünk a képbe mi, puccs-turisták. A pálmafás Kék Lagunák konganak az ürességtől, a fizetővendégek kiszolgálására berendezkedett benszülöttek idegességükben a banánháncs szoknyájukat tépdesik, viszont a repülőjegy árak hirtelen a felére zuhannak, a hotelek árai még ennél is jobban, majd hetvenszázalékot.

Mindennek különös hangsúlyt az épp Fiji Szigeteken kialakuló helyzet ad. Miképp a tegnapi New Zealand Heraldból megtudhattuk, az ottani miniszterelnök engedve a nyomásnak, leállította a katonai vezetők ellen folytatott eljárásokat. Fijit már jelenleg is a katonák irányítják ezekszerint, igaz, egyelőre a demokrácia álcája alatt. Ha ismerjük a tényt, hogy az elmúlt húsz évben négy katona puccs volt, az utolsó éppen 2000-ben, akkor még csak merésznek sem kell lenni, hogy fogadjunk rá: a kialakult krízis bizony puccsot sejtet előre.
Figyelni kell a híreket tehát erősen, aznap amikor ezt bejelentik, le lehet foglalni - a már fentebb említett kedvezményes árakon -, az idei nyaralást. Amíg a fővárostól távol marad az ember, katonának nyomát se látja - legfeljebb az olcsó árakból és a feltűnően kevés nyaralóból érzékelheti, hogy a világ egy cseppet ismét kifordult a helyéből.

november 30, 2006

Röviden

Egyveleg lesz ez most a javából, de egyszerűen nincs időm kifejtősen írni, van amiről meg nem is érdemes.

Érdekes adatra bukkantam a minap, kiderült, hogy az új-zélandi költségvetés erőteljes többletben van: jelenleg 7 millárd dollárral (924 milliárd forint aktuális árfolyamon). A jövő évre azonban már csak 5.8 milliárd, míg a 2008-2009 fiskális évre már csak 3.6 milliárd dolláros többletet terveznek.
Érdekes helyzet, szó se róla, a főnököm reakcióját hallgatni még érdekesebb volt:

- Az államnak nem az a dolga, hogy pénzt csináljon, valamit elrontottak a költségvetésben.

Mindenesetre most látszik, hogy a különböző pártok gazdaságfilozófiája mennyiben tud különbözni: a kormányon lévő Labour Party inkább ráülne a pénzre, tartalékolna az ínségesebb időkre, és a szociális juttatásokra fordítaná. Nem, nem tervezik segélyként szétosztani, sem a nyugdíjakat emelni, inkább az oktatásra és egészségügyre költenének.
A jobboldal ezzel szemben markáns adócsökkentésért kardoskodik, amivel szerintük megállítható lenne a gazdasági növekedés lassulása (ebben az évben 1.5% a GDP bővülés, igaz jövőre már 3.7%-ot jósolnak.).
No igen, legalább vannak érthető és megkülönböztethető, markáns álláspontok, van miről vitázni, társadalmi párbeszédet folytatni.

Társadalmi párbeszédről szólván: a Waterfront Stadium elbukott a kormány minden erőlködése ellenére és az én legnagyobb örömömre. Az aucklandi polgárok nem szerették az öteletet, amit a nyilvánosságra került vizuális koncepciók láttán nem is nagyon csodálok. Akárkivel beszéltem, mind egyetértettünk: ha valami olyan építészeti csodáról, egy új új-zélandi jelképről lenne szó, mint amilyen a Sydney Operaház Ausztráliában, akkor a közvélemény egyöntetűen támogatná. Ebből a ronda, drága plasztikbehemótból nem kért senki sem. Hála a magasságos, működő demokráciának, az emberek véleménye számít a világnak ezen a táján. A kormány erőltette, az Auckland City Council (Városháza) a főpolgármesterrel az élen megszavazta, ám az Auckland Regional Council (nevezzük megyei közgyűlésnek, bár ez inkább csak párhuzam) megvétózta a tervet. Amennyire tudni lehet, az Eden Parkban található, már meglévő stadiumot fogják kibővíteni és felújítani, az új stadiumra szánt összeg negyven százalékából.

És jöjjenek a személyes vonatkozású hírek:

Végre felkészítettük a Mazdát eladásra - van rajta friss WOF, regisztráció, minden -, aztán úgy alakult, hogy mégsem adjuk el még egy kicsit. Egy a múlt héten érkezett magyar turista fiú vevő lett volna rá, de amikor odakerült a sor, hogy visszavennénk-e egy hónap múlva, amikor befejezi a túrázást, jobbat gondoltunk. Az utolsó napokban, nyilván - mert nem lesz ideje - csak sokkal olcsóbban tudná eladni. Így azt találtuk ki, hogy nem el, hanem bérbeadjuk neki az autót.
Win-win szituáció, mindenki jól jár. Persze azonnal felmerült bennem, hogy itt az ideje, hogy teljes biztosítást kössek az kocsira, így egyikünknek sem kell attól tartania, hogy mi történik, ha véletlenül összetöri.
Berobogtam tehát tegnap az AA-be (a helyi autóklub), hogy megkössem a teljeskörű biztosítást, aztán kicsit csalódottan távoztam: csak úgy hajlandóak megkötni, ha már van új-zélandi jogosítványom. A megszerzését egészen eddig halogattam: miután Magyarország - illetve az én régi magyar jogosítványom típusa - nincs rajta az elfogadható vezetői engedélyek listáján, kénytelen vagyok teljesen előről vizsgázni; elméleti és gyakorlati tesztet is kell tennem.
Anyhow, tudtam én, hogy előbb-utóbb nem úszom meg a kérdést, de jobb szerettem volna, ha mindezt békében, az irodai hajtás, meg az IELTS vizsga után tudom sorrakeríteni. Így azután nincs mese, szombaton délelőtt jogosítványt szerzek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lehetne magyar jogosítvánnyal is biztosítani, ám a turista kondíciók annyival rosszabbak, hogy nem is érdemes foglalkozni vele: a díj kétszeres, és az éves összeg hetvenöt százalékát előre ki kell fizetni.

Nerdeknek a röviden: a hír igaz, az Apple IPhone jövőre megjelenik a piacon. See öccse Ausztráliában él, és hivatalos IPod tesztelő (néha lenyűgöz, micsoda munkák vannak). Mióta tudom ezt, azóta piszkálom See-t, hogy járjon utána, mi igaz az IPhone körüli híresztelésekből. Tegnap végre nem felejtette el és megkérdezte, öccse pedig biztosított arról, hogy már működő prototípus is létezik, hamarosan gyártásba kerül.
Arra azért kíváncsi leszek, hozzánk Új Zélandra mikor jut el.

november 29, 2006

A japán konyha

Szombaton a mozi előtt vacsoráztunk, Annamari javaslatára a Nikko nevű japán étteremben (Nikko Japanese Restaurant, Level 1, Mid City Centre, 239 Queen Street, Auckland, Phone: 09-309-8266). Előre bocsáthatom, hogy az ázsiai koszt már a fülemen jön ki, a japán konyha meg eddig sem volt a kedvencem. Erre most rá kellett jönnöm, hogy rossz helyeken próbálkoztam a japanese cousine-al, sokkal izgalmasabb, érdekesebb kulináris élményben volt részem, mint amire számítottam amitől tartottam.
Kriszti egyébként él-hal a japán konyháért - de ő egyébként is nippomán, így a véleménye nem mérvadó.
A Nikko a CBD szívében, a Sky Metro mozitól öt perc sétára található, a Queen Street egyik bevásárlóközpontjának az első emeletén. Ez a tény kicsit aggasztott elsőre, de legnagyobb meglepetésemre rendesen felépített és berendezett étterem (nem a klasszikus plaza-kifőzde), igazi hajlongó japán személyzettel.
Őket egyébként maximális elismerés illeti: azt hiszem itt tapasztalatam az igazi vendéglátás magasiskoláját. A pincérek pontosak voltak és mindig kéznél, ám mégsem tolakódóan. A rendelés pontosan és gyorsan érkezett - szóval le a kalappal.
A japán konyha általam megismert és megrendelt remekei javarészt nyers halféleségekből álltak. Amikor azt mondom, hogy nyers, akkor ezt tessék úgy is érteni: frissen felbontott, de teljesen nyers lazacról és tonhalról beszélek.
Az étlapon elég bőséges választék szerepelt, de hiába voltak képek is, magamtól képtelen lettem volna választani. Így áthidaló megoldásként egy nyolc fogásból álló Premium Course-t rendeltem, a képek alapján csak sejteni lehet, hogy ez milyen irgalmatlan mennyiségű ennivaló. Az árak sem vészesek, a vacsora ránk jutó része 80 dollár volt, és ebben már benne foglaltatik két üveg sake is.


Mindent összevéve jól éreztük magunkat, az étel ízlet, dugiglaktam (sőt egy pici maradt is). Ha valaki fogékony az egzotikus ételekre és nem riad meg a nyersen tálalt tengeri herkentyűktől, csak ajánlani tudom.
Értékelés: 4/5
Csak azért nem adok 5 pontot, mert bármilyen finom volt is, én jobban kedvelem a hagyományos európai ízeket. Bár erről a Nikko nem tehet, ez mégiscsak a saját szubjektív véleményem.

Annamari és See...

november 28, 2006

Soha rosszabbat

Tegnap este írtam egy kifakadós bejegyzést, de aztán még sem publikáltam. Nyűgös vagyok a fáradtság miatt nyilván, és az egyébként legjobban működő párkapcsolatokban is akadnak konfliktusok (ezúttal az örökzöld: a karácsony és a prioritások megítélése), de mindent összevéve rájöttem, olyan bagatel problémákkal kell szembenéznünk, hogy nincs értelme panaszkodni miatta. (És még a Windows is látványosan haldoklik az otthoni gépen.)
Mindenesetre terápiának sem volt utolsó kiírni magamból az aktuális fusztrációt, legalább letisztult az egész, és ezzel nagyjából el is vette a szituáció élét.

Ha már itt tartunk, erről eszembe jut, hogy jó párszor szóba került: az ilyen messzire kitelepülés igazi próbakő minden párkapcsolatnak.
Nem tudom nem észrevenni a tétel igazságtartalmát: a távolság, a totális egymásra utaltság; a végletekig fokozott kompromisszum kényszer; az ismerős, biztonságos közeg megszűnése még az egyébként jó helyzetben lévő bevándorlópár viszonyát is megterheli. Ha ezt esetlegesen létbizonytalansággal, stresszel és anyagi problémákkal súlyosbítjuk, az olyan próbatétel elé állít egy kapcsolatot, amit valóban csak a legerősebb viszonyok bírnak el.
Az ismeretségi körünkben a szakítási arány az első egy évben közel kilencvenszázalékos - persze a felmérés nem reprezentatív, de mindenesetre elgondolkodtató.
Azt gondolom - persze az elméletek szintjén, a személyes tragédiákon túlemelkedve -, hogy nem baj ez. Tudni lehet legalább, ha az első pár év nehézségeit - és ezzel együtt gyakorta önmagunkat - sikerül együtt legyűrni, az olyan szilárd alap, amire lehet és érdemes egy új életet felépíteni.
Érdekes megfigyelni, hogy a szakítások szinte mindig akkor következnek be, amikor a pár révbe ért - a residency megkapása után. Úgy tűnik, a közös erőfeszítések alatt felhalmozott feszültségek, sérelmek ekkor robbannak ki elemi erővel, és ahogyan az egymásra utaltság abroncsa meglazul, a hirtelen megkönnyebbülés szétveti a kapcsolatot.
Nem tudom, lehet erre készülni a spekuláción túl? Talán segít, ha az ember végig tudatában tartja mindezeket, de abban biztos vagyok, ez sem küszöbölheti ki a terhelt élethelyzet okozta rizikót.
Én mindenesetre roppant bizakodva tekintek a jövőnkbe.

november 27, 2006

Borat Amerikába megy, de minek...?

A Borat Amerikába megy... nem jó film. Hovatovább filmnek is alig nevezném. Talán túl sarkosan fogalmazok, de tény, kicsit sajnálom, hogy nem a Departed-et, vagy mondjuk az új James Bondot néztük meg.
Pedig szeretem Sacha Baron Cohen-t, szerettem az Ali G-s filmjét, sőt szeretem magát a Borat média jelenséget is, minden párját ritkító bunkóságával egyetemben. Ráadásul a moziban még nevettem is sokat. Mi volt a baj?
Sacha Cohen jó komikus és komoly érzékenységgel figyeli a világot, a világban található álszentséget, végtelen ostobaságot és tobzódó hülyeséget. Hovatovább újra és újra rácsodálkozik ezekre, ami nem baj - bár ebben él 35 éve -, sőt, még azt is értem, miért akarja megmutatni, belekiabálni az emberek arcába. Az elképzelés jó, az eszközei is hatni szoktak, az Ali G filmben például tökéletesen.
Az is világos, hogy tudja, értelmiségi szépelgéssel, komoly művészfilmmel nem érhet célt: a világ moziba járó nagyközönsége - az emberek, akinek az arcába akarja vágni, hogy jól nézzétek meg, ilyenek vagyok - többnyire nem kíváncsi a művészetre.
Miért rézem úgy, hogy hiába helyes a koncepció, jól megválasztott az eszköztár, mégiscsak mellélövés az egész?


Két oka van:
Egyfelől nem film született, mégcsak nem is áldokumentum film (aminek szánta), hanem egymás után dobált snittek sorozata, amelyek egy erőltetett és roppant gyenge történetszerűségre vannak felfűzve. Egyszerűen csak nem adja a moziélményt. 84 perc trágárkodás, ami persze helyenként roppant szórakoztató tud lenni, de én mégsem ezért járok filmszínházba, hanem a mese élményéért.
Lehet az a mese akármilyen bárgyú, akármennyire komoly vagy tanító szándékú, nem számít. De elvárom, hogy az alkotók mesélni akarjanak nekem valamit, és azt sem bánom, ha ezt újszerű, vagy szokatlan, netán meghökkentő módon teszik, amíg a mesélési szándékot kiérzem.

Borat nem akar mesélni. Eszébe sem jut. A képembe vágja, hogy: lásd véglény, ilyen a világ, ilyenné tettük. A görbe tükröt nem elém tartja, hanem pofán csap vele. Még ezzel sem lenne bajom, ha célt érne vele, de úgy érzem nem sikerül neki. És talán ez a legfőbb bajom.
Az a faragatlan, nyers angol humor - amit annyira szeretek egyébként - egyszerűen elsodorja a nézőt. Borat túladagolja, így mindaz, amire fel akarja hívni a figyelmet, elvész. Nem az amerikai társadalom álszentsége vagy stupiditása, irracionális rasszizmusa a humorforrás - pedig megmutatja, ott van a filmen -, hanem a zacskóban hozott darab szar, amit az asztalnál lóbál; az ocsmányul hájas férfitest, a lengő faszok, a céltalan recskázások.
Sacha Cohen az angol humor egyik iskolapéldáján, a Monty Python-on nőhetett fel, tevénykeségéből ez minduntalan kiviláglik. De valamit tudtak Monty Pythonék, amit ő nem, mert mindezt - hasonló eszközökkel és képi világgal - láttam már úgy előadva, hogy működött.
Borat meg nem.

november 26, 2006

Közbiztonság

Már régen terveztem erről kicsit bővebben írni, de a szubjektív tapasztalataimon kívül a szerettem volna utána járni a hivatalos statisztikáknak is.

Kezdjük talán azzal, hogy a közhiedelem szerint Új Zéland egyike a legbékésebb, legbiztonságosabb az országoknak; lakói egyszerű, törvénytartó, becsületes emberek.
Ez a megállapítás nyilván nagyon sokáig tökéletesen megállta a helyét, azonban a hetvenes évektől kezdve - miután megnyílt a kapu a bevándorlók előtt - a helyzet némiképp árnyalódott.
Had szögezzem le mindjárt, saját szubjektív élményeim és a statisztikák átböngészése után is úgy vélem: Új Zéland még mindig a világ egyik legbiztonságosabb helye, ám ez nem jelenti azt, hogy boldog együgyűségben, paradicsomi állapotok uralkodnak.
Sok frissen betelepülő és turista abban a hitben él, hogy nyitva hagyható házak, autók; boldog-békés vadkempingezés várja, ahol legfeljebb a kíváncsi oposszumoktól kell tartania.
Nincs ez így, és azt gondolom, lassan tudatosítani kellene a nagyvilággal: igenis, a minimális önvédelmi reflexekre szükség van.
Nézzük a mindennapi élet szubjektumait: itt létünk alatt mindössze négy olyan bűncselekményre emlékszem, amit felkapott volna a média.

Egy huszas éveiben járó, európai turista lány egyedül túrázott és autóstoppal közlekedett szerte a szigeten; tavaly év vége felé megerőszakolták és megölték. A tettes rekordgyorsasággal meglett - zavart maori férfi, aki nem nagyon tudott magyarázatot adni tettére.
Már idén év elején kavart nagy vihart, amikor egy bőröndbe csomagolt kínai hullát fogtak ki az öbölből. Pár hétig az üggyel volt tele a sajtó, aztán meglettek a tettesek: a kínai közösség két tagja egy pénzügyi-elszámolási vitát gondolt eképpen megoldani.
Néhány héttel ezelőtt elfogták Új Zéland legnagyobb pénzügyi csalóját: egy kiwi villanyszerelő hamisított magának mintegy százhúsz személyi azonosságot (nem személyi igazolványt, mert az itt nincs), és némi trükközéssel 120 nyugdíjat folyósított magának, kétheti rendszerességgel mintegy 50 ezer dollárnyit. Az ügy pikantériája, hogy mindezt két és fél éven keresztül sikeresen folytatta, a lebukása után a rendőrség nem győzött magyarázkodni, hogy-hogy ilyen sokáig nem csípték el.
Két hete pedig egy holland nászutas pár járt rosszul Far North-i vadkempingezésük alkalmával: két férfi kirabolta őket, és a fiatal nőt megerőszakolták. Az ügy óriási felzúdulást keltett: a Sensible Sentencing Trust nevű civil szervezet a halálbüntetés visszaállításáért szállt síkra ezügyben. Mellesleg a két tettest 12 nap alatt elfogták.

Ezek persze szönyű hírek (mint minden erőszakos bűncselekményről szóló), két dolog miatt emeltem ki őket: egyfelől nincs minden nap hasonló híradás, ha valami komoly eset történik, az még mindig meglepi a kiwiket, és hetekig a közbeszéd tárgya. Másfelől a két eset is jól példázza, hogy az áldozatok nem mérték fel a lehetséges veszélyeket: a világ nagyobbik részében senkinek eszébe sem jutna nyitott autóban vadkempingezni egy kihalt erdőszélen, vagy fiatal lányként egyedül végigstoppolni egy országot.

Saját személyes tapasztalatom is van: két esetet tudok felhozni. János barátom gyakran nyitva felejtette az autóját (esetleg bezárta a kulcsát is, de ez más történet) egész éjszakára. Az autó kint állt az utcán, s egy ízben reggelre kilopták belőle az akkumlátort. Bosszantó, százdolláros kár, de megintcsak a saját figyelmetlenséget tudom felhozni. Végül nem egészen egy hete, Annamari autójára fújtak fekete sprével valami grafitit (szerencsére a mindenütt kapható, 6 dolláros kerozinnal letisztítható).

Mindent összevéve a napi életben a biztonságérzet uralkodik, erőszaknak, balhénak még nyomát sem láttam, és soha fel nem merült bennem, hogy valahol félnem kellene. A rendőrség sok helyütt jelen van, de végtelen udvariasak és segítőkészek: nekik valahogy nyomban elhiszem a jelszavukat "Safer communities together" (Együtt a biztonságosabb közösségért).
[Számokban: több mint 400 rendőrörs, összesen mintegy 10,300 rendőrrel.]

Persze mi alapvetően jó környéken élünk, hallottam hírét, hogy Dél-Auckland egyes negyedei inkább gettókra hasonlítanak, mint bármi egyébre. A maorik többsége él ott, ezért, hogy őszinte legyek, nem tudom mennyi a tapasztalat és mennyi az előítélet Dél-Auckland ilyetén megítélésében. Mindenesetre van híres aucklandi geng is, Black Power néven ismert, elsősorban maorikból álló motorosbanda. See megígérte, hogy megmutatja a területüket, székházukat és a befolyási övezetüket jelző grafitiket, amint ez megtörténik, fotókkal dokumentálom majd.

Nézzük akkor a statisztikai adatokat. Biztosan lesz akinek segítenek eligazodni, miután nem ismerem a hasonló számokat Magyarországról, inkább nem is fűzök hozzá kommentárt:
Az adatok frissek, a 2005-2006-os évre vonatkoznak.

Ismerté vált bűnügyek 10,000 főre vetítve, kategóriánként:
  • Erőszakos bűncselekmények
    (gyilkosság, rablás, garázdaság, stb): 123
    Felderítési arány: 81.3%
  • Szexuális bűncselekmények
    (zaklatás, nemi erőszak, pedofilia, stb): 8.4
    Felderítési arány: 60.2%
  • Drog és Közösségellenes bűncselekmények
    (drog, családon belüli erőszak, szerencsejáték, stb): 132
    Felderítési arány: 92.2%
  • Csalással, lopással kapcsolatos bűncselekmények
    (betörés, lopás, csalás, stb): 585.7
    Felderítési arány: 23.3%
  • Ingatlannal kapcsolatos bűncselekmények
    (ingatlan megrongálása, veszélyeztetése, stb): 114.7
    Felderítési arány: 32%
  • Közigazgatással kapcsolatos bűncselekmények
    (rasszizmus, bevándorlás, igazságszolgáltatás akadályozása, stb): 28.5
    Felderítési arány:92.6%
Összesítve: 10,000 lakosra 1,035.9 bűncselekmény jut, átlagosan 44.2% felderítési aránnyal.

Találtam még egy nagyon beszédes statisztikát, amely az USA-val, Ausztráliával, Kanadával és Angliával hasonlítja össze az erőszakos bűncselekmények számait. Ez a felmérés ugyan csak a 2000. évig bezárólag dolgozza fel az adatokat, de arányaiban nyilván megállja a helyét most is. Íme a summázata:
Új Zéland közbiztonsága nagyjából Ausztrálival van egy szinten. Az Egyesült Államoknál négyszer, Angliánál 13%-al biztonságosabb Kiwiország, míg Kanadában majdnem kétszer annyi erőszakos bűncselekményt követnek el, mint Új Zélandon.

Konklúzió helyett következzék egy hamisítatlan kiwi vicc, amit a minap olvastam:

Az aucklandi Blues (rugby csapat) menedzsere szétküldi megfigyelőit a világban, hogy találjanak olyan új játékosokat, akik segítségével megnyerhetik az idei Super XIV (rugby bajnokság). Egyik megfigyelője Irakból jelentkezik, hogy talált egy igazi tehetséget. Az edző Irakba repül, és lenyűgözi a fiatal jobbszélső játéka, azonnal leszerződtetik a Blueshoz.

Két héttel később a Blues 30-30-ra áll hazai pályán a Crusaders ellen, és már csak 20 perc van hátra a mérkőzésből. Az edző beküldi a fiatal iraki játékost; a fickó lehengerlő: 6 try-t (gólt) ér el, ezzel a Blues megnyeri a meccset.

Miután lejönnek a pályáról, azonnal felhívja az anyját, hogy beszámoljon az első meccséről:
- Szia, anya. Képzeld mi történt. Húsz percet játszottam 30-30-as állásnál, hat gólt szereztem, és megnyertük a meccset. Mindenki imád engem: a rajongók, a játékostársaim, a média.
- Csodás - válaszolja az anyja. - Akkor had mondjam el, hogy telt az én napom. Amíg te ilyen szenzációsan érezted magad, apádat meglőtték az utcán, a húgodat és engem megtámadtak és molesztáltak; az öcséd pedig csatlakozott egy utcai bandához.
- Mit mondhatnék, anya? - válaszol idegesen a fiatal játékos. - Nagyon sajnálom.
- Nagyon sajnálod?! - kiáltja felindultan az anyja. - Te tehetsz az egészről, hiszen te akartál mindenáron Dél-Aucklandbe költözni.

Hobbit újra

A Gyűrűk Ura rajongók nehezen nyelik le, ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzelték. Most fedeztem fel a Petition Onlineon, hogy a rajongók aláírásgyűjtés kezdeményeztek annak érdekében, hogy megakadályozzák a New Line Cinemát, hogy Peter Jackson nélkül készítse el a Hobbit c. filmet.
Az petició most éppen a második helyen áll a legaktívabbak listáján (12862 aláírással).
Az első helyen egy olasz petíció tanyázik (sajnos nem tudok elég jól olaszul ahhoz, hogy értelmezni tudjam, de valami mobiltelefóniával kapcsolatos), a meggyőző 771,293 szignóval.

Komolyan nem értem. Én is szeretem a Gyűrűk Urát. Én is nagy tisztelője vagyok Peter Jacksonnak, sőt ahogyan már írtam, Új Zélandon egyfajta nemzeti ügy is a kérdés.
De az ég szerelmére! Elképesztő pénzekről vitáznak óriáscégek. Mit érdekli őket néhány tíz esetleg százezer aláírás?! Bojkott? Ugyan már. Nézzünk szembe a valósággal: hányan fogják ténylegesen bojkottálni a Hobbitot, ha Sam Raimi rendezi és nem Peter Jackson? Hányan nem mennek el majd megnézni a filmet?
Persze, fejezzük ki az elkeseredésünket valahogyan. Jelezzük, hogy nem erre számítottunk, nem ezt szeretnénk. De legyünk biztosak benne, hogy a New Line Cinemánál számoltak ezzel, végiggondolták és végül kikalkulálták, hogy nagyívben tesznek rá.
Ha egyetlen oka van, amiért esetleg mégis érdemes aláírni, az Peter Jackson: biztos kellemesen simogatja az egóját, ha értesül arról, miképp nyí és nyűszít a rajongóinak tábora. Azért ne tévedjünk: nem fog lemondani egy párszáz millió dollárról, csak azért, hogy a kedvünkre tegyen.

november 25, 2006

Magyar blog projekt

A fejlesztést ugyan egy picit visszavetette, de úgy vélem megérte. Létrehoztam egy külön fejlesztői blogot a Magyar Blogok a nagyvilágban projekthez, Commando címen.
Kérlek benneteket, hogy látogassátok meg, olvassátok, de legfőképp tanácsokkal, ötletekkel és kritikával támogassátok. Meg persze az sem volna rossz, ha terjedne a híre - igazándiból a közösségi munkát kedvelem leginkább, és azt hiszem, a legjobb dolgok mindig így születnek.

november 24, 2006

Hosszú hét

Pokoli fárasztó volt a hetem, és még nincs is vége. Megígértem, hogy egy pár órára bemegyek szombaton és vasárnap is. Nem egész napra, de rájöttem: igenis kell a minimum két nap, hogy teljesen regeneráljam magam - ez pedig megint nem fog megtörténni.
Végülis kibírom persze, leadás előtt egy héttel vagyunk: szóval az utolsó hosszú, húzós hét lesz a nyári szabadságolások előtt.
Mindenesetre a napi 8-9 óra munka, meg két óra IELTS felkészítő roppant mód el tud fárasztani: estére inkább oszló hullának érzem magam, mint bármi egyébnek.
A héten javarészt a banki modullal kínlódtam: a kiwik nem könnyítették meg a dolgom. (Az a rész, amikor a rendszerünket webes felületen összekötöm a hitelkártya elfogadó cégekkel, hogy a reménybeli tanulóink tudjanak on-line fizetni.) Ha bárkit érdekelne a dolog, csak írjon: miután átvergődtem a nem magától érthetődő buktatókon, végigordítottam három napot a technical supporttal, majd az értetlen bankos kisasszonyokkal, egész szakértőjévé váltam a rendszernek.
Előljáróban annyit, hogy két lehetőség van: ASB és ANZ. Senkinek még eszébe se jusson az ASB-t választani: kezelhetetlenül hülye a megoldásuk. Első pillanatra az ANZ-é sem sokkal jobb, de később kiderül: a rendszer nem vészes, csak a dokumentációt írták idomított főemlősnek tűnő véglények.
Értelmes lények egy más bolygóról? Dehogy. Előbb foglalkozzunk az Értelmetlen lényekkel, erről a bolygóról.

A hét legaranyosabb momentumai See-hez kötődtek. Mint korábban már finoman jeleztem, ő és Annamari egymásra találtak a múlt hétvége közös kirándulásán. Mindannyiónk legnagyobb meglepetésére, hétfőn, kedden és szerdán nem vitte túlzásba a kommunikációt újdonsült barátnőjével: Annamari persze kiakadt, én meg nem értettem semmit.
Szerdán este aztán a szokásos esti meetingre (nagy mennyiségű sör elfogyasztása egy havana szivar társaságában, mindezt a cég a költségére) gyűltünk össze nálunk. Annamari még nem volt itthon, See pedig határozottan zavarodottnak tűnt. Kezdetnek dolgoztunk egy kicsit (nevezzük így, amikor a közös projektünkről beszélünk), aztán nagy levegőt vett, és látható kínban elkezdte magyarázni, hogy nem tudja, tudom-e mi történt a hétvégén, de akármit is tudok, az Annamari hibája, ő bérelt olyan szobát amiben egy duplaágy volt.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy most végülis a jóváhagyásom van kikérve az ő kapcsolatukra, de amint megértettem, olyan féktelen mosolyoghatnék fogott el, hogy inkább elvonultam egy kicsit a vécére.
Komolyan nem ismerem a kínai szokásokat: lehet, hogy náluk a lakótárs egyfajta családhoz tartozást is jelent, mindenesetre roppant aranyos és szórakoztató volt látni, hogy See engedélyt kér a maga sajátos módján. Végül sikerült hangos nevetés nélkül átvészelnem a szituációt, s amikor határozottan kijelentettem, hogy mennyire örülök a dolgok alakulásának, See úgy megkönnyebbült, mintha legalábbis kiderült volna, hogy az eddigi tüdőráknak diagnosztizált kór nem egyéb influenzánál.
Azon már csak másnap mulattam megintcsak egy jót, hogy a szokásos sörök helyett 15 éves single malt, méregdrága skót whiskyt hozott.
Formális jóváhagyásom óta See úgy viselkedik, mint bármilyen más pasi egy kezdő párkapcsolatban: napi húsz SMS, és minden lehetőség megragadása, hogy együtt lehessen kedvesével.
Szombat estére mozit tervezük: itt az ideje, hogy megnézzük Borat-ot Amerikában. Ma reggel Annamari szégyenlősen megjegyezte, hogy aztán See itt is aludna vele...
Kicsit tanakodtunk Életem Értelmével Krisztivel, aztán Rékáékkal (aki ugye az unokahúgom), és arra a megoldásra jutottunk, hogy a szombat éjszakát ezúttal nem otthon töltjük - mozi után Rékáékhoz megyünk aludni. Eleinte mégiscsak jobb nekik kettesben lenni, mint a lakótársaktól terhelten.

Következő témáim: bevándorlási kiskáté, Waterfront Stadium, közbiztonság.

november 23, 2006

Mi lesz veled Hobbit?

Elszomorodtam kicsit, amikor ma megláttam a hírt: úgy tűnik mégsem Peter Jackson rendezi a Hobbitot (vagy inkább Babót kellene mondanom?).
Amennyire sikerült kisilabizálnom, Peter Jacksonnek és cégének a Wingnut Films-nek elszámolási vitája akadt a forgalmazó New Line Cinema/MGM párossal. A három film mintegy 3 milliárd USA dollár bevételt termelt eddig, s a jelek szerint az amerikaiak megpróbáltak ebből nagyobb részt megtartani, mint járt volna nekik.
A Hobbit film köztudatba dobása inkább egyfajta zsarolásnak tekinthető: ezzel utaltak finoman arra, ha Jackson eláll a pertől, hamarosan újabb sikerprodukció főszereplője lehet.
A számítás nem vált be: Új Zéland hatodik legbefolyásosabb embere megkötötte magát; amíg az előző három milliárd sorsa nem rendeződik megnyugtatóan, nem tárgyal új produkcióról.

"This is simple common sense - you cannot be in a relationship with a film studio, making a complex, expensive movie and dealing with all the pressures and responsibilities that come with the job, while an unresolved lawsuit exists."

magyarul:

"Józan paraszti ésszel belátható: nem üzletelsz egy filmstúdióval, készítesz drága, bonyolult filmet, miközben hatalmas felelősséggel jár ez a munka, amíg lezáratlan pereskedésben álltok."

Ezt persze meg tudom érteni. Ennek ellenére szomorúsággal tölt el az ügy: egyfelől szerettem Peter Jacksont - a Gyűrűk Ura filmmel csodálatos dolgot tett le az asztalra -, másfelől reménykedtem, hogy a Hobbit forgatása is itt Új Zélandon lesz, és közelről megnézhetem.
A hírek szerint Sam Raimit kérték fel rendezőnek (apámmal ellentétben nem vagyok filmesztéta, így nem merek munkássága kapcsán fejtegetésbe bonyolódni), és a forgatási helyszín még nincs meghatározva, de kétlem, hogy bármilyen filmstúdió be merné tenni a lábát ezügyben Új Zélandra, Peter Jackson megkerülésével. Nekünk ez nem egyszerűen mozi, de nemzeti ügy is egyben.

november 22, 2006

Magyar blogok a nagyvilágban

Az jutott eszembe, hogy össze kellene gyűjteni mindazokat a magyar nyelvű blogokat, amelyek nem Magyarországon íródnak, hanem valahol másutt a világban.
Az igazat megvallva nemcsak gondoltam rá, de el is kezdtem dolgozni rajta, úgyhogy a hétvégén be is fejezem az alfa verziót. Azért, ha bármi ötleteket lenne, azt szívesen venném.

Az ötven legbefolyásosabb ember Új Zélandon

Érdekes listára bukkantam a minap, Jeremy Greenbrook-Held blogjában, az Aucklander At Large-ban. Jeremy közreadta a Listener által készített, Új Zéland ötven legnagyobb befolyással bíró polgárának listáját.
A lista több szempontból is érdekes - bár mint arra David Farrar rámutat, nyilván szubjektív és nem feltétlenül az abszolút valóságot tükrözi. Azért szeretnék néhány - számomra - igazán meglepő nevet kiemelni.

Nyilván nem meglepő - bár akár az is lehetne -, hogy a lista első helyén Helen Clark áll, Új Zéland miniszterelnöke.

A második Graeme Hart milliárdos, az ország leggazdagabb embere. Róla jópofa tudni, hogy klasszikus amerikai sikersztorival büszkélkedhet: 16 évesen abbahagyta tanulmányait, karoszéria lakatoskodott és tilosban parkoló autókat elszállító tehergépkocsi vezető volt. Aztán 32 éves korára elvégezte az egyetemet, alapított egy kis vállalkozást, és sikeres befektetéseinek köszönhetően nemcsak Új Zéland, de a térség egyik leggazdagabb emberévé vált.

A lista egyik meglepetése számomra Sam Morgan, a TradeMe alapítója.


A TradeMe az E-bay egyszerű másolata, mégis roppant sikerre tett szert, mostanra elválaszthatatlan része az új-zélandi életnek. Mindenki TradeMe-zik, és ezt most tessék úgy érteni, ahogyan mondom: MINDENKI.
Sam Morgan 25 évesen alapította a céget, és 30 évesen (ez év elején) adta el egy Fairfax nevű ausztrál médiacég óriásnak, 700 millió dollárért. Ez persze valóban szép summa, de még mindig nem világos számomra, mivel érdemelte ki a 4. helyezést a listán - amely nem pénzről, hanem hatalomról szól.

Hatodik Peter Jackson, a Gyűrűk Ura rendezője. Aranyosnak tűnhet ugyan, de való igaz, elsősorban neki köszönhetően fedezte fel magának a világ Új Zélandot az elmúlt években, s ennek tulajdonítják az utóbbi öt-hat év látványos (bár mostanra kifulladni tűnő) gazdasági fellendülését.

Hetedik helyen Tumu Te Heuheu, a maorik legfőbb főnöke található, akit az ENSZ Oktatással, Tudománnyal és Kultúrával foglalkozó szervezetének is az elnökévé választottak a nyáron.


Szégyen, gyalázat, valamiért én azt hittem, Sir Edmund Hillary már meghalt. Közben nem, köszöni szépen jól van és a lista 19. helyén tanyázik, no meg fiatalkori arcképe díszíti az 5 dolláros bankjegyet. Csodálatos, mi mindenre elég a Himalája megmászása...:)

Végül pedig: jól jellemzi Új Zéland rugbyhez fűződő viszonyát, hogy az ötvenes lista közepén, pontosabban a 23. helyen, Graham Henry, a nemzeti válogatott (All Blacks) edzője található.

Mindegy végülis, hogy mennyire pontos ez az összeállítás, az biztos, hogy roppant érdekes, és meg merem kockáztatni: az újdonsült (vagy reménybeli) kiwik számára kötelező, oly sok mindent elmond az országról és az itt uralkodó viszonyokról.