Viktocracy

The end of the rule of law in Hungary

We can no longer speak of democracy in Hungary. I'm not exaggerating. In fact, reading through some of my earlier posts about what I expected if Viktor Orbán wins the elections, I realize that I was too optimistic. Not in my wildest imagination could I have predicted what has been happening in the last few months. The rapid passage of bills submitted by individual members and thus not requiring any preparation or public discussion was followed by filling all the so-called independent posts with Fidesz  men. The government's accounting activities are supervised by a party hack, the president is the puppet of the prime minister and stupid to boot, the budgetary council is on the verge of extinction. Individuals' savings have been illegally seized, the constitution has been changed six times, laws have been tailored to suit members of the inner circle, the constitutional court has been castrated, and smear campaigns are launched against people who criticize Orbán and his government. One could go on and on. [...]

Read more on Eva Balogh's blog

A Hobbit marad – életveszélyes fenyegetéseket kapnak a szakszervezeti vezetők.

No kéremszépen. A Hobbit marad, itt forgatják mindkét részt Új-Zélandon. Ez nekünk, adófizetőknek további 15 millió dollárunkba (filmenként plusz 7 és fél millió adókedvezmény) kerül, ha nem számítjuk azt a 10 milliót, amivel a promóciós költségvetéshez járulunk, igaz azzal a feltétellel, hogy a Hobbit marketingkampányában Új-Zéland turisztikai reklámjának is hangsúlyos szerepet kell kapnia.
Az üzlet nem olyan rossz – köszönhetően a miniszterelnökünknek –, még annak fényében sem, hogy a pénzbeli előnyökön kívül a Warner Brothers kapott egy törvényt is, ami megakadályozza, hogy a filmiparban dolgozó egyéni vállalkozók (contractor) státusza megváltozzon a szerződés időtartama alatt. Jelen pillanatban ugyanis, hiába egyéni vállalkozó valaki, ha csak egyetlen cégnek dolgozik, különféle átlagos feltételek teljesülése folytán a Munkaügyi Bírósághoz fordulhat, ahol simán kimondják az alkalmazotti voltát és onnan kezdve, teljesen mindegy, hogy mi szerepelt a szerződésben, jár neki az alkalmazottak kedvezménye: fizetett szabadság, betegszabadság, meg a háborodás tudja még mi minden.
A tegnap a parlament elé terjesztett törvénymódosítás ezt a státuszváltoztatási lehetőséget szünteti meg a filmiparban dolgozók számára.

Természetesen a szakszervezeti vezetők hőbörögnek, hogy itt a modern kori rabszolgaság, meg a multik gyarmatosítják szegény Új-Zélandot és ez tűrhetetlen. Noha eddig szent meggyőződésem volt, hogy a Warner állt az egész ügy hátterében, mert még szakszervezeti vezetőkről is nehezemre esik ekkora fokú, párját-ritkító hülyeséget feltételezni – néha feltámadnak a kétségeim, és pillanatokra képes vagyok elhinni, hogy mégis lehetséges: ezt tényleg maguktól főzték ki. Az emberi hülyeség határtalan, ez az egyetlen fix pont a világegyetemben, aminél fogva a földet ki lehet mozdítani helyéről – talán még Arkhimédészt is kielégítené.
Ha ez tényleg a filmes szakszervezetek magánszáma volt, akkor igazán csak gratulálni tudok hozzá: ennél sokkal jobban nemigen bánhattak volna el magukkal; most persze magyarázkodnak és hazudoznak össze vissza (ti.: ők csak barátságosan tárgyalni akartak), illetve tele a média, hogy kénytelenek voltak rendőri védelemért folyamodni illetve testőröket szerződtetni, mert százszámra kapják a halálos fenyegetéseket, hogy mik vannak, amikor csak a jót akarták.
Ezen meglepődni persze szintén érdemes, ki láthatta azt előre ugye, hogy ez a pici világ-bojkott így megharagítja ezeket a természetüknél fogva kapkodó és hirtelen kiwiket. Hát hisz végül is mit veszíthettünk volna? Az ország filmiparát? Oszt-poszt ha 20 ezren ha élnek belőle. Esetleg egy kis maradandó károsodás az országimázson, az meg elbírja ugye. A félmilliárd amerikai dollárról már ne is ejtsünk szót, kicsire ne adjunk...
Barmok.
Most szépen el kell hagyni az országot, lám-lám... Ha más nem is, ez legalább egy pozitív hozadéka volt az izmozásuknak.

Itt a tavasz, de most nem erről írok

Mindenféle fontos és érdekes dolgok történtek az elmúlt hetekben, többek között hosszan és részletesen kellene írnom, hogy miképpen alakult meg az Auckland Super City, ami nem más, mint az eddigi négy saját önkormányzattal rendelkező város összevonása (kapaszkodóképpen: mint annak idején 1873-ban Buda és Pest és Óbuda összeolvadása). Az új metropolisz (felénk csak szupercity-nek becézgetik) első önkormányzati választását tartották az elmúlt héten (hetekben), ez önmagában is megérne egy kifejtős beszámolót: hogy miképpen kaptam postán meg a szavazólapot, hogy miképpen kellett postán visszajuttatni a szavazatot, hogy igen, volt is ennek kapcsán némi cirkusz, mert Dél-Auckland egyes sűrűbben lakott negyedeiben némely baloldali aktivista megpróbálta egy kicsit saját szája íze szerint befolyásolni az eredményeket. Aztán belemehetnénk abba is, hogy eltérően a magyar viszonyoktól, a helyi politikában nem jelennek meg az országos pártok: sem a National, sem a Labour vagy az Act nem állít jelöltet; sem képviselőknek, sem polgármesternek, és emiatt napokig kellett különböző weboldalakon és szóróanyagokon felelhető programokat bújnom, amíg nagyjából képbe kerültem: ki kicsoda és mit akar (még a főpolgármester jelöltek esetében volt a legegyszerűbb a dolgom, ott elég nyilvánvaló volt, hogy John Banks a jobb-közép irányvonalat képviselő, és a National Party hallgatólagos támogatását élvezi, míg Len Brown a baloldal, így a Labour jelöltje).
A választás egyébként szokatlanul alacsony részvétel mellett zajlott – alig haladta meg az 50%-ot –, a főpolgármesteri címet végül Manukau (Dél-Auckland) volt polgármestere, a baloldali irányultságú Len Brown nyerte, egy pici baloldali többségű képviselő-testület élén. Ez minden bizonnyal a helyi adók emelésével jár majd (sóhaj), bár ha az ígéretek valóra vállnak – és itt elsősorban a tömegközlekedésre gondolok: vonat(hév) közlekedés 5-7 éven belül a központi városrészben, új vonal a repülőtérig 10 éven belül, és újabb átkelő, plusz vonat(hév) a North Shore-ra (nekem ez lenne a leglényegesebb) 15 éven belül – akkor nem bánom a többlet adót.
Sajnos Auckland területe túl nagy (két Budapestnyi) míg lakossága túl kicsi (1.4 millió) ahhoz, hogy igazán hatékony és gazdaságos tömegközlekedése lehessen.
Azután írnom kellene Paul Henryről is, aki kiwi televíziózás fenegyereke, amolyan Fábri-Fiderikusz összegyúrva, csak persze sokkal okosabb és veszélyesebb, no meg persze, sokkal bunkóbb is – ne féljünk a szavaktól. A helyi, állami csatorna botrányhőse volt, arról híres, hogy a legártatlanabb helyzetekből is sikerült zaftos perpatvart összehoznia, ami persze jót tett a nézettségnek, de most túllőtt a célon. A legutóbb ugyanis gyors egymásután seggfejezett egyet – egy indiai potentátot véletlenül Dikshit névvel vert meg a sors, a mi Henrynk persze nem állhatta meg, hogy le ne csapja a labdát. Ezt még el lehetett volna vinni szárazon, ám pár héttel később a miniszterelnökkel készített egy interjút, ahol sikerült feltennie azt a mérsékelten ízléses kérdést, hogy vajon a következő kormányzónak vajon igazi új-zélandit választ-e, olyat, aki úgy néz ki, és úgy is beszél, mint egy igazi kiwi. A kérdés pikantériája, hogy a mostani kormányzónk Sir Anand Satyanand indiai származású ugyanis, még a szülei vándoroltak be Fiji-ről, ő azonban már itt született, nevelkedett, járt egyetemre, és egyáltalán: itt futotta be jogászi karrierjét. Ez a kérdés tehát nem egyszerűen politikailag inkorrekt volt, hanem teljességgel értelmetlen és elfogadhatatlan egy olyan országban, ahol a lakók egyharmada első generációs bevándorló. Lett is sürgés-forgás, a fél ország Paul Henry fejét követelte (megjegyzem szerintem joggal), a TVNZ egy darabig próbálta menteni – amibe kis híján belebukott először a csatorna szóvivője (megjegyzem szerintem méginkább joggal), mert sikerült az amúgy is nyíltan rosszízű, rasszista megjegyzést tovább súlyosbítania azzal, hogy megjegyezte, Paul Henry csak azt mondta ki, amit a kiwik nagytöbbsége gondol –, de azután az indiai kormány hivatalos jegyzékben követelt bocsánatkérést, és így, hogy az ügy politikai skandalummá dagadt, a TVNZ sem tehetett mást, mint hogy elfogadja a műsorvezető lemondását.
Szóval történnek mindenfélék, amiről lehetne és kellene is írni, de éppen paracetamoltól zümmög a fejem, mert a múlt héten beszerzett sárga-láz* után, a hétvégén valahogy megfáznom is sikerült, és az otthon maradás luxusát most még véletlenül sem engedhetem meg, tekintve, hogy szerdán esedékes a negyedéves teljesítmény-értékelésem.

* yellow-fever. A másodlagos értelmezését tessék figyelembe venni.

Új-Zéland türannosza

Tegnap a kiwi parlament egyhangúan megszavazta a Canterbury Földrengés Utáni Újjáépítés Törvényét: a kormánypárti képviselőkön kívül a teljes ellenzék is támogatta a nemzeti összefogás jegyében.
Gerry Brownlee-t nevezték ki az újjáépítés miniszterének, a költségeket közel 4 milliárd (640 milliárd forint) dollárra becsülik, de közben kiszámolták, hogy az újjáépítés 0.5% fogja növelni a GDP-t a következő évben.
Jó érzés volt látni, hogy működő demokráciában miképp zár össze a politikai elit, teszi félre a nézeteltéréseit és koncentrál arra, ami igazán fontos: Új-Zéland eddigi legdrágább környezeti katasztrófája okozta kár helyreállítására.

Mondom, jó ezt látni, meg kíváncsi is voltam, hogy miféle törvényt hoztak, ami önmagában garancia arra hogy flottul menjen az újjáépítés – és a törvény olvasása közben teljesen elhűltem.
Tegnap este, Új-Zéland államformája időlegesen diktatúrára változott.
Komolyan, mint annak idején a Római Birodalomban, amikor vészhelyzet idején diktátort választott a szenátus.
Nyilván a gyakorlati megvalósítás más lesz, de a törvény szövege szerint, formálisan Gerry Brownlee az új türannoszunk, aki kevés kivételtől eltekintve bármit megtehet, és nemcsak a Parlamentnek, de a kormánynak sem tartozik elszámolással.
Az új törvény, ha betűi szerint értelmezzük, többek között az alábbiakat teszi lehetővé neki:

• betiltsa a szakszervezeteket,
• bárkit megfoszthat az állampolgárságától. Mi több, bárkinek állampolgárságot adhat,
• legálissá teheti például a gyilkosságot, erőszakot vagy korrupciót,
• felrúghatja a Treaty-t és megsemmisítheti a Waitangi Szövetség eredményeit,
• legalizálhatja a kínvallatást vagy a foglyokon végzett orvosi kísérleteket

Ha nem nyúl a választási törvényhez vagy az alkotmányt helyettesítő Bill of Rights-hoz, elméletileg mindenhez joga van 2012 április 1.-ig. Persze ezt a határidőt is könnyedén eltörölheti, hiszen nem akadályozhatja meg benne semmi.
Biztos vagyok benne, és gondolom mindenki más is biztos benne, hogy Brownlee semmi ilyesmit nem fog csinálni, de mégiscsak döbbenetes volt olvasni, hogy az összes demokratikus garanciát miképp írta felül a parlament szükséghelyzetben.

Ténylegesen szükséges volt ekkora hatalmat koncentrálni egy cél érdekében? Talán. Az biztos: a bürokrácia nem fogja akadályozni Christchurch renoválását.

Magyar választások - 2010

Mindössze két helyen találtam híreket a magyar országgyűlési választásokról:

Meglehetősen terjedelmes cikkben emlékezett meg róla a Stuff.co.nz (A Trademe tulajdonában álló online magazin, amolyan kiwi index.hu-nak képzeljétek:

http://www.stuff.co.nz/world/europe/3571999/Fidesz-wins-Hungary-elections

A második gyors összefoglalót Idiot/Savant blogján találtam:

http://norightturn.blogspot.com/2010/04/hungary-votes.html

Most, hogy mindenki lassan elhallgat körülöttem, lehet, hogy újra sűrűbben jelentkezem majd.

Miniszterelnök a Letterman Showban

Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.

Mobiltelefónia az autóban

Új-Zéland egyike azon kevés (fejlett) államnak, ahol még nem tiltják a hagyományos, kézben tartott készülékkel végzett mobiltelefonálást vezetés közben. Ez az állapot azonban hamarosan megszűnik, az új Közlekedési Miniszterünk (Steven Joyce) a napokban jelentette be, hogy még az idén megszületik a törvény, amely megtiltja ezt.
A tiltásnak meglehetős társadalmi támogatottsága van, a felmérések szerint az autóvezető lakosság 76% egyetért vele, sőt két évvel ezelőtt már az ország két legnagyobb mobilkommunikációs cége – a Telecom és Vodafone – is a civil kezdeményezés mellé állt, épp ezért tűnik elsőre rejtélyesnek, hogy az egyébiránt mindent szabályozni szerető (csak Óvónéni Államnak csúfolt) Munkáspárti kormányzat, miért nem törvénykezett ez ügyben a regnálása alatt.
Ugyanakkor, ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, mindjárt érthetőbb a hezitálás: kutatások kimutatták, hogy nem a mobiltelefon kezelése a legfigyelemelvonóbb vezetés közben, legalább ennyire veszélyes maga a beszélgetés – lett légyen szó kihangosított telefonon vagy éppen az utassal folytatottról –, de a dohányzás, a GPS vagy a fedélzeti zene kezelése is.
Az új törvény bevezetése ellen tiltakozó kisebbség éppen ezekre az érvekre hivatkozik: mondván ezzel az erővel be lehetne tiltani a az autórádió hallgatása mellett, a telefonkihangosítókon át, az utassokkal történő szóváltást is. David Farrar egyértelműen elvi síkon száll szembe az ötlettel – s amíg általában teljesen egyetértek vele az állami szabályozás minél kisebb szerepe ügyében, ez alkalommal – pusztán a praktikumot szem előtt tartva – én is többséggel tartok és helyeslem az új szabályozás tervezetét.
Mert lehet ugyan, hogy nem veszedelmesebb kézben tartott mobilról telefonálni, mint a Classic Breakfast-et hallgatni Jackievel meg Andrewval a Classic Hits-en, de hogy menetközben SMS-ezni életveszélyes, abban biztos vagyok. Ráadásul nemcsak kockázatos, hanem az egyik legbosszantóbb kiwi autóvezető szokás: nincs olyan nap, hogy ne szembesülnék olyan, az autópályacsúcs lassúságát kihasználó sofőrrel, aki az amúgy is akadozó forgalmat még jobban feltartja a mobilja nyomkodásával.
Az egyik kollégám, Michael, áldott csendes és visszahúzódó teremtés. A minap derült ki, hogy anger managment (düh-kezelésen) vesz részt: az autózást nem bírják az idegei – a végtelenül kényelmes, tötymögős kiwi tempót az elmúlt tizenöt évben sem sikerült megszoknia. Ezek után talán nem csoda, hogy a készülő törvénytervezetről szólva megjegyezte, hogy jobban örül neki, mint az áprilisi adócsökkentésnek.

Békebírók Új-Zélandon

A minap különböző ügyeim intézéseihez meghatalmazásokat kellett írnom és hitelesítenem. Ismerve a magyar bürokráciát, meg sem kíséreltem a helyi lehetőség után nézni, hanem felhívtam tiszteletbeli konzulunkat – mert természetesen Magyarországnak nincs hivatalos, államilag finanszírozott diplomáciai képviselete Új-Zélandon, a legközelebbi nagykövetség és konzulátus itt a szomszédos Ausztráliában található, oszt-poszt, ha három és fél ezer kilométer az egész –, időpontot kértem tőle, és sokkot kaptam, amikor közölte, hogy az aktuális konzuli díj az aláírásom hitelesítéséért 54 ausztrál dollár lesz, meghatalmazásonként (szerencsére nem példányonként, hanem okiratonként). Másnap kicsit pufogtam a kollégáknak emiatt, amikor a főnököm ártatlanul megkérdezte, hogy miért nem megyek békebíróhoz (Justice of Peace), azok megcsinálják ingyen, akár a hétvégén is. Tartott egy elgondolkodtató kiselőadást a békebírók szerepéről – és ebből született ez a bejegyzés –, ám én mégsem mertem megkockáztatni, a fenének van szüksége rá, hogy két hét múlva kiderüljön, Magyarországon a kutyának sem jó a helyi közjegyzőnek megfelelő autoritás tanúsítványa, és kezdhetem elölről a processzust. Mindenesetre a hallottak felkeltették a figyelmemet – különösképpen az ingyenességnek az emlegetése, így elhatároztam, hogy utánanézek, mi fán terem a békebíróság intézménye. (Azután, mintegy slusszpoénként kiderült, szándékaim ellenére mégiscsak békebíró hitelesítette a papírjaimat, igaz nem JP minőségében, hanem tiszteletbeli magyar állami képviselőként, mert a konzulunk is JP, mintegy mellesleg.

A békebíróság igazi angolszász intézmény, nemigen találtam hozzá foghatót még a többi európai országban sem. Története a középkorra nyúlik vissza: Első "Oroszlánszívű" Richárdnak tulajdonítják, hogy 1195-ben lovagokat bízott meg, hogy különböző vidéki tartományokban őrizzék és fenntartsák a békét. 1327-ben már törvény szabályozta a Béke Fenntartóinak (Conservators of the Peace) vagy Őreinek (Wardens of the Peace) a szerepét. A Justice of Peaces megnevezés már 1361-ből származik, III. Edward uralkodásának idejéből. A törvény szövege szerint:

"That in every county of England shall be assigned for the keeping of the peace, one lord and with him three or four of the most worthy of the county, with some learned in the law, and they shall have the power to restrain the Offenders, Rioters, and all other Barators, and to pursue, arrest, take and chastise them according to their Trespass or Offence".

azaz

Anglia minden megyéjében ki kell jelölni a béke őrizőit, egy lordot és hármat vagy négyet a megye legkiválóbbjai közül, akik ismerik valamennyire a törvényeket, és akiknek hatalom adatik, hogy megfékezzék a bűnözőket, lázadókat és minden egyéb csalókat, és üldözhessék, elfoghassák és megfenyíthessék ezeket, a vétkük vagy bűnük szerint.

A békebírók szerepe azután az évszázadok során sokat változott, de a tizenkilencedik századtól napjainkig nagyjából állandósult: a közösségi igazságszolgáltatás pártatlan és feddhetetlen képviselői, akik szűkebb környezetükben segédkeznek az államgépezetnek a rend fenntartásában.
Új-Zéland első békebíróját 1814-ben nevezte ki az ausztrál Új-Dél-Wales kormányzója, Thomas Kendall misszionárius személyében. Miután Új-Zéland 1840-ben hivatalosan is a Brit Birodalom kolóniájává vált, törvény kötelezte a kormányt, hogy további békebírókat nevezzenek ki.
A békebíróság intézménye – bár csökkentett hatalommal – továbbra is fontos szerepet tölt be, nemcsak Új-Zélandon, de a Brit Nemzetközösség legtöbb országában is.

A béke bíró lokális közösségének elismert és megbecsült tagja, tisztéért, munkájáért semmiféle ellenszolgáltatás nem jár, közreműködéséért pénzt nem kérhet és nem fogadhat el.
Új-Zéland a JP-k két kategóriáját különbözteti meg: léteznek általános békebírók és képzett/minősített békebírók (ők azok, akik jogilag képzettek).
Az általános (egyben az összes) békebírók feladatai:
– Tanúskodás különböző dokumentumok aláírásakor,
– Dokumentumok, másolatok hitelesítése,
– Felhatalmazások, eskük és tanútételek megerősítése és nyilvántartásba vétele.

Ezen felül, a minősített békebírók (jelenleg 460 van belőlük a Zátonyon) feladatai:
– Vádak összefoglalójának meghallgatása,
– Előzetes bírósági meghallgatások lebonyolítása,
– Közlekedési vétségek esetén a bírói teendők ellátása,
– Szabadlábra helyezési ügyekben eljárás,
– Házkutatási parancsok kiadása.

Amíg az általános JP engem a magyar közjegyzői feladatkör ellátóira emlékeztet, addig a minősített JP-ket nem is tudom igazán hová helyezni: sok szempontból alacsonyabb szintű bírókra hajaznak, de hangsúlyoznám, hogy mindezeket a feladatokat ingyen, társadalmi munkában látják el.

Manapság már nem feltétel, hogy a békebíró a megye 3-4 legvagyonosobbjai közé tartozzon, ám a feddhetetlen előélet, közösségi szerepvállalás és a stabil anyagi háttér továbbra is elvárás. Gyakorlatilag bárki új-zélandi állampolgár, aki az előbb felsoroltaknak megfelel, békebíró lehet. A jelentkezés szándékát a lakóhely parlamenti képviselőjénél kell jelezni, mert a békebírók jelölését kizárólag parlamenti tagjaitól fogadja be az Igazságügyi Minisztérium. Az adekvát ellenőrzések után (erkölcsi bizonyítvány, hitelképességi vizsgálat), a jelöltet a helyi bíróság egy kirendelt képviselője interjúztatja, majd a tapasztalatait bizalmas jelentésben megküldi a Minisztériumnak. Ha az összegyűjtött adatok alapján megfelelőnek tűnik a jelölt, megindul a kiképzési fázis: a szükséges tananyag elsajátítására négy hét áll a rendelkezésre, melyet a Békebírók Királyi Szövetsége személyes konzultációval segít. A sikeres vizsgát követően az Igazságügyi Miniszter javaslatára Új-Zéland Főkormányzója nevezi ki a jelöltet békebíróvá, akinek a kinevezés elfogadását esküvel kell elfogadnia.
A békebírói kinevezés élethosszigra szól, de azért el lehet veszíteni – bármely börtönbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetése, illetve a csőd (magán vagy céges), a JP státusz megszűnését vonja maga után.
Noha a törvény erről nem rendelkezik, de íratlan szabály, hogy nem lehet békebíró, aki:
– parlamenti képviselő,
– ügyvéd,
– jogtanácsos,
– orvos,
– az igazságszolgáltatásban dolgozik,
– pap, vagy valamely egyháznak dolgozik.

Ugyanakkor minden polgármester és önkormányzati képviselő JP a hivatala idejére, ám ha ezt a funkciójukat meg kívánják őrizni a tisztségük lejártával, akkor ugyanazon a procedúrán kell keresztül menniük, mint bármely más halandónak.

A békebírói jelzés, a JP –,amely talán az egyetlen (bár nyilván nem megvetendő) kézzelfogható hozadéka a funkciónak – használata is szigorúan szabályzott: nem használható a személyazonosságot igazoló iratokban (útlevél, jogosítvány), kereskedelmi hirdetésekben, választási hirdetésekben, és hivatalos megnyilvánulásokban, amelyek nem közvetlenül a békebírói hivatallal kapcsolatosak.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szabályozás teljességgel kiszűri, hogy a békebírósággal járó társadalmi elismerést kézzel fogható kereskedelmi előnyre lehessen váltani.

Azt hiszem, a működő demokráciákat éppen az ilyen hivatalok és betöltőik mozgatják: élethosszig tartó, önként vállalt munka, kötelezettségek és felelősség, minden kézzelfogható előny nélkül.

Választások

A múlt héten kihirdették az általános választások időpontját: november 8-án kell a kicsit több mint 3 millió egy százezer kiwi szavazóknak az urnák elé járulnia. Új-Zéland államformája alkotmányos monarchia, írott alkotmány nélkül (erre majd bővebben kitérek egy másik bejegyzésben), ugyanakkor parlamentáris demokrácia, ahol a kormány és ezzel az ország vezetője a mindenkori miniszterelnök (jelenleg Helen Clark). A választások a Westminster rendszer szerint zajlanak, akárcsak Magyarországon. A választóknak két szavazatot kell leadniuk, egyet az általuk preferált pártra, egyet pedig a választókerületük (ebből hetven van a Zátonyon, hatvanhárom általános, és hét maori) parlamenti képviselőjére. A parlamentben elméletileg 120 képviselő kap helyet, a hetven egyéni képviselőn kívül 50-et osztanak szét a pártlistára leadott szavazatok alapján. Azért írom, hogy elméletileg, mert ha egy párt több egyéni képviselőt juttat a parlamentbe, mint amennyi a pártlistás szavazás arányában megilletné, akkor – a parlament regnálásának idejére – a képviselők száma kibővül. A pártok parlamentbe jutási küszöbe 5%, ahogyan Magyarországon is, ennek ellenére sokkal több kis párt van jelen a kiwi politikai életben, mert az egyéniben bejutott képviselők ugyanúgy a pártjuk politikáját képviselik és koalíció képesek, akkor is, ha pártjuk nem kapta meg a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-ot.

Jelenleg egy balközép, Labour (Munkáspárt) vezette koalíció adja a kormányt már a harmadik ciklus óta (Új-Zélandon három évente vannak parlamenti választások), ahol a koalíciós partnerek a New Zealand First párt – kissé populista, gazdasági téren nacionalista, némiképp bevándorló ellenes (elsősorban az ázsiai bevándorlást ellenzik) –, illetve az elméletileg a politikailag középre pozicionált (valójában neo-liberális és keresztény-demokrata) United Future párt.
Kilenc év kormányzás után meglehetősen fáradtnak tűnő koalíciónak meglehetősen rosszul jött a New Zealand First elnökét, a jelenlegi külügyminisztert, Winston Peters-t övező, frissen kirobbant botrány. A helyzetet súlyosbítja az idei évben tapasztalható gazdasági megtorpanás is, amihez persze a Labour kormányzatnak viszonylag kevés köze van, elsősorban az amerikai hitelválság begyűrűzése érezteti magát – az európainál jóval jelentősebben. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt kilenc év során Új-Zéland gazdasága szárnyalt, rendre eszement költségvetési többletet termelt, amit aztán a kormány infrastrukturális beruházásokra, illetve az addig nem létező nyugdíjalap létrehozására fordított.
Eközben, az elmúlt ciklus alatt, az ellenzék fő erejét adó National (Nemzeti) Párt – jobb-közép, gazdasági tekintetben hangsúlyosan liberális, piac és privatizáció párti, minden egyéb szempontból konzervatív – egy karizmatikus, fiatal elnököt választott John Key személyében, akit nem lehet a 90-es évek (a National kormányzás évei) súlyos melléfogásaival vádolni.
A Zátony további megkerülhetetlen politikai erői: az ACT (végletekig liberális, piac-darwinista párt egy pénzügyi zsenivel, Sir Roger Owen Douglas-al, aki a 80-as években gazdaságilag újrateremtette Új-Zélandot, és az addigi mezőgazdasági hátországból a globális piacon versenyző, sikeres országgá transzformálta); a Zöldek, Új-Zéland harmadik legnagyobb politikai ereje (pont olyanok, mint a nevük is mutatja) és a Maori Párt, akik Új-Zéland őslakosai érdekeit képviselik tűzön-vízen át (bármelyik oldalra koalíció képesek, ha további jogokat és előnyöket harcolhatnak ki a maorik számára).

Az aktuális közvélemény kutatások a National 18%-os előnyét mutatják, ugyanakkor igencsak kérdéses, hogy tudnak-e kormányt alakítani: a koalíció kötésben hagyományosan a Labour mutatkozik erősebbnek. Mégis, a legvalószínűbb, hogy a következő kormányunk erős, jobb-közép kormány lesz, ahol a National Párt mellett az ACT, a United Future esetleg a Maori Párt vagy akár a Zöldek is szerepet kaphatnak.

Választói regisztráció

Noha nincs már két hónap sem hátra, még mindig negyedmillióan nem regisztrálták magukat a szavazásra. Ez azért érdekes, mert regisztráció elmulasztása bűncselekménynek számít: az első elkövetéskor 100 dolláros pénzbüntetést von maga után, minden további esetben már kétszáz dollárt fizethet a gazember; igaz, például 2005-ben senkit sem büntettek meg. A regisztráció határideje október 8-án jár le, akik azután regisztrálnak csak sokkal körülményesebben tudnak majd a szavazáson részt venni.
A regisztráció egyébként roppant egyszerű: lehet a postán egy formanyomtatvány kitöltésével, online az interneten, ingyenes telefonszám felhívásával vagy egyszerűen SMS-ben is.
Mióta Új-Zélandon élünk minden évben többször is küldtek postán formanyomtatványt a regisztrációhoz, erről a jó szokásukról persze csak az után szoktak le, hogy megkaptuk a letelepedési engedélyt, így nemcsak jogunk, de kötelességünk is lett. A törvénytelenség elkerülése végett mi végül az online megoldást választottuk – az egész procedúra nem tart két percig sem – a neven és a lakcímen kívül kérnek még egy telefonos elérhetőséget, és ezzel vége is.
Nemcsak (a tizennyolc évnél idősebb) új-zélandi állampolgárok jogosultak választani, hanem mindazok a letelepedési engedéllyel rendelkezők is, akik a szavazást megelőző egy éven keresztül itt éltek. Ugyanakkor nem választhatnak, akik: legalább három évnél hosszabb börtönbüntetésüket töltik; azok a rezidensek, akik az elmúlt egy évben egyáltalán nem tartózkodtak az országban, illetve azok az állampolgárok, akik az elmúlt három évben egyszer sem tartózkodtak az országban.
Nekem okos döntésnek tűnik, hogy valóban csak azok választhassanak, akik ténylegesen itt élnek: az esetlegesen évtizedek óta máshol boldoguló polgártársaknak nincs közük az aktuális politikai kurzushoz, elvégre nem a saját bőrüket viszik a vásárra.
(És igen, bár az első évben még fenyegetőztem vele, én sem megyek szavazni a magyar választásokon – pedig jogom lenne rá –, annak ellenére, hogy véleményem persze van, mert próbálom követni valamelyest a magyar belpolitikai cirkuszt, de mégiscsak, úgy érzem, nem lenne fair, ha olyasmibe szólnék bele, aminek nem vagyok napi szinten részese.)
A választói címjegyzékbe regisztrációval ellentétben a szavazás már nem kötelező, ennek ellenére, a legutóbbi alkalommal (2005-ben) több, mint 80%-a szavazott a választásra jogosultaknak.

A Nemzeti Párt és a bevándorlás

A National Party (Nemzeti Párt – a jelenlegi legnagyobb ellenzéki erő; jobbközép, piac orientált, liberális gazdaságpolitikával) a minap közzétette a bevándorlási politikával kapcsolatos terveit.

A nyolc oldalas tervezetből kiviláglik, hogy alapvetően három területre koncentrálna a párt.

1. A magasan képzett munkaerő külföldre vándorlása.

Noha Új-Zéland bevándorlás ösztönzéséről és nagy számú bevándorlójáról híres, az már kevésbé ismert, hogy a hatalmas elvándorlás mekkora problémát okoz. A kiwi statisztikai hivatal becslése szerint közel 800 ezer új-zélandi állampolgár él a határokon kívül, csak az elmúlt egy évben 80 ezren költöztek el. 2005-ben a felsőfokú végzettségű kiwik 24.5% élt más OECD országban, ezzel pedig sikerült a kétes értékű első helyet elcsípni ebben a versenyben. A tendencia sajnos egyre erősödik.
A National egyik prioritása, hogy csökkentse az elvándorlást, illetve hazacsábítsa a külföldön élő kiwiket. (A jelenleg harmadik ciklusát töltő Labour kormány is tett erre kísérletet, leglátványosabb példája ennek, amikor az új-zélandi állampolgárság megszerzését megnehezítették: 2005 áprilisa előtt a letelepedési engedéllyel rendelkezők az első belépéstől számított három év múlva igényelhettek állampolgárságot; 2005 áprilisa után, a letelepedési engedély megkapása után 5 évvel jár csak ez a lehetőség. A szomorú statisztika alapján a próbálkozást nyugodtan minősíthetjük sikertelennek.)
A bevándorlási törvények módosítása – a hazatelepülés bürokráciájának leegyszerűsítése, a külföldi partner könnyített befogadása – persze csak az egyik eleme a probléma kezelésének, a National Party is inkább gazdasági oldalról közelíti meg a kérdést: kisebb adók, magasabb fizetések, csábítóbb karrier lehetőségek kínálásával.
Ugyanakkor, ha a probléma mélyére tekintünk, máris kirajzolódik egy másik kép, amely persze szintén nem ragyogó, de korántsem annyira sötét, mint amennyire statisztika alapján tűnne. Az elvándorlás egyik oka kétségkívül a más országokban megszerezhető többlet jövedelem, anyagilag jobban elismert karrier, ám véleményem szerint a távozók csak kisebb hányada költözik emiatt – ugyanis a nagytöbbség sosem is akart itt maradni. Az új-zélandi bevándorlási törvények köztudottan a világ legliberálisabbjai közé tartoznak, a fejlett angolszász országok közül itt a legkönnyebb letelepedni és állampolgárságot szerezni. A kiwi állampolgárság birtokában viszont kinyílik a világ: Angliától kezdve Ausztrálián át Kanadáig terjed a lehetőségek sora, ahol már nem kell megküzdeni a helyi (általában jóval szigorúbb) törvényekkel. Nagyon sokan épp ezért csupán ugródeszkának használják a Zátonyt. Ugyanez hatványozottan igaz a kiwi felsőoktatásban részt vevőkre is. Az új-zélandi egyetemek közül jó néhány kimagasló teljesítményű, ám hallgatóinak alig egyharmada kiwi illetőségű. Az elsősorban Ázsiából, Dél-Amerikából érkező fiatalok az egyetem elvégzése után csak annyi időt maradnak, amennyit feltétlenül maradniuk kell az áhított útlevél megszerzéséhez, aztán repülnek is tovább.
A bevándorlási törvények további egyszerűsítése valószínűleg nem fogja megoldani a problémát, a jövedelmek emelésére tett kísérletek talán.

A magas adóktól búcsúzz, ne a szeretteidtől.

2. A bevándorlási törvények egyszerűsítése, új vízum típusok, a bürokrácia csökkentése

A National meg van győződve róla, hogy az állam által meghatározott hiánylisták nem követik az ország gazdaságának valós igényeit. Éppen ezért az Akkreditált Munkaadói program kiszélesítésével inkább a gazdaság szereplőire bíznák, hogy a megfelelő képzettségű munkaerő kiválasztását és letelepedésük segítségét. Erre valóban szükség volna, hiszen az egyik legmulatságosabb (és persze bosszantóbb) része a munkavállalási/letelepedési procedúrának, amikor a munkaköri leírást, a munkakör megnevezését az esetleges diploma honosítását a hiányszakma-listákon felsoroltakhoz kell igazítani, hiszen, ha nem betű szerint stimmel a megnevezés, a Bevándorlási Hivatal már dobja is vissza a kérelmet.

Az bevezetni kívánt vízumtípusok:

– Időleges munkavállalói vízum: hat hónapra szóló szezonális engedély, amelyet bármely legálisan Új-Zélandon tartózkodó megkaphat, ha fel tud mutatni egy szezonális munkaajánlatot. Ez a Working Holiday valamiféle kiterjesztése lenne, ideális lesz gyümölcsszedésre vagy más mezőgazdasági munkákra, külön jó hír lehet, hogy minden olyan ország állampolgára jogosult rá, ahonnan vízum mentesen látogatható Új-Zéland, így például a magyar fiatalok előtt is megnyílik a lehetőség.

– Ezüst Páfrány vízum (Silver Fern Visa): felsőfokú végzettséggel rendelkezők számára tenné lehetővé, hogy eleve álláskeresés céljából jöjjenek Új-Zélandra, emellett megengedné azt is, hogy ameddig a képzettségének megfelelő állást nem talál a bevándorlójelölt, addig bármilyen állást elvállaljon.

- Nyugdíjas vízum: magas nyugdíjjal rendelkezők számára tenné lehetővé a letelepedést (hiszen a Zátony nyugalma, természeti szépségei, és relatíve alacsony megélhetési költségei ideálisak egy nyugdíjas-paradicsom kialakítása számára). Ez a vízumtípus persze külön kitérne arra is, hogy az így letelepült idősek nem részesedhetnek semmiféle szociális juttatásból, így nem kerülnének az adófizetők pénzébe.

3. A Bevándorlási Hivatal hitelének visszaszerzése, a bevándorlási eljárások világszínvonalra fejlesztése

Az utóbbi időben kipattant pár botrány a Bevándorlási Hivatal tekintélyét igencsak megtépázta. A hivatal vezetőjéről kiderült, hogy sosem volt olyan végzettsége, mint amilyet állított, több esetben is a gyanú árnyéka vetődött rá, hogy segített bevándorlási kérdőívek kitöltésében. A botrány kapcsán megindult vizsgálatok számtalan egyéb szabálytalanságot is feltártak (és persze nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: ezek főképp olyan dolgok voltak, amelyek a magyar valóságban még szemöldökráncolást sem okoznának), amelyek következtében komoly tisztogatások is voltak az elmúlt fél évben.
A National átláthatóbb, jobban ellenőrizhető munkamenetet vezetne be, egyszerre növelné a hatékonyságot és csökkentené a hivatal létszámát – de erről sok konkrétumot nem tudunk meg a tervezetből, egyértelműen ez az anyag leggyengébb, legsemmitmondóbb része.

Mindent összevéve nekem kissé felületes, bár koherens anyagnak tűnik: látszik, hogy van elképzelésük, de igazán markáns különbséget nem tudtam felfedezni a kormány terveihez képest.

Fehér por és szalmonella

Választási év van, de erről majd sokat és sokkal részletesebben is szólok.
Ámbár alapvetően nyugodt hangulatban folyik a kampány az év eleje óta, úgy tűnik, a vége felé egyre inkább forrósodnak a kedélyek.
Ma például ki kellett üríteni a Parlament egy részét, mert Helen Clark miniszterelnök egy fehér porral teli levélborítékot kapott, amiről azután később kiderült, hogy ártalmatlan – bár eddig meg nem nevezett – anyag.

Tűzoltók mossák magukat a fehér por miatti riasztás után. Forrás: NZH/Mark Mitchell

Most még kipihenem a vasárnap begyűjtött szalmonella maradékát, aztán holnaptól kicsit bővebben is értekezem – az anyanyelvünk megőrzéséről tervezek írni már napok óta, mikor épp nem a mellékhelységben kuporgok.

Isten halott?

Érdekes nyilvános vitát tartanak ma a wellingtoni Victoria University vitakörében. A vitaindító gondolat így szól: "Ez az isten halott".

A vitázók egyetértő fele: Ken Stevens, az Új-Zélandi Humanista Társaságtól; Udayan Mukherjee, filozófia és közgazdaság szakos diák; Tom Mathews filozófia és politológia szakos diák.
A tézist elvető, vitató fele: Gordon Copeland, független parlamenti képviselő; Tim McKenzie, az egyetem anglikán káplánja; Joe Connell, az egyetem vitázó bajnoka.
Moderátor: az egyetem vallásos tanulmányainak professzora, Paul Morris.

Roppant mód sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen, igazán kíváncsi lettem volna rá – mindenesetre, ha találok részletes beszámolót a vitáról, úgy azonnal közzéteszem.

A dolgot annál is érdekesebbnek találom, mert az új-zélandi törvények büntetik az istenkáromlást. Egy 1908-as törvény 1961-es módosítása, a Crimes against religion, morality, and public welfare (Vallás, erkölcs és társadalmi jólét elleni bűncselekmények) 123 paragrafusa az istenkáromlást legfeljebb egy év letöltendő börtönbüntetéssel fenyegeti. Igaz a törvény harmadik bekezdése kimondja: a jóhiszemű, udvariasan megfogalmazott vélemények, vitára alkalmas gondolatok kifejtése, bármilyenek is legyenek azok, nem minősülnek bűncselekménynek.

Forrás: Victoria Debating Society

US presidential election

A cégemnél lélegzet visszafojtva figyeljük az amerikai előválasztás folyamatát: pártpreferenciától függetlenül úgy véljük, hogy roppant fontos a világ USA-n kívüli részének is az, hogy ki lesz az Egyesült Államok legközelebbi elnöke.
Egy darabig kutattunk a neten, hogy van-e olyan szavazós oldal, ahol a nem amerikai állampolgárok preferenciája kiderül, és miután nem találtunk ilyenre, a főnökömben felmerült, hogy csinálhatnánk ilyet, feltéve, ha van értelme. Ezért a következő kérdéssel fordulnánk hozzátok:

Ha volna egy olyan oldal, ahol lehetőség nyílna az alábbi három kérdés megválaszolására - és az eredmény megtekintésére - az Egyesült Államok előválasztásról, élnétek-e a lehetőséggel?

1. Ki a preferált demokrata jelöltje? Obama vagy Clinton
2. Ki a preferált republikánus jelöltje? McCain vagy Huckabbe
3. Kit látna szívesen a legközelebbi USA elnöknek? Obama, Clinton, McCain vagy Huckabee

Kérlek szavazzatok arról, hogy véleményt nyilvánítanátok-e egy ilyen oldalon. És persze hálás volnék, ha a Subdimensiont olvasó többi blogger is feltenné a kérdést: lássuk van-e értelme egy ilyen oldal létrehozásának?

If there was a website that allowed you to answer and see the results of the 3 questions below as a means to collect interesting data from the rest of the world about the US presidential race, would you complete it? (Estimated 2 mins time to complete)

1. Who is your preferred Democratic Presidential candidate? Obama or Clinton
2. Who is your preferred Republican Presidential candidate? McCain or Huckabee
3. Who is your next preferred President of the United States? Obama or Clinton or McCain or Huckabee

Please vote on the right side of the blog.

Önkormányzati választások 2007

A múlt héten voltak az önkormányzati választások, és annak ellenére, hogy az önkormányzatok szerepe meglehetősen hangsúlyos az új-zélandi politikai életben – gondoljunk csak arra, amikor a baloldali városvezetés megtorpedózta a szintén baloldali kormány öbölbéli stadionépítési terveit – a választások magyar szemmel nézve példátlanul csendesen, szinte alig látható kampánnyal zajlottak le. Gyanítom a választási törvények gyökeresen más szabályozása – ne meg persze az alapvetően eltérő politikai kultúra – okán, de nem voltak televíziós hirdetések, nem harsogott a napi sajtó kampányszövegeket és még óriásplakátokon sem hirdették magukat a szembeálló felek. (Igaz Aucklandben egyébként is több nagyságrenddel kevesebb óriásplakátot látni, mint Európában megszokhattuk.)
Az utcákon feltűntek ugyan hevenyészve felállított, lécekből tákolt állványon A2-es méretű poszterek, ami egy-egy jelölt képén kívül legfeljebb egyetlen mondatnyi hitvallás, gyakrabban három-négy ígéret szerepelt. A leggyakrabban ilyeneket láthattam: Tisztább Beachek, Jobb Tömegközlekedés, Adócsökkentés. Külön érdekesség volt, hogy nem pártok versengtek, hanem kifejezetten az önkormányzati munkára szerveződött választási szövetségek, ám a legtöbb esetben ezek nevei fel sem kerültek a kortes plakátjára – jól láthatóan sokkal inkább személyekre szavaztak a polgárok, nem politikai csoportosulásokra. Persze gondolom a helyi politikában érdekeltek a legtöbbször tisztában voltak vele, melyik kandidáló hová tartozik.
Az elmúlt három évben Dick Hubbard és a City Vision nevezetű, balközép csoportosulás tanácsnokai vezették Aucklandet, idén azonban nagyot fordult a kocka, hiszen újraválasztották John Banks-et, aki 2001 és 2004 között volt már főpolgármester – ezzel Auckland történetében másodszor fordult elő, hogy valakit újraválasztanak, miután egyszer már el kellett hagynia a város vezetését.
Az aucklandi városi tanácsban nemcsak a főpolgármester személyét tekintve állt be fordulat: a 17 tanácsnok közül 7 a Citizens and Ratepayers Now (Polgárok és Adófizetők Most) mérsékelt jobbközép tömörülés színeiben jutott be. A baloldali Labour (Munkás) 2 tanácsnokkal, a balközép City Vision hárommal képviselteti magát a következő három évben, míg a fennmaradó öt helyet függetlenek illetve kerületi választási szövetség képviselői töltik be.

Fotó: www.johnbanks.co.nz, 2007

John Banks egy időben (a kilencvenes években) a Nemzeti Párt vezette kormány alatt volt már miniszter is (a Rendőrségért, a Turizmusért és a Sportért felelt), de 1996-ban lemondott, miután konfrontatív stílusát saját kollégái közül is sokan támadták. Annak ellenére, hogy nézetei sok esetben főképp konzervatívok, az utóbbi években kifejezetten liberális megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet, többek között az évente megrendezett Hero Parade (homoszexuális felvonulás) támogatásával, az idei kampányban pedig elsősorban gazdasági kérdésekre helyezte a hangsúlyt.
Új főpolgármesterünk múltja és magánélete sem mindennapi. Szülei elitélt bűnözők: apja bankrablások sofőrje volt, így éveket töltött állami nevelőintézetekben. Legendás szorgalmának és önuralmának köszönhetően sikeres üzletemberré vált – még most is tulajdonosa a Tony's étteremláncnak – de tagja szabadkőműves páholynak és a nemzetközi Rotary Klubnak is. Három Oroszországból örökbefogadott gyermeket nevel és a Királynő Szolgálatában Érdemérem tulajdonosa.
Tekintve, hogy előző polgármestersége alatt még nem éltünk Aucklandben, nem tudom, hogy mit várhatunk tőle. Idővel kiderül persze, azonban eddigi megnyilvánulásai és életútja alapján roppant szimpatikus.

A maori nacionalizmus arca

Azt hiszem, kissé megnyugodtak a kedélyek, mióta napvilágra került: a hétfő terrorfenyegetés mögött nem egy új, eddig ismeretlen – és érthetetlen – mozgalom áll, hanem Tame Iti, a maori nacionalizmus arca. Gyanítom, hamarabb lecsillapodtak volna kedélyek – sőt valószínűleg fel sem korbácsolódtak volna –, ha már a kezdetekkor rendelkezésre áll ez az információ. Noha így sem öröm, hogy Kiwiföldön fegyverkező szeparatistákról lehet olvasni, most, hogy lassan fény derül a részletekre, az egész mondhatni súlytalanná vált – nyugodtan kijelenthetem, a pániknak vége.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

Tame Iti az új-zélandi belpolitika, a harcos maori radikalizmus régi, megszokott és bejáratott, egyben emblematikus figurája. A Ngāi Tūhoe (ejtsd: tuhoj) törzshöz tartozó aktivista 1952-ben született. Gyermekkorában még nem tanulhatott maori nyelven az iskolában, így hamarosan a 60-as 70-es évek maori nemzeti mozgalmak tagjainak sorában találta magát, később egyik vezetője lett. Előbb csatlakozott az Új-Zélandi Kommunista Párthoz, majd 1973-ban – a kulturális forradalom idején – tanulmányútra ment Kínába és részese volt a kor maori földfoglalásainak is.
Kommunisztikus beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy rádiós DJ-ként, képzőművészként előbb éttermet nyisson Aucklandben (ahol tradicionális maori ételeket szolgálnak fel), majd művészeti galériára tegyen szert Auckland belvárosában a Karangahape Road-on. (Érdekes kitérőként jegyzem meg csupán, hogy a K Road-ként ismert utca a város szex és bulinegyede, tele szexboltokkal, kuplerájokkal, homokosbárokkal és pezsgő éjszakai élettel.)
Élete során gyakran szembekerült a törvénnyel – volt, hogy kihalással veszélyeztetett fajok halászata miatt tartóztatták le, gyakrabban illegális fegyvertartás vagy használat miatt –, de hozzá fűződik a parlament előtt Maori nagykövetségnek aposztrofált sátor felállítása is, ahol Tūhoe útleveleket állított ki.
1996-ban, 99-ben és 2002-ben is a Maori Párt képviselőjelöltjeként indult a választásokon.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

A Ngāi Tūhoe az Északi Sziget keleti, erősen erdős részén található a Te Urewera és Te Urewera Nemzeti Park területén. A nagyjából 30 ezer főt számláló törzs (iwi) tagjainak mintegy 40% anyanyelveként beszéli a maorit (ez az arány egyébként a teljes maori népesség tekintetében alig haladja meg a 20%-ot (23.7%), az Új Zélandi kulturális kormányzat minden erőfeszítése, az általános iskolai maori nyelvtanítás, a napi 24 órában sugárzó Maori televíziós csatorna ellenére.) A Tūhoe hozzávetőleg 5 ezer tagja még ma is a vadonban, törzsi körülmények között él, de a városlakók is legalább két évente visszatérnek az erdei közösségekbe. A Tūhoe a legnagyobb törzs, amelyik 1975-ben a Waitangi Szerződésben meghatározott jogokat – és őseik földjét – követeli vissza az új-zélandi kormányzattól. 2002-ben újabb szerződés született ez ügyben, a 2005-ig benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálásának lezárása még idén a parlament elé kerül.

Az, hogy Tame Iti az idő múlásával kezdi végképpen elveszíteni a realitásérzékét sajnálatos tény. A maori nemzeti mozgalom, a maori földek kárpótlása ügyében folyamatos előrelépések történnek – talán nem olyan gyorsan, mint az kívánatos volna, ám az tagadhatatlan tény, hogy a világon példatlan módon politikai egyetértésben és akaratban folyik a maori nép jogainak helyreállítása, megőrzése.
Tame Iti terve – IRA stílusú háborút hozni Új Zélandra a fehérek ellen – minden komolytalansága ellenére is csak árt a maorik ügyének, és túlmutat a politikai rövidlátás kategóriáján: értelmetlen, felesleges és káros, meg persze tragikomikus. Hiszen kiderült, a formálódó terrorszervezetnek nem sokkal több mint húsz tagja között 15 éves iskoláslány is van, a fegyverkezés komolyságát pedig jól szemlélteti: Tame Iti egy aucklandi fegyverboltban próbált gránátvetőket rendelni.

Terrorista békeaktivisták?

Noha nem pont ilyen hírekkel gondoltam újra felvenni a fonalat, ám a történések mellett nem mehetek el szó nélkül.
Tegnap, óriási rendőri akció keretében – közel háromszáz rendőr és akciócsoportos közreműködésével – tucatnál is több "környezetvédő" és "béke"-aktivistát tartóztattak le, Aucklandben és Wellingtonban egyaránt.
A történtek háttere – a rendőrfőnök sajtótájékoztatója ellenére – meglehetősen homályos. A hivatalos verzió szerint egy évnyi titkos nyomozás és megfigyelés után, a Terroristaellenes Törvény alapján történt a rendőri akció. Kicsit később kiderült, hogy az első rendőri gyanúsítások főként illegális fegyvertartásról szólnak.
A média és a blogok pártállástól függetlenül döbbenten találgatnak, az első reakciók még nem zárták ki a kapitális rendőri melléfogást sem, mostanra mindenki elfogadja bármi legyen is az eset hátterében – és mindenki reménykedik, hogy végül kiderül, hogy a mostani rémisztő magyarázatoknál valami egyszerűbb, kevésbé súlyos konklúzióra jut az ügy – a rendőrség nem tévedett.
A letartóztatottaknál automata és félautomata fegyverek, molotovkoktélok, egyes hírek szerint nappalmbomba volt. Joggal merül fel: miféle békeaktivista az, aki automata fegyvereket rejteget, miféle harcos zöld gondol napalmmal küzdeni a jogaiért?
A magyar híradás lakonikusságából úgy tűnt, hogy komoly rasszista felhangjai vannak az akciónak, ám az itteni média nem tulajdonít különösebb jelentőséget (a legtöbb esetben meg sem említi), hogy a gyanúsítottak egy része – nagyrészt – maori őslakó.
Az alapvető felháborodáson felül a teljes döbbenet és értetlenség a fő reakció – no meg a hitetlenség.
Egyik felem nekem is abban reménykedett, hogy az amerikai terrorellenes hisztéria következtében ostobán túlreagált belügyi balfogás történt – ami persze éppen annyira szomorú lenne; míg most nem tudom, nem szörnyűbb-e, hogy nem a rendőrségben, hanem kiwik egy csoportjában kell ekkorát csalódni. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy mindez velünk, Új Zélandon történik meg, és nem egy másik országból származó hírekben olvasom. Azt hiszem iskolapéldáját adom – és nemcsak én, de a gondolkodó többség jó része – Aronson kognitív disszonanciájának. Betört volna a szörnyű valóság a kiwi paradicsomba? A 21. század elején elbukott volna a béke utolsó szigete? Mindenki ezt találgatja és mindenki reménykedik a nemleges válaszban.
Számomra talán a legkülönösebb, hogy nyomát sem látni olyan társadalmi feszültségeknek, olyan eseményeknek vagy problémahalmaznak, ami indokolná, hogy belföldi terror üsse fel a fejét. Egyszerűen érthetetlen – kiwiföldön nincs miért fegyverrel küzdeni: a demokrácia és az emberi szabadságjogok sok esetben jobban, mondhatni példaértékűen működnek.
Egyelőre nincs magyarázat, és furcsa módon a média és a közbeszéd sem veti fel az engem leginkább érdeklő kérdést: miért? Mi ellen vagy kik ellen kellene harcolni?
Bomber – az egyik nem túlságosan szavahihető, ám meglehetősen sok "aktivista" kapcsolattal rendelkező blogger bejegyzése mindenesetre meglehetősen ijesztő:

two things seem certain:

I: God forgive me, but as I understand it (and I'm open to being wrong, please let me be wrong) BUT the Police look like they were right to be concerned
2: There is going to be outrage when the full story gets out the likes of which talkback have never dreamt of.

két dolog tűnik bizonyosnak:

1: Isten bocsássa meg, de amennyire tudom (és lehet, hogy tévedek, kérem, had tévedjek) a rendőrségnek gyanúi HELYTÁLLÓAK
2: Amint az egész história napvilágot lát olyan erőszak várható, amiről még csak nem is álmodhattunk.

Kénytelen vagyok Bomber szavaival búcsúzni:
Azzal a reménnyel fekszem le és várom a holnapot, hogy kiderüljön: az egész csak egy rossz álom.

Árfolyam

Megy a nyüszítés a dollár magas árfolyama miatt – a kiwi pénz még sosem ért ilyen sokat az amerikai dollárral szemben. Érthető: az új-zélandi kamatok jelenleg a legnagyobbak a fejlett országoké közül; dől a lé, jönnek a külföldi befektetők.
A magas kamatokat persze nem véletlenül diktálja a Jegybank: az infláció kordában tartásával indokolja, pedig az infláció szívesen elszabadulna a maga részéről (most valahol 2% körül mozog): az egyre dráguló ingatlanpiac, az egyre bővülő kormányzati és lakossági költések, mind-mind a drágulás irányába hatnak.
Persze az exportőrök óbégatnak leghangosabban – érthető módon, hisz nekik komoly nehézséget okoz a jelenlegi helyzet. Úgy tűnik, érdekérvényesítésben jobban állnak: a minap Michael Cullen, a pénzügyminiszterünk megpendítette, hogy ez tényleg szönyű, meg majd tesz ellene valamit.
Nomostan a Jegybank önálló szereplő, elméletben (és gyakorlatban) nem függ a kormánytól: mondhat akármit a pénzügyminiszter, a Jegybank elnöke úgy alakítja az iránytadó kamatokat, ahogyan azt a gazdaság szempontjából a legjobbnak tartja. Mr. Cullen ugyanakkor előrángata valahonnan a Jegybanki Törvény 12. cikkelyét, ami valami homályos módon felhatalmazza a kormányt, hogy felülírja a Jegybank döntését.
És ezért szoktam volt mondani, hogy a Munkáspárt (minden érdemeik elismerése mellett) elfáradt, ideje a kormányváltásnak. Egy pénzügyminiszteri beavatkozás a szuverén Jegybank döntéseibe a lehető legrosszabb megoldása a helyzetnek: a kézenfekvő gazdasági hatásain (megugró infláció) túl óriási bizalomvesztést okozna a külföldi pénzügyi körökben.
Remélem Mr. Cullen csak a száját jártatja ezúttal.
Tudomásul kell venni: a gazdaság hullámzik. Most rossz az exportőröknek, de jó az importőröknek, és jó nekünk, mert segít az üzemanyagárakat alacsonyan tartani. Lesz ez még fordítva is.
És én csendben reménykedem, hogy szeptemberig nem változik a kurzus: nekünk nem mindegy, hogy a dollárunkért mennyi forintot kapunk.

A Birodalmi Új Zéland Konzervatív Demokrata Egyesülés Pártja

Nem tudom, mennyire veszik magukat a valóságban komolyan, de a kedvenc monarchistáim új párt létrehozásán munkálkodnak. Új Zéland már több, mint 50 éve (1953 óta) nem része hivatalosan a Brit Birodalomnak, ellenkező esetben mind a külpolitikát, mind a hadügyet az Egyesült Királyságból irányítanák. Az új párt nem kevesebbet tűzött tehát ki, mint fél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét. A programja különösen tetszik – felváltva ultrakonzervatív vagy ultrakonzervatívnak szánt, valójában tragikomikusan rasszista/nacionalista litánia:

– a zendülés büntetése legyen igazán súlyos: életfogytiglan vagy halál;
– ennek kapcsán, nyílván: a halálbüntetés visszaállítása;
– halálbüntetés kiszabása az erőszakos elkövetők és a droggal visszaélők számára;
– az Emberi Jogok Törvényének visszavonása, hogy bárki szabad kritikával élhessen a homoszexuális propaganda ellen;
– a rasszista pártok - például Maori vagy Nemzeti Front - betiltása;
– a maorikkal kötött Egyezmény visszavonása, és földek korrupt maori csoportoknak való juttatásának befejezése;
– az új-zélandi rang-rendszer eltörlése;
– a lovagság intézményének és a Brit Birodalmi rang-rendszer visszaállítása;
– kilépni a katonai szövetségekből, szabadkereskedelem az USA-val és a kommunista Kínával, Új Zéland csak a Brit Nemzetközösséget támogassa;

és végül egy különösen tetszetős:

– Új Zéland támogassa Írország Brit Nemzetközösségi tagságát, ami remélhetőleg erősíti majd a kapcsolatokat és elindítja a demokratikus folyamatokat abban az országban.

Mit is mondhatnék? A történelem kerekét visszaforgatni akaró holdkórosok mindenütt vannak – Új Zéland sem kivétel; taláncsak errefelé senki sem veszi komolyan őket, és egy választási küzdelem során nem számítanak mozgósítható hátországnak.

Szivárványos blogtorna

Gondolkodtam, hogy a magyarországi melegfelvonulás kapcsán megírjam-e a véleményem, de azután nem tettem – pedig meglehetős a két ország közötti kontraszt –, mert Marci nagyjából mindent megírt erről, amit gondolok.

Ám ismét előtolakodott a melegkérdés: a Blogtorna első fordulójában az őszinteség jegyében értékelik a blogpárokat, és mit tesz isten, én Collegeboyt, egy meleg fiatalembert kaptam ellenfélül. Persze beleolvastam a blogba, már csak azért is, mert őszinte kíváncsiság sarkalt egy számomra eddig többé-kevésbé ismeretlen szubkultúra megismerésére.
És az olvasás kapcsán óhatatlanul felmerült bennem, hogy mennyi esélyem lehet az őszinteség terén egy coming out-olt meleggel szemben? (Noha Collegeboy olyamatosan használja magára a buzi szót, nekem valahogy nem jön a billentyűzetemre. Vajon tőlem sértés lenne, vagy csak a fogalmak helyén kezelése?)
Egy normális, rendjén működő világban nem lenne helye a meleg coming out pozitív diszkriminációjának, mert a teljes (és valódi) egyenjogúság talaján, ahol kinek-kinek magánügye a szexuális beállítottsága, a homokosság kimondása nem különbözne semmiben sem attól, hogy az én megnyilvánulásaimból nyíltan kiderül: heteroszexuális vagyok. Zag schön...
Nem tudom, eljutunk-e idáig valaha. Ennek azt hiszem, az lesz a legnyilvánvalóbb jele, amikor már nem lesznek melegfelvonulások, és nem lesznek meglepő vagy bátor coming out-ok: mert annyira természetes lesz a másság, hogy értelmetlenné válik a hangsúlyozása.

Ehelyütt jegyezném meg egyébként, hogy Új Zéland meglehetősen előkelő helyen áll a melegjogok biztosításának tekintetében: civil union néven simán házasságot köthetnek az egyneműek is (tavaly egyik miniszterünk is megtette), és annak sincs akadálya, hogy gyereket fogadjanak örökbe.
Homofóboknak Új Zéland még véletlenül sem ajánlott.

Kettőezernégyben pedig egy időre komolyan eljátszottak a hármas civil union gondolatával (igen, ahol három ember alkot egy családi közösséget), de aztán mégsem lett belőle semmi, valahogy lekerült a napirendről.