február 28, 2007

Költségvetési többlet

A Treasury (Kincstár - bár úgy hiszem, inkább a Pénzügy Minisztériumnak felel meg) közzétette az első féléves jelentését. Már nem lep meg különösebben, hogy tovább nőt a többlet: jelenleg 4,47 milliárd dollár. Ezzel egyidőben módosították az éves előrejelzést is - 10.3 milliárd dollár TÖBBLETre.
Az adócsökkentés és a gazdaságélinkítő intézkedések elkerülhetetlennek látszanak.
Jóslatomat továbbra is fenntartom: ez a Labour kormány - többek között - a sufficitbe fog belebukni 2008-ban.

Költözünk

Noha nagyjából lassan egy fél éve tervezzük, hogy elköltözünk, eddig egyetlen próbálkozásunk sem járt sikerrel. Vagy a az ügynökkel vesztünk össze, aki hamarabb szólt jelenlegi landlordunknak (háztulajdonosnak), minthogy megállapodtunk volna a részletekben, vagy az utolsó pillanatban mégiscsak jelentkezett az a bérlőjelölt, aki előttünk már igent mondott.
Szóval lassan és nyűgösen haladt a procedúra, már csak azért is, mert roppant válogatósak vagyunk: alapvetően a jelenlegi lakhatással sem volt gondunk, ezért én csak olyan helyre voltam hajlandó tovább menni, ami minőségileg is jobb megoldás.
A lehetőséget végülis kézenfekvő: Réka és Lajos a gyermekük (az én kis unokahúgom) születését követően Magyarországra mennek három hónapra, ezért húsvétra felmondták a bérleti szerződésük.
A kis ház Takapuna szívében található, a beachtől 5 perc sétára, gyakorlatilag a központban, de mégis szeparált, csendes, kertes övezetben.
Amikor Új Zélandra érkeztünk, az első két hetet náluk lakva töltöttük, gyanítom sokat számított ez is abban, hogy rögvest beleszerettünk Kiwilandbe.
Mikor Rékáék jelezték, hogy felmondják, azonnal kicsurrant a nyálunk. Ma végre a tulajdonossal is találkoztunk: kedves 82 éves hölgy (lásd Nyugdíj című postom), aki örült, hogy különösebb nyűglődés nélkül talált új bérlőket, mi pedig majd kiugrottunk a bőrünkből, hogy beköltözthetünk a Tündérházba.
Szóval húsvétkor - mert négy napos ünnep - itthagyjuk Northcote-ot és áthurcolkodunk; gyanítom egész addig maradunk is, amíg már saját házat nem veszünk, legkorábban talán jövő ilyenkor.
Erre a hétvégére amúgy újabb kenutúrát terveztünk, a Whanganui felső, zúgókkal tarkított szakaszára, ez azonban így elmarad: a költözés mégiscsak előrébb való.

Ittas vezetés

Noha nincs köze Új Zélandhoz, ezt mégsem tudom megállni, hogy közzé ne tegyem. Gyanúm szerint a felvétel valahol az Egyesült Államokban készülhetett.
A videón egy igazoltatásnak lehetünk tanúi, ahol a rendőrhölgy arra próbál rájönni, vajon részeg-e a sofőr.



Ne csak nézzétek, de hallgassátok is figyelmesen. A csattanó az utolsó másodpercekben érkezik.

Nyugdíj

Andrea vettett fel egy pár témát a minap, úgyhogy veszem is a számomra egyik legizgalmasabbat:

NYUGDÍJ

Úgy tudom, Zélandon nem vonnak egyéni nyugdíjjárulékot a dolgozóktól, hanem bátran a kezükbe adják keresetüket a szja levonása után...

Ha nem vonnak a dolgozóktól nyugdíjjárulékot, miből lesz nyugdíjuk? Az állam gondoskodik valamilyen mértékben a nyugdíjról? De miből?
Az ott élő állampolgárok annyira belátó emberek, hogy rájuk lehet bízni annak felelősséget, hogy majd előrelátók lesznek és már fiatalként a jövedelmük egy bizonyos részét elkülönítik erre a célra?

Magyarországon az öngondoskodást nem vezették be, az állam levonja a nyugdíjjárulékot, hogy "segítsen" összegyűjteni a nyugdíjas évekre a megfelelő pénzösszeget. Ezzel együtt is nagyon nagy gond van a nyugdíj összegekkel - a megélhetés! szempontjából, de félek, hogy még nagyobb lenne a baj (legalábbis kezdetben), ha levonások nélkül adnák a dolgozók kezébe a fizetésüket és rájuk bíznák annak hasznos befektetését.

Egyszer írtam már felületesen az adórendszerről, de az öngondoskodásról és a kiwi szociális hálóról még nem. A fizetésből nálunk valóban csak jövedelemadót és a balesetbiztosítás (ACC) 1,5%-át vonják. Mégis van állami nyugdíj - gondolom a költségvetés bevételeiből gazdálkodják ki. A nyugdíjrendszer azonban gyökeresen más: a munkában eltöltött évektől és a fizetésektől teljesen függetlenül, mindenki ugyanannyi nyugdíjat kap, jelenleg heti 196 dollárt. Erre jegyezte meg Hobe, hogy olyan mintha nem is lenne. Valóban, heti $196 semmire sem elég. Talán, egy nyugdíjas házaspár heti 400 dollárja elég a nagyon szűkös megélhetésre, ha semmi törlesztőrészletük nincs, de ebben sem vagyok biztos.

A kiwi társadalom azonban az öngondoskodásra épít: az általam ismert két legelterjedtebb módja a nyugdíjas korra készülésnek, a magánnyugdíj-pénztár illetve az ingatlan befektetés.
A magánnyugdíj-pénztárról nincs különösebb mondanivalóm: egy tucatnyi van belőlük a piacon; különféle konstrukciókban, de azért nagyon hasonlóan működnek.
Én az AXA New Zealand-ról tudok kicsit bővebben beszámolni, mert az ő ügyfelük vagyok. Az AXA-nál - úgy emlékszem - havi 50 dollár a minimum, de alapvetően az ügyfélre van bízva, hogy mennyit szeretne fizetni. A szerződéskötéskor vállalt összeg bármikor - akár időlegesen is - módosítható, ami meglehetős pénzügyi szabadságot jelent: ha egy félévben valami másra spórolna az emberfia, nyugodtan csökkentheti a havi összeget, hogy azután visszaálljon, vagy akár meg is növelje. Az AXA három konstrukciót kínál: konzervatív, kockázatos és súlyozott portfólió közül lehet választani. Értelemszerűen a konzervatív a legbiztonságosabb és a legkisebb hozammal járó, a kockázatos verzióval akár kétszer hozamra is szert tehetünk. Én a köztes megoldást választottam, amely persze rejt magában némi kockázatot, de a konzervatívhoz képest magasabb eredményt ígér.
A befizetési görbe kilenc éves pénztártagsággal számol, tehát a nyugdíjas kor előtti évtizedben elején sem késő elkezdeni a fizetést. (Ugyanakkor persze nem kötelező kilenc év után abbahagyni a spórolást.)
Ez a kilencéves periódus gondolom azért lett népszerű, mert sokan csak tényleg a legvégén kezdenek hozzá, előtte másra költik a pénzüket.
Itt jön be a másik gyakori megtakarítási forma. A kiwi fiatalok bérelt lakásban vagy házban laknak. Aztán harminchoz közeledve vásárolják meg - az esetek túlnyomó többségében hitelből - az első ingatlanjukat. Azonban törlesztése befejezése után a legtöbben azonnal vesznek egy második ingatlant - bankhitelből persze ismét -, amit rögvest ki is adnak, törekedve arra, hogy a befolyó bérleti díj fedezze (legalábbis legnagyobb részt) a havi törlesztő részletet. Ha minden jól megy, a kiwinek mire nyugdíjjas lesz, van két tehermentes ingatlanja: az egyikben lakik, a másikat pedig bérbeadja, és a befolyó bérleti díjjal egészíti ki az állami nyugdíjját és a magánnyugdíjpénztártól származó megtakarítását.

Tudom, meglehetősen idilinek tűnik az állapot, és nyilván erősen sematizált is: nem mindenki képes még Új Zélandon sem, hogy ennyire kényelmes és jó megélhetést biztosító életpályát fusson be. A kiwik jelentős többsége azonban így él. A rendszer és az öngondoskodás nagyjából az országgal egyidős, az embereknek természetes: felnőttként kezelik őket, úgyis viselkednek.

Hogy mennyire működőképes mindez, azt jól példázza, hogy Új Zélandon nincsenek koldusok és nincsenek hajléktalanok sem. Illetve él EGY híres hajléktalan Wellingtonban. Hírnevét azzal szerezte, hogy ő az egyetlen a fajtájából; szégyenlik is nagyon, ahányszor valami külföldi delegáció érkezik, mindig begyűjtik valami mondvacsinált ürüggyel, hogy ne rondítsa a városképet. Ő is dacból hajléktalan egyébként: nem kér a kiwi támogatási szisztémából, azért nincs állami lakása.

Nem akarom elhallgatni ugyanakkor, hogy nem ismerem teljes mélységében az új-zélandi szociális rendszert. Sok ellentmondó információt hallottam a juttatások mértékéről és a jogosultak köréről. Az biztos, hogy abszolút csak rászorultsági alapon számíthat bárki segélyre, és sok esetben a segélyeket közmunka végzéséhez kötik.
Az is tény, hogy pont az elmúlt hónapokban lett a nyugdíjrendszer a közbeszéd tárgya: felvetették egy állami nyugdíjbiztosító létrehozásának a lehetőségét, sőt egy képviselő még a kötelezővé tételét is javasolta. Nem hiszem ugyanakkor, hogy az ügy kiállná a társadalmi vitát, az pedig végképp nem valószínű, hogy sikerülne kötelezővé tenni: egyfelől gyökeresen ellentmond a működő modellnek, másfelől a kiwik meglehetős makacssággal tudnak ragaszkodni a szabadságukhoz, a pénzügyi szabadságukhoz pedig különösképp.

február 27, 2007

Gonosz birkák

Nem tudom még, egyszerű paródia, vagy komolyan vett horrorfilm, - ha egyáltalán - de kiderül hamarosan. Sokféle ellenséget láttam már filmen, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem: madarakat, cápát, hangyákat, minden rendű és rangú kígyót, pókot, legyet... Bárányt még sosem.


A Black Sheep (Fekete Bárány) új-zélandi horrorfilm, állítólag március 29.-én kerül a mozikba, Jonathan King rendezésében, és Weta (a Gyűrűk Urát is készítő Peter Jackson vállalkozása) trükkstúdió közreműködésével. Azért mondom, hogy állítólag, mert cseppet sem vagyok meggyőződve, hogy nem egyszerű médiahackról van szó.
A sztori Új Zélandon egy birkafarmon játszódik, ahol felelőtlen tudósok genetikai kísérleteket végeznek, ami végül rosszul sül el, és megjelennek a gonosz vérbirkák...

február 21, 2007

Holnap

A héten egyszerre összetorlódott minden (és ezért még mindig adós vagyok egy csomó komment meg levél megválaszolásával). Nemcsak az irodában, de itthon is; ráadásul holnap van Kriszti születésnapja.
Péntekig tehát nem várható új bejegyzés: részint, amint sikerült elszabadulnom az irodából rögvest magánéletet élnék, másodsorban két olyan hosszabb post is van, amit meg szeretnék írni, ám mindkettő nagy lélegzetű: az ebédszünet nem lenne rájuk elegendő.
Egyfelől összeállt az információ az Americas Cup-ról (nem, nem felejtettem el a témát), másfelől megérkezett végre a Sony E-Book Readerem - ezúttal is nagy köszönöm András -, és ennek kapcsán egy hosszabb eszmefuttatásra szántam magam: A Guttenberg Galaxis vége címmel.

Napi szinten is lenne miről írnom pedig: például szombaton hagyta el Aucklandet a világ legnagyobb óceánjárója, a Queen Mary 2.
Kifutását - gondolom én - nem véletlenül a kínai újévre időzítették, egész happeninget szerveztek köré, tüzijátékkal, miegymással. A hajó 23 emeletes, 1,3 milliárd dollárt ér, 3090 utast tud szállítani és 1253 fős személyzet dolgozik a fedélzetén.
Persze az árai is ehhez mértek: $370 dollár egy éjszakára nem kevés, ez ráadásul a legolcsóbb jegy. Egy teljes világkörüli út 260.000 dollárt kóstál.
A gigász - amihez képest a Titanic is játékhajó - méreteiről talán jó képet ad, ha elmesélem, hogy a kikötőben álló Hilton szálló egyszerűen eltörpült mellette - egész döbbenetes látvány. Akárha Swift Óriásországából emelték volna át...

Most tehát búcsúzom, legalább egy napra; de addig is, már előre:
Happy Birthday darling!

Éjfél Kapitány

Éjfél Kapitány felkeresett a minap. Régi ismerősöm, egyike a legrégebbieknek. Éjfél Kapitány amúgy virtuális szuperhős, és ez felveti azt a kérdést: lehet-e szuperhősöknek egyszerű halandó barátjuk (különösen virtuális szuperhősöknek) avagy a szuperhősség definíció szerint kizárja ezt; utóbbi esetben nekem is szuperhősnek kell lennem, csak nem tudok róla. Esetleg tudom, de nem árulom el...
Éjfél Kapitány egyébként egyike a legrégebbi bloggerek, alig hiszem, hogy valaki hamarabb kezdte volna nála Magyarországon - igaz, amikor először előpattant a virtuális térben teljes fegyverzetében, még nem hallottam a bloggolásról, sőt azt sem tudtam mi az.
Akkortájt, ha a személyes weblapok statikus magánya nem elégítette ki az embert, hát fórumozni járt.
A Kapitány főhadiszálása persze nem sok szempontból nem felel meg a blogok formai követelményének, de - még ha ő tiltakozik is ez ellen a kategorizálás ellen - eszmeiségében minden webnaplók archetipusa.

És akkor itt a válaszom Éjfél Kapitánynak, az ő stílusában:

Éjfél,

A házam vulkánok közt, dzsungelban bújik meg. A whanau nagy - számtalan maori harcos vigyázza. Ne küld hát se Boriszt, se Igort csapdát ásni: még bajuk esne, és igazán kár volna azért a két pompás gazemberért.
De ha Te jössz, mindig tárt ajtókat találsz. Kiülünk az égigérő Silverfernek alá jóféle sört kortyolgatva, hogy beszélgessünk a világ folyásáról.



február 20, 2007

Avocadó

A nyár lassan agóniájába fordul: reggel már sötét van, amikor munkábainduláshoz kelek, de napközben szikrázó, kemény napsütés - ez az, ami lehetetlenné teszi az okos öltözködést. Ha sortban és pólóban indulok el fázom a kocsiban, de méginkább az cégnél, ahol az öreg légkondícionáló nincs tekintettel a külvilágra: ontja magából a hideget, jégvermet varázsolva az irodámból. Napközben persze javul a helyzet, a papírból, fából és aluminiumból tákolt épület gyorsan átveszi a kinti hőmérsékletet, ekkora a vén klíma alig tud lépést tartani az ózonlyuk táplálta hőséggel. Éjszakára érezhetően lehűl az idő, s amíg hazafelé menet az autópályán fulladozom a hosszú nadrágban és hosszúujjú ingben, magamat szidva, amiért nem töltöttem fel a Bighorn klímáját, addigra este már azt fontolom, esetleg vissza kellene tenni huzatába a paplant és úgy aludni.
És ez így marad március legvégéig, noha minden nappal kicsit később sújt le majd a forróság, de a nyarat - ahogyan egy európai érti - én a húsvét beköszöntéig számítom.
Estére a villanyradiátort is csak április elején kapcsoljuk be.

Leszoktam a kávéról. Régóta - túl régóta - ittam már literszámra a feketelevest; múlt pénteken azután kattant bennem valami, egyszerre úgy éreztem, nem kell, nem jó nekem. Nem volt semmi különösebb kiváltó ok, úgy tűnik egyszerűen a szervezetem megelégelte - azóta zöld teát iszom reggel az ébredéshez. Bár a cigarettával lenne ennyire egyszerű a helyzet.
Ha már az egészséges(ebb) életmódnál tartunk, had meséljek az avocadóról. Gondolom sokatoknak nem ismeretlen, azért mégis értelme lehet róla beszélni, hisz én egész Kiwilandre érkezésemig meg voltam győződve: az avocadó gyümölcs. Hívják aligátor-körtének is, nyilván a formája miatt. Emlékszem, amikor először láttam valamelyik hipermarketben, gyanakodva forgattam a méregdrága jószágot, de végül a kíváncsiság erősebbnek bizonyult: hazavittem és megkóstoltam. Már a hámozása utáni állaga sem tetszett, aztán beleharaptam és kiköptem. Pfujj... Semmi gyümölcsre hasonlítót nem leltem benne, és mert édeset vagy legalább savanykás ízt vártam, teljes csalódást hozott a kísérlet. Soha többé nem próbáltam meg.

Új Zélandon kellett rádöbbennem, hogy az avocadó zöldség, és mint zöldség roppant finom. A kiwi étrend egyik oszlopa amúgy, mindig lehet kapni. 90 cent és két dollár között mozog az ára darabonként, attól függően, hogy épp szezonja van-e. Észak felé autózva hatalmas avocadó-ültetvények vannak, sok helyen a kiwi becsületkasszás módon: az avocadó kirakva az út szélére nagy halmokban, mellette egy tábla, hogy mennyi az ára, meg egy persely, ahová a pénzt lehet bedobni. Így persze sokkal olcsóbb, mint a boltokban; ha épp arra járunk, sosem mulasztunk hozni. (Igen, ez is jó példája a kiwi mentalitásnak.)
Avocadóból olyat kell választani, aminek már jó barna a héjja (lásd a képen), és tapintásra kicsit puhának mutatkozik. Ha nagyon zöld az sem baj, de akkor várni kell vele (a többi gyümölcs és zöldség között elvan), amíg a mondott állagot el nem éri.
Akkor aztán hosszában félbevágjuk, a termetes diónyi magot kivesszük belőle és egy kanállal könnyedén kiszedhető zöldes-sárgás belseje a vékony, de azért kemény, bőrszerű héjjából. Ha nincs idő piszmogásra, egyszerűen piritóskenyérre kell kenni (egy fél avocadóból kijön négy toast szeletre való, azért egyetlen darab is ideális reggeli egy párnak), én kicsi sóval és borssal szoktam ízesíteni. A kedvencem ugyanakkor az avocadókrém. Egy avocadóhoz - amit az előbb említett módon kiszedek a bőréből - főzök egy tojást, mérsékelten keményre, aztán egy mélytányérban péppé keverem a kettőt, adok hozzá sót és borsot, sőt, aki szereti, az tehet bele egy gerezd fokhagymát is (én ugye irtózom tőle).
Túl azon, hogy roppant finom, kifejezetten egészséges is: B1, B2, B3, B5, B6, és B9 vitaminokon kívül C vitamint kalciumot, vasat, magnéziumot, foszfort, cinket és káliumot tartalmaz.

február 19, 2007

Trade Me - Kereskedj velem!

Egyszer már megemlékeztem a Trade Me-ről röviden, hogy most ismét előrángatom, annak az kiwik életében betöltött szerepe az oka.
A Trade Me egy internetes aukciós ház - valójában az E-bay némiképp javított és az új-zélandi körülményekhez igazított változata.
Azok számára, akiknek nem lenne világos, miképp is működik egy ilyen weboldal: hatalmas, internetes piacot kell elképzelni, ahol a kiwik minden létező portékát hirdetnek. A hirdető közzéteszi eladandó holmijának ismertetését, főbb paramétereit, fényképét - szóval a lehető legtöbb információt. A Trade Me rendszere segít a kategorizálásban, és a legkülönbözőbb formájú hirdetésben. A hirdető/eladó ugyancsak meghatározza az induló-kikiáltási árat, aztán azt a minimális összeget, amennyiért már eladja (és persze van lehetőség egy un. Buy Now - azaz liciten kívüli, azonnali megvásárlást lehetővé tévő ár meghatározásának is), valamint az aukció időtartamát. Ettől kezdve reménykedik, hogy a Trade Me-t látogató tömegből majd csak lesznek, akiket érdekel a áruja, és ezek az érdeklődők egymásra licitálva a lehető legmagasabbra tornázzák az árat. Ha az aukció sikerrel zárult, a vásárló és az eladó is kap egymás adatairől egy értesítő e-mailt, aminek segítségével felveszik a kapcsolatot és immáron IRL (In Real Life - a való életben) lebonyolítják az adás-vételt. Mesélhetnék még azokról a szokásos vagy újszerű megoldásokról, amelyek a biztonságot szolgálják, de mert ezt itt nem techblog, eltekintek ettől.
Ami viszont igenis szót érdemel, az a Trade Me sikere, és hogy mennyire része a mindennapoknak.
Amikor azt írtam, hogy mindenki Trade Me-zik, még nem is láttam a statisztikákat - egyszerűen a saját tapasztalataimból, benyomásaimból indultam ki.
A kiwi aukciós oldalnak aktuálisan 1.487.000 aktív felhasználója van, ami a 4.1 milliónyi teljes populáció viszonylatában kell értelmezni. Átlagosan 35-40.000 felhasználó van online, ám a napi csúcs gyakran meghaladja a 60.000, míg jelenleg 757.470 élő aukció van a Trade Me-n.
Sokaknak egyébként a fő megélhetési forrása is a portál: cégek és magánszemélyek rendezkedtek be, hogy csak a Trade Me-n keresztül forgalmazzák árujukat; némelyik eladó 10.000-nél több sikeresen lebonyolított ügylettel büszkélkedhet.
A rendszer nemcsak műkődik, hanem kifejezetten jól működik.
Mi, amikor megérkeztünk, gyakorlatilag a Trade Me-ről rendezkedtünk be, a Trade Me-n találtuk a házat, amit bérelünk, a Trade Me-ről vettük az első bútorainkat, hűtőnket és Annamari a Trade Me álláshirdetés rovatában talált magának munkát.
Ha vételről vagy eladásról van szó, nagyjából a Trade Me, ami először a kiwik eszébe jut. A portál azonban nemcsak piactér: bérelhető lakást és házat éppúgy hirdet, mint állásokat, sőt a Trade Me tulajdona és társodala (bár szeparált oldal) a Find Someone - Új Zéland legnagyobb, legnépszerűbb és abszolút piacvezető társkereső webhelye.

Hosszan és régóta gondolkodom már, hogy mi lehet a titok, miért lett ennyire népszerű? Egyfelől nyilván szerepet játszik benne Új Zéland viszonylagos izoláltsága, és az, hogy a Trade Me-t szolgáltatásaiban, kezelőfelületében kifejezetten Kiwilandre szabták. Ez nyilván megmagyarázza, hogy az E-bay - bár nyelvi problémái nincsenek, ám képtelen volt elszakadni néhány bosszantó amerikai jellemzőtől, így például az irányítószámok megkövetelésétől, vagy az USA dollár használatától - miért nem tudott betörni és versenytárssá válni.
Ezek a valóban objektív szempontok nyilván sokat számítanak, én mégis a kiwik mentalitásában látom a siker fő forrását. Az új-zélandi alapvetően egyenes, szavatartó fajta: a Trade Me-t böngészve gyorsan kitűnik, hogy egész kevés a negatív visszajelzés, az emberek döntő többsége elégedett, mind vevőként, mind eladóként. A Trade Me-n sokkal nagyobb a bizalom, mint teszem fel az E-bay-en, ahol számtalan esetben elvárják az előre fizetést, míg a kiwi aukciós oldalon ilyet még nem is láttam.

Néhány alapvető tudnivaló a Trade Me használatáról (a wannabe kiwik számára, mert ők nem kerülhetik el, a használatát):
Regisztrálni csak új-zélandi vagy ausztrál címmel lehetséges, és csak 18 éven felülieknek.
A regisztráció ingyenes, ám ahhoz, hogy eladni vagy vásárolni tudj, fel kell tölteni egy minimális összeggel az egyenlegedet - ez mindenképpen ajánlatos (hitelkártyával pillanatok alatt megoldható).
Ha venni akartok, a licitálással érdemes az utolsó pillanatig várni - úgyértem az aukció lezárulta előtte utolsó percig.
Persze még egymillió apró trükkje van a sikeres trademezésnek, úgyannyira, hogy már külön kötet is foglalkozik vele: Trade Me, Your Ultimate Guide to New Zealand's Biggest Auction Site.

február 17, 2007

A disznó éve

Gyönyörű szombatunk volt, kívánni sem lehetett volna szebb nyári hétvégét.
Kora délután Jocóék telefonáltak, lenne-e kedvünk fürdeni menni, mi persze igent mondtunk. Long Bay Beach-re mentünk, tőlünk nem egészen 20 perc autóval: szerintem Auckland északi részének legszebb és legélvezetesebb beache.
A Csendes óceán elképesztően tisztának és melegnek bizonyult - úgy gondolom 25-26 fokos lehetett - noha lassan indult be a nyár, most tombol tiszta erőből.
Pancsoltunk, úsztunk, aztán japán és holland sörökkel felszerelkezve kifeküdtünk egy hatalmas majomkenyérfa árnyékába: körülöttünk nyüzsgött a tömeg, de így is jó volt.
Texas holden és Omaha pókert játszottunk később, szerencsére nem pénzbe, mert a gatyámat is elvesztettem volna különben.
Ma van a kínai újjév, holnaptól már a Disznó évét írjuk: Auckland ázsiai közössége megáradt, a belvárosban mozdulni sem lehet: tüzijáték és nyüzsgő-ünneplő tömeg hömpölyög.
A Chiefs ugyan kikapott a Stormerstől Cape Townban, de most folyik a Hurricanes vs. Blues küzdelem Wellingtonban. Remélem a Hurricanes győz...
Holnap reggel Birkenhead kikötőjébe megyünk horgászni - jó lenne frissen fogott halat ebédelni -, azután Réka születésnapját ünnepeljük, végül estére igazi, magyaros szalonnasütést terveztünk.
A hétvégén két érdekes, kommentálásra késztető blogbejegyzést is olvastam: Verától egyet és Marcitól. Ezekről később majd bővebben írok.
Most búcsúzom: élünk; így élünk nyáron, egy szép hétvégén.

február 16, 2007

Háp-háp

Long Beach, Auckland, New Zealand
Köszönet Annamarinak és Áginak a képért

Update: A Tánczos Nándorról szóló bejegyzésemet frissítettem, és csatoltam egy rövid videót, hátha valakit érdekel.

Vulkánkitörés


Úgy néz ki, Új Zéland legaktívabb vulkánja ismét kitörésre készül. A Bay of Plenty (A sokaság öble) régióban található - Csendes Óceán -, a parttól (Whakatane felett keressétek, ha valakit érdekelne) nagyjából 50 kilométerre fekvő White Island (Fehér Sziget) egyetlen hatalmas kráter gyakorlatilag.
A geológusok által mért rekord vízhőmérséklet a kráter tavában 74 C fokos, és a vízszint is csökkent 6 méterrel - a szakemberek ebből újabb kitörésre következtetnek; legutóbb 2000-ben történt ilyesmi.
A tó víze tavaly agusztusban még csak 45 fokos volt, aztán idén januárra 60 fokosra melegedett, hogy az elmúlt két hétben drámaian tovább emelkedjen a hőmérséklete.
Jelezném, aggodalomra semmi ok, a távolság túl nagy ahhoz, hogy Kiwilandben bármi kár tehessen.
Azért egy vulkán kitörés mindig esemény, amennyire olvasom a híreket, bekövetkezte esetén azonnal elindul a katasztrófa turizmus, és azon gondolkodom, mi sem maradhatunk ki belőle: működő vulkánt amúgy sem láttunk még sosem.
Ezen a linken pedig napi frissítésban lehet követni a White Island-i állapotokat.

február 15, 2007

Mentegetőzés

Kedves ismerőseim, és ismeretlen ismerőseim.
Tisztázzunk valamit. Kapok egy nap legkevesebb 6-8 emailt és kommentet, a céges leveleken és a legszűkebb baráti társaságom meg családom kommunikációs kísérletein kívül.
Miután lelkiismeretes jószág vagyok, mindegyikre (vagy majd mindegyikre) szeretnék válaszolni. Ámde a munkám, és a blog írása napi 9-10 órát a számítógép elé kényszerít, így ha egyszerre zúdul rám a sok válaszolni való, inkább neki sem kezdek: valahogy úgy képzelem, vagy válaszolok mindenkinek, vagy senkinek sem (főképp az értelmetlen sértődések elkerülése végett).
Bocsássátok meg tehát nekem: nem ignorancia, nem is feledékenység, egyszerű időhiány, ami miatt esetleg csak napokkal később reagálok.
Most is tizenhat megválaszolásra váró üzenet van a Gmail fiókomban (becsülettel csillagozom őket), és bevallom őszintén nyomaszt - nem tudom, más bloggertársaim, hogy vannak ezzel - a restancia, ezért is írom ezt a postot.
Szóval maradjunk így egymás között annyiban, hogy mindig reagálok majd, ti pedig legalább egy hétig türelemmel vagytok: jelen esetben a szombati napot választottam ki, amikor rendezem az elmaradásaimat.

Ha már amúgy is írok, megosztom veletek (csak így egymást közt csevegve), hogy épp vacsorázom. Az egyik helyi kedvencemet, strucchúst eszem (a Foodtownban a húsos pult jobb szélén található, Ostrich néven, áttetsző műanyag tasakban).
Ajánlgatom, mert tudom, hogy Magyarországon is beszerezhető: talán nem annyira egyszerűen, mint nálunk, de emlékeim szerint az Alföldön komoly struccfarmok léteznek, ahol strucctojás és strucchús is kapható.
Otthon sosem próbáltam ki, ámde új hazámban rákaptam - egyike a kedvenc eledeleimnek.
Talán a leggyorsabban elkészíthető vörös hús: 7-8 perc alatt megsül. Ámbár inkább marhahúsnak imponál, az íze valahol a szárnyas és a marha között mozog, elkészítésének gyorsasága pedig minden általam ismert húsféleséget leköröz. Én kevés borssal és sóval ízesítem, esetleg pici Vegetát vagy Sült csirke fűszersót szórok rá, és bedobom a grillsütőbe. Úgy a finom, ha nem sül át teljesen, hanem egy egész csepp zaftot ereszt, amikor villával megbökjük.
Próbáljátok ki.

101 kötelező dolog Új Zélandon

No, ezért a postért előre elnézést kérek minden magyarországi olvasómtól. Azoknak számára viszont, akik itt élnek, esetleg ide készülnek, vitális lehet.
Az AA (új-zélandi autóklub) egy öt hónapos felmérés után közzétette 101 must do things in New Zealand for kiwi’s (101 kötelező dolog Új Zélandon, egy kiwi számára) listát.
A lista neve egyébként önmagáért beszél: azt sorolja fel, hogy mi az a tennivaló, látványosság, amit egy új-zélandinak mindenképpen érdemes megtenni, meglátogatni élete folytán.
A fordítás során bajban voltam: mit magyarítsak, mit ne; végül inkább az erőteljesebb magyarítás mellett döntöttem, hátha így érdekesebb. Akik az eredeti listára kíváncsiak, megtekinthetik a fenti linkre bökve, ahol ráadásul minden egyes pontra kattintva kis információhoz és egy fényképhez is juthatnak.
Kövérrel szedtem, amit mi már megcsináltunk.

1. Mitre Peak és Milford Szoros
2. Doubtful Szoros
3. A szigetek öble
4. Fiordland Nemzeti Park
5. Abel Tasman Nemzeti Park
6. Aoraki Mt. Cook
7. Kaikoura partvidéke
8. Hanmer forrás
9. Sátrazás
10. Tutukaka/The Poor Knights
11. Marlborough Szoros
12. Fox és Ferenc József gleccserek
13. Ruapehu, Ngauruhoe és Tongariro
14 .Waitomo barlangjai
15. Utazás a Nagy Déli Úton
16 .Otagoi vonatozás
17. White Island (tengeri vulkánok)
18. Stewart Sziget
19. Arthurs Pass Nemzeti Park
20. Átkelés Tongariron
21. A Haast Ösvény Kék medencéi
22. Dél Nyugatfölde
23. Waipoua erdő
24. Mt. Taranaki
25. Tekapo-tó obszervatórium és a Jó Pásztor Temploma
26. Ulva sziget (Stewart sziget madár menedéke)
27. Otago félsziget
28. Canterbury síkság
29. Punakaiki (Pancake rocks - Palacsinta sziklák)
30. Cape Reinga
31. Auckland öböl szigetei - Waiheke, Great Barrier, Rangitoto és Tiritiri Matangi
32. Őszi levelekben gázolás (Outlet ösvényen, a Clutha folyónál, Wanaka)
33. Akaroa és a Banks félsziget
34. Glenorchy és a Dart folyó
35. Farewell zátony
36. Queenstown (kalandozás)
37. Hokianga (Északfölde nyugati partja)
38. Whanganui Nemzeti Park
39. Cape Kidnappers
40. Waikaremoana tó, Te Urewera Nemzeti Park
41. Jó borok és híres ételek(???)
42. A Queen Charlotte ösvény
43. Matheson tó (Fox gleccser)
44. Arrowtown
45. Orakei Korako (geothermikus látványosság, Taupo mellett)
46. TSS Earnslaw (korhű gőzhajó)
47. Rotorua
48. Éjszakai sízés a Coronet Peak-en
49. Dunedin - a város (az épitészet megtekintése)
50. Mt. Maunganui
51. Karangahake szurdok
52. Keletfölde SH35 (partvidéki utazás)
53. Összebarátkozni a tengerrel és a vadvilággal
54. Hollyford völgye (és a Hollyford ösvény, Fiordland)
55. Hot Water Beach
56. Auckland nyugati partja
57. Rotorua Luge, ejtőernyőzés
58. Kapiti sziget
59. Marlborough borvidék
60. New Chums Beach, Coromandel
61. Christchurch, a város
62. Mt. Tarawera
63. Te Papa Tongarewa múzeum
64. A semmiben vezető híd (Whanganui Nemzeti Park)
65. Coromandel - a város
66. Taupo vízi atrakciói és a Tongariro folyó
67. A Pinnacles
68. Te Mata Csúcs (Hawkes Bay)
69. Raftingolás Rotoruán
70. Az elfelejtett világ országútja (Taumarunui és Stratford között)
71. A Wanaka tó labirintusa
72. Moeraki sziklái
73. New Plymouth parti sétányai
74. A tengeri herkentyűk városa (Auckland)
75. Castlepoint (a tengerparti óváros)
76. Wainui tengerpartja (Gisborne)
77. Ahipara és Shipwreck Bay
78. Buller szurdok
79. Taranaki kertjei
80. Cape Palliser (az Északi Sziget legdélibb pontja)
81. Auckland War Memorial Múzeum
82. Raglan
83. Takaka Hill: Rameka Track Mountain (Abel Tasman Nemzeti Park)
84. Whakarewarewa, tradícionális Maori falu, Rotorua
85. Waitangi Szövetség színhelye
86. Rere Rock Slide, Gisborne
87. Spa és pihenés Nelsonban
88. Az aucklandi Sky Tower és a kiugrás onnan
89. Devonport és North Head
90. Az Interislander komp
91. Auckland vulkánjai
92. Otago közepe
93. Waikato kikötője
94. Golfozni az Alpesi Amfiteátrumban (Queenstown Golf Klub)
95. Pottyantós vécé (távol Északföldén)
96. Wellingtoni Írók sétánya
97. Átsízni az országot (Wanaka tó)
98. Stonehenge Aotearoa (ott tölteni a téli napfordulót)
99. Rugby Múzeum (Palmerston North)
100. A Parlament (Wellington)
101=. Részt venni egy kötelező eseményen az Északi Szigeten
101=. Részt venni egy kötelező eseményen az Déli Szigeten

Ez eddig húsz százalékot teljesítettünk, ahogyan gyorsan összeszámoltam. Tekintve, hogy még messze a nyár vége, remélem eljutunk további helyekre is, hogy mire megkapjuk az állampolgárságot, elmondhassuk magunkról: ismerjük annyira Új Zéland nevezetességeit, mint bármelyik helyben született kiwi.

február 14, 2007

Nandor Tanczos

Már rég mesélni akartam róla, aztán valahogy elmaradt, most azonban bepótolom.
Az új-zélandi parlamentnek van egy magyar származású képviselője, ő Tánczos Nándor, a Green Party soraiban.
Egész elképesztő figura ő: rasztafári, beházasodott egy maori nagycsaládba, harcos zöld aktivista, a könnyűdrogok legalizációjának szószólója és elkötelezett open source (nyílt forráskódú szoftverek) használó.

1966-ban született Angliában, magyar apától és dél-afrikai anyától. Apja 1957-ben a magyar forradalmat követően vándorolt ki, hogy Anglia után Új Zélandon telepedjenek meg. A gyerek Nándorra nagy hatással voltak a család költözései, majd 14 éves korában az akkor még népköztársaság Magyarországra látogatott. Emlékei a kommunizmusról tovább formálták politikai nézeteit, erről így vall:

"[My experience of Communism] is probably why I'm cautious about being described as 'left-wing' even though I'm a collectivist," he explains.

vagyis

Valószínűleg a kommunizmus megtapasztalása miatt óvakodom attól, hogy baloldalinak nevezzem magam, annak ellenére, hogy kollektivizmus híve vagyok.

Politizálni már egészen korán elkezdett: a punkzene és az anarchizmus is közel állt hozzá ezekben az években. Állam nélküli társadalmat vizionált, amely az önkéntes, egyéni és közösségi munkamegosztáson alapul: úgy vélte ez kellő távolságban van a kommunista diktatúrától és a fejlett nyugati korporatilizmustól is.
Iskolái végeztével visszatért Angliába, ahol újságírást tanult és belevetette magát a politikai életbe: sztrájkok, békefelvonulások állandó szereplőjévé vált. 1987-ben visszatért Új Zélandra, ahol doktori fokozatot szerzett pszichológiából és szociológiából. Ekkoriban vett részt a National Organisation for the Reform of Marijuana Laws (Nemzeti Szövetség a Marihuana Törvények Megreformálásáért) létrehozásában. A kilencvenes évek közepén ismét Angliában töltött másfél évet, ám hazahívták, hogy részt vegyen az Aotearoa Legalise Cannabis Party (Új-Zélandi Kanabisz Legalizálók Pártja) megalapításában.
A párt mellesleg 1,6%-os eredményt ért el következő választáson, ám belső problémái miatt kisvártatva szétesett.
1997-ben csatlakozott a Zöldekhez és 1999-ben választották képviselőnek, azóta is a parlament tagja.
Szakterületei: a mezőgazdaság, az igazságügy, a választási rendszer reformja, alkotmányossági kérdések, az információs technológia, a statisztika, a környezet, és a hulladékfeldolgozás.

Kifejezetten üde színfoltja ő az új-zélandi politikai életnek (noha nem egyedülálló extremitása: Chris Carter a környezetvédelmi miniszter, harminchárom év együttélés után február 10.-én lépett házasságra - civil union - partnerével, Peter Kaiserrel) ám furcsa módon nagyon megosztja a kiwiland magyarjait. Tánczos ugyanis magyarnak vallja magát, és erről egészen megható módon vall:

"I pay respects to my Hungarian ancestors. I pay respects to the river Tisza, which has watered them, sustained them, fed them and quenched their thirsts for a thousand years. I give remembrance to my Tata, to my nagymama, to all my aunties, uncles and cousins."

azaz

Tisztelem magyar őseimet. Tisztelem a Tiszát, amely a szomjukat oltotta, ringatta, eltartotta és etette őket ezer éven át. Emlékeimben élnek: Tatám, nagymamám és mind a nagynénjeim, nagybácsiaim és unokatestvéreim.

Egy más helyütt pedig azt mondja: kis részben ugyan, de eltéveszthetetlenül magyar. Magyarsága azonban nem merül ki pusztán a szavakban: rendszeresen ellátogat az Aucklandi Magyar Klubba is.

Az 56-os, idősebb magyar generáció tagjai közül mégis sokan nem kedvelik, némelyikük egyenes szégyenli, hogy "ilyen" magyar képviselője van a parlementnek. A fiatalok között sem egységes a megítélése.
Én - annak ellenére, hogy számtalan kérdésben nem értek vele egyett, illetve elvei egy részét politikai idealizmusnak tartom - roppant mód kedvelem. Jelleme, elvei, életútja és karakánsága mind tiszteletet érdemel.
És még open source apostol is.


február 13, 2007

Taito Phillip Field

Úgy tűnik a végéhez közeledik Új Zéland aktuális politikai skandalluma.
Az történt ugyanis, hogy tavaly év végén kirobbant a botrány. Kiderült, hogy a kormányzó Labour Party egyik képviselője, bizonyos Taito Phillip Field egy ázsiai - azt hiszem thai - mesterembernek cserébe a Samoa-n található háza kicsempézéséért segítséget ajánlott bevándorlással kapcsolatban.
A történet meglehetősen zavaros: ugyan fizetett a mesternek valamennyit, de állítólag nem a picai árat. Azt Taito Phillip Field is elismeri, hogy ígérte segít, ám állítja nem ígért többet, mint amennyit legálisan, az új-zélandi törvények és a bevándorlási ügymenet ismerőjeként megtehet. A mesterember viszont állítja, hogy a képviselő úr a bevándorlási engedélyt ajánlotta neki konkrétan.
Akárhogyan is, a dologból óriási botrány lett - mint erről már értekeztem korábban, a korrupció gyakorlatilag ismeretlen errefelé, ezért még a legenyhébb formája is óriási felzúdulást vált ki.
Taito Phillip Field-nek a fejét követelte előbb az ellenzék, utána a közvélemény és végül a média. Helen Clark meg a kormányzópárt eddig nem nagyon nyilatkozott az ügyben, kaptak is miatta hideget-meleget, mindenesetre ezzel hatalmas adag municiót szolgáltattak az ellenzéknek.

Nem tudom egyébként, itt védi-e valamiféle mentesség a politikusokat, illetve, ha igen, akkor milyen körülmények között. Az tény, hogy már hetek óta rendőrségi vizsgálat folyik Taito Phillip Field ellen, bár az eredményéről még nem tud senki, semmit.
Ma azután Helen Clark élesen elhatárolódott képviselőjétől, annak cselekedetét "immorálisnak, etikátlannak, és elfogadhatatlannak" nevezte.
A délután folyamán azután a párt is kizárta a soraiból, így Taito Phillip Field az egyetlen független képviselő az új-zélandi törvényhozásban.
A poltikai elemzők és a mértékadó publicisták nagyjából egybehangzóan egyetértenek abban, hogy a képviselő elleni nyomozás eredménnyel fog zárulni, és Taito Phillip Field-et elítélik.

Hiába no: az a fajta puritán provincializmus, ami Kiwilanden uralkodik, nem tűri a legkissebb botlást sem. Nem is tudom mi lenne viccesebb: magyar képviselőket ültetni Wellingtonba, vagy új-zélandi politikusokat a magyar parlamentbe.

február 12, 2007

Sport

Noha alapveően ma az America's Cup-ról (Amerika Kupa) gondoltam írni, miután elkezdtem a forrásfeldolgozást rájöttem, hogy sokkal nagyobb falat, semhogy csak úgy kutyafuttában nekiláthatnék. Az America's Cup a világ legrégebbi és legnagyobb presztizsű yacht versenye, Új Zéland egyik legfontosabb sporteseménye, s az utóbbi időkben a nemzeti büszkeség pillére. Idén is lesz, az izgalom fokozódása már érezhető, és a kiwiket jobban leköti, mint az olaszokat a football világbajnokság.
Tegnap késő délután, mikor Bélaval összefutottunk egy kis sörözésre, a yachtkikötőben várakoztam, s közben vettem észre, hogy a Team New Zealand hajói is ott horgonyoznak, mi több, naponta egyszer amatőr érdeklődőket is kivisznek az öbölbe, potom 135 dolláért. Noha Kriszti nem tud még róla, de szilárdan eltökéltem, hogy valamelyik hétvégén kipróbálom - a vitorlázás amúgy is a gyengém, az pedig, hogy két órát tölthetek a világ legjobb versenyyachtján, nekem megfizethetetlen.
Azzal azonban már előre elbüszkélkedhetem, hogy Pete - a cégünk igazgató-tulajdonosa - stratégiai tanácsadóként kétszer is részese volt a Team New Zealand győzelmének, még könyvet is írt a világraszóló siker kapcsán. Miután ma nagyjából-egészéből befejeződött a projektünk első szakasza, holnaptól inkább pihenősebb időszak kezdődik, amit többek között arra fogok felhasználni, hogy ebédidőben szabályos riportot készítek vele az America's Cupról, a kiwik rajongásáról és persze nemcsak a diadalról, hanem az idei kilátásokról is.

Ha már a sportnál tartok, had meséljem el, hogy a két hete indult rugby SUPER XIV milyen eszelős tömegeket tud vonzani. Nemcsak a teltházas meccsekre gondolok, de a Telecom ilyenkor évről évre Virtual Rugby néven webes játékot indít, ahol a fordulók eredményére lehet tippelni - amolyan játéksportfogadás ez, hiszen nincs anyagi tétje. Tavaly még nem, de idén már én is beszáltam a játékba: szorgalmasan végigböngészem péntekenként a a csapatok esélyeit, az elmúlt évek eredményeit, hogy 151 ezer játékostársammal egyetemben megtegyem a tétjeimet. A rossznyelvek (Lajos) szerint, csak a kezdők szerencséje, de az elmúlt fordulóban egyetlen meccs híjján mindnek jól tippeltem meg a győztesét, és három meccsen még a gólarányt is eltaláltam; így a lehetséges 56 pontból 42-őt begyűjtöttem, ami a százötvenezres mezőnyben a 24.728-adik helyet jelenti.
Tényleg: azon kapom magam, hogy a második gyerekkoromat élem.

Sőt még: arról hallott a nagyvilág, hogy Russel Crow a a tulajdonában álló Dél-Sydney-i NFL (Amerikai Foci) klubmérkőzéseiről kitiltotta a cheerleaders-eket (szurkolólányok), mondván: "a férfiszurkolók kényelmetlenül érzik magukat miattuk." Hát nem tudom, én például kifejezetten kedvelem őket, és a rugbymeccsek egyik fő attrakciójának tartom az ugra-bugrálásukat.

február 11, 2007

Sörfesztivál

Február 24-én, szombaton kerül megrendezésre a 2007-es új-zélandi sörfesztivál, az Ellerslie Lóversenypályán. Az istállókat és kisegítő épületeket két hatalmas sörsátorrá és sörkertté alakítják át.
A rendezvényen több, mint ötven sörfajta képviselteti magát: a helyi mikro-sörfőzdéktől kezdve a nemzetközi nagyágyúkig. Lesz még többféle látványkonyha, s közben népszerű kiwi zenészek és DJ-k szolgáltatják a muzsikát: Luck, Club Nerd, North Shore Pony Club, Sam Hill, General Lee és Dean Campbell.

Mi Krisztivel mindenképpen kilátogatunk, ha bárkinek van kedve csatlakozni hozzánk, jelezze akár e-mailben, akár itt a commentek között. Figyelem a rendezvényre jegyet kell váltani, ha jól tudom $20 (plusz illeték), és aucklandszerte kaphatóak a Liquorland üzeletekben, vagy pedig:

Mobilon: TXT "Beer" a 858 számra Vodafone-os telefonról
On-line: http://www.iticket.co.nz
Telefonon: 9 361 1000

Árnyoldal

Tegnap délután összegyűltünk Jocóéknál Birkenheadben, hogy sültkacsát együnk, amit még a kenutúrán határoztunk el. A kacsa mellett sört ittunk, és végignéztük a Bandi által készített videót - én pedig kis híjján gutaütést kaptam, amiért nem sikerült a DV kazettáról számítógépre menteni: Bandi Macintosha bent maradt a munkahelyén, a Windowsos gépek pedig nem voltak hajlandóak felismerni JVC kamerát. (A túrás videó tehát késedelmet szenved, remélem nem többet egy hétnél.)
Azonban ha már ennyien összegyűltünk, feltettem a kérdést: ki mit szeret a legkevésbbé Új Zélandon. Mulatságos volt látni - és persze tanulságos is -, hogy mennyi töprengéssel, kínlódással találjuk magunkat szembe, egy ilyen látszólag egyszerű kérdés megválaszolásakor. Végül ketten tudtak értékelhető választ adni: Attila (aki nem volt velünk túrázni) és Bandi, aki viszont csak egyetlen dolgot tudott megnevezni.

Attila - három éve él Új Zélandon:

1. A kiwi akcentus
Ez mint tudjátok, nekem is fura volt, de mostanra megszoktam, nem zavar. Ugyanakkor készséggel elismerem, ha valaki huzamosabb ideig élt más angol nyelvterületen, akkor még 3 év múltán is bosszantóan furcsa lehet.

2. A változékony időjárás
No igen, az időjárás meglehetősen kiszámíthatatlan: még a hivatásos időjósok is (tévé, internet) csak véletlenül tudják eltalálni. Az is gyakori, hogy egyik pillanatban vakító, ragyogó napsütésben ülünk a kertben, és egyszerre minden előjel nélkül elkezd esni az eső. Persze csak annyi időre, amíg kapkodva behurcolkodunk, hogy aztán mire kilihegnénk magunkat ismét hétágra süssön a nap.
Engem mondjuk nem zavar különösebben.

3. Téli szél
Passz. Amíg Attila nem mondta, eszembe se jutott. Persze, van...

4. Mindennek más íze van, mint megszoktuk
Tény, nemcsak egyes élelmiszerek tudnak hiányozni, de számtalan dolognak egészen más az ízhatása, mint megszoktuk. Különösen igaz ez a tejtermékekre (sajtok, túró, tejföl, yoghurt), vagy a krumplira, de még sorolhatnám. A napraforgó olajat alig használják (nem is lehet 5 literes kiszerelésbe kapni), a repceolajtól meg mindennek más íze lesz. Nekünk is majd egy évbe telt, amíg kigyakoroltuk, hogy mit és hogyan kell vásárolnunk, hogy hasonló ízvilágot tudjunk a konyhában produkálni, mint a hazai. Pár titkot mindjárt meg is osztanék: krumpliból csak a Red Potatot szabad venni, olajból a kis üveges napraforgó olajat, és buborékmentes ásványvizzel kell főzni. Minden trükk ellenére sem lehet azonban pont magyaros ízeket létrehozni - mostanra már a nagyon hasonlóval is beérjük.

5. A kisebb városok és települések látképe
Egyformák, nem túl izgalmasak és unalmasak. Valóban, ha a nagyobb városokat leszámítjuk, a többi település egykaptafára épül, mindenütt ugyanaz a főutca, a ugyanolyan, kicsit igénytelen házsorok.
Engem ugyan nem zavar, mert az ország természeti szépsége kárpótol, Auckland pedig amúgy is más kategória.

Bandi (szintén harmadik éve él itt) hosszan megrágta a dolgot és végül egyetlen igazi negatívummal tudott előhozakodni:

1. Nemtörődömség és közömbösség
Noha alapvetően úgy tűnik, hogy jól működik a civil kontroll - erre ékes példa, az aucklandi Waterfront Stadium megépítésének a megakadályozása -, de a kiwi polgár valóban hajlamos a nemtörődömségre, és sok esetben nem mutat politikai aktivitást. Erre Bandi a következő példát hozta fel:
A tavalyi népszámlálás alkalmával szembesülhettünk, hogy a kitöltendő adatlapokon minden lényeges - és az egyes személyek teljes beazonosítását lehetővé tévő - információt fel kellett tüntetni. Bandi, akibe nem kevés tudatosság szorult, ezt sérelmezte, és legkülönfélébb fórumokon próbált tiltakozni: való igaz, a náci Németországban is eféle cenzus kapcsán kezdték gyűjteni a később népirtáshoz használt adatokat.
Bandi tehát kifogásait eljuttatta az adatvédelmi obudsmantól kezdve néhány prominens kiwi értelmiségin keresztül mindehová, és legnagyobb meglepetésére, teljes közönybe ütközött. Nem vitáztak vele, nem próbálták meggyőzni, nem hivatkoztak semmire se: az összes válasz a vállvonogatáson kívül - Who cares? (Na és? Kit érdekel?)
Tény: a kiwi polgár az évszázados béke, a viszonylagos jólét és a sok esetben érzékelhető provincializmus miatt hajlamos politikai-társadalmi közömbösséget mutatni. Mindazon ügyekre, amelyek nem a közvetlen életét és jólétét befolyásolják gyakorta legfeljebb legyint.

A kommentekben még két hozzászólást kaptam, megismétlem ezeket, csak hogy együtt legyen minden:

Dani (róla szinte nem tudok semmit, ha jól sejtem Dunedinben él, és egyetemista?)

1. A két csaptelep
"Én tudok neked egy - ha nem is feltétlenül rossz -, de a mindennapokban néha zavaró jelenséget mondani. Ez pedig a két csaptelep. Hülyén hangzik? Az is! Olyan, mintha építészeti időutazáson vennél részt. Néhány helyen úgy várják az öntött vasból készült radiátort, mint a XXI. század csodáját. De eltértem a tárgytól... sok mosdón lévő két csaptelep; van egy a hideg víznek és van egy a meleg víznek. Amit Magyarországon szocializált agyamnak igen nagy kihívás megérteni, hiszen miért is nem lehet egy csaptelepet építeni, amin össze tudod keverni a két különböző hőmérsékletű vizet, hogyha langyosra van szükséged. Forradalminak hangzik? De az idea nem idegen a számukra, hiszen a zuhanyzóban meg tudták oldani... de valamiért a déli szigeten ragaszkodnak sok helyen a két csaptelephez. Amikor megpróbálsz rákérdezni, hogy miért nem egyet használnak, akkor az első reakció, hogy megdöbbennek, hogy "Jééé... tényleg miért is nem?" a második reakció, hogy "Aaah, mi ehhez szoktunk hozzá." Ez utóbbi tényleg működik. Ezt magamon tudom. Előbb-utóbb megtanulja az ember egy szem fia jobbra-balra kapkodni a kezét, hogy ne is fagyjon jégkockává, de ne is részesítse gőzborotvás kezelésben. Így "átlagosan" langyos vizet kapsz... apró löketekben :)"
No igen. Nemcsak a Déli Szigeten, de Aucklandben is megvan ez a hülye két csaptelepes mánia. Szerencsére a mi bérleményünk modern és keverőcsapot használ, de ez biztos, hogy ez engem zavarni tud.

Béla (talán két éve él itt, egy frissen született kislány boldog édesapja):

1. Szimpla üvegezés
A kiwi építészek valamiért irtóznak a hőszigeteléstől. Ez az élet minden területén megnyilvánul, nemcsak az ablakok vagy más nyílászárók esetében, de alapvető élményem, hogy nem törődnek vele.

2. Fűtés hiánya (villanyradiátor sz#%t sem ér nagy térben)
Így igaz.

3. Étteremben/kávézóban ha az étel/ital mellé kávét is rendelsz, MINDIG a kávét hozzák ki először.
Tényleg. Eddig nem is figyeltem fel rá. Illetve nem lepett meg, de ez már az én kínjaimhoz kapcsolódik.

És akkor jöjjön én az én listám:

1. Az éttermi kultúra teljes hiánya.
Ebbe beletartozik a vendéglátás teljes igénytelensége: Béla harmadik pontja, vagy az, hogy talán egyetlen egyszer voltam olyan helyen, ahol terítő is van az asztalon. Aztán persze nincs igazi kiwi konyha, nincsenek finom ételekkel szolgáló kisvendéglők. Nem tudsz legugrani a sarokra egy "Kis piszkosba", hogy egyél egy jóízűt. Egész Új Zélandon talán, ha kétszer ettem olyan igazán jót étteremben: az egyik a Der Metz Aucklandben, a másik a Captains volt Queenstownban. Ha nem akarsz 100 dollár körül fizetni, csak ázsiai kifőzdékre, pizzériákra, hamburgeres gyorséttermekre esetleg Fish and Chipsre számíthatsz. De még a 100 dolláros kategóriában sem sikerül a legtöbb esetben igazán jót falni: nem a konyha kerül annyiba, hanem a hely.

2. A távolság
Majdnem biztos voltam benne, hogy ezt mindenki megemlíti, aztán meg szóba se került. Lehet, hogy a többieket nem zavarja, de inkább azt tudom elképzelni, hogy annyira evidens, hogy nem jutott senkinek sem az eszébe. Új Zéland annyira messzi van, hogy lehetetlen Európával folytonos kapcsolatot ápolni: nem is elsősorban az ára miatt (bár az sem kevés), inkább az időtényező okán. Egy magyarországi repülőútra (oda-vissza) számolhatunk nyugodtan 5 napot és akkor még egyetlen percet sem töltöttünk ott. Így lesz egy kéthetes hazalátogatásból maximum kilenc hasznos nap, és ebből még nyugodtan levonhatunk legalább egyet a jetlag miatt. Ha ezt kombináljuk a 20 napnyi szabadsággal, az a szomorú végkövetkeztetés, hogy két-három évnél gyakrabban nincs értelme visszamenni a családhoz-barátokhoz.

3. Kis piac
Új Zéland bármilyen viszonylagos jómód uralkodjon is, távoli és kis piacnak minősül nagy cégek szemében. Ennek néha megvan az az előnye, hogy sok új dolgot kísérlet képpen itt próbálnak ki, de legtöbbször inkább a negatív oldala jut: néhány termék és szolgáltatás soha, vagy csak nagyon későn érkezik meg.
Hirtelen példának tudom mondani, hogy a Sony Playstation 3 nálunk csak novemberben várható, vagy, hogy az internet-tévével csak most kezdenek kísérletezni, és amíg Ausztrália a Skype kiemelt piacának számít, addig Kiwiföld meg nem. Apró bosszúságok ezek, Magyarországon igazán hozzászokhattam volna, mégis csepnyi keserűséggel tölt el, hiszen minden egyéb szempontból a fejlett világ közepén érezhetjük magunkat.

4. Ózonlyuk, tűző nap
A nap egész hihetetlen intenzitással képes tűzni - állandóan résen kell lenni, különben hajlamos az ember hólyagosra égni. Az egészben az a legkülönösebb, hogy (gondolom az ózonlyuk vékonysága miatt) még borúsnak tűnő időben is képes vörösre sülni az emberfia. Ezt tovább súlyosbítja a tudat, hogy az efféle óvatlanságnak könnyen bőrrák lehet a következménye. Megfelelő óvatossággal persze kezelhető a helyzet, de mindenképpen Új Zéland negatívumai közé tartozik.

5. Tapintatlanság
A kiwi alapvetően roppant figyelmes, udvarias népség. Mosolygós, kedves: az első időkben folyamatosan a felhőkben jártam emiatt. Éppen ezért - és csak ezzel az alapfelállással kontrasztban - bosszantó, amikor kifejezett tapintatlan módon viselkednek olykor: a szomszéd képes hajnalban hangosan hahotázva hazaérkezni, vagy szociális elefánt módjára tapintatlanságokat kérdezni. Ehhez néha olyan vak nemtörődömség - mondjuk a másik helyzetébe egy pillanatra sem belegondolás - társul, ami kifejezetten rossz szájízt tud magaután hagyni.
Hangsúlyoznám, még mindig dimenziókkal jobb a helyzet, mint Magyarországon vagy Németországban, de miután az alaptermészetük elkényezteti az embert, már zavaró tud lenni az időnként megnyilvánuló sutyerákság.


Nos ennyit sikerült magunkból kiizzadni. Próbálok majd még egy másik kört futni, de azt hiszem kezdetnek ez is megteszi. Tényleg érdekes volt felmérni, hogy mennyire megváltozik az ember koordináta rendszere, ha józanul belegondolok, az itt felsorolt problémákra legfeljebb ennyit mondhatok: soha,senkinek ne legyenek ennél nagyobb bajai.

február 10, 2007

Válaszok

Ez most egy rendhagyó post lesz. Ez elmúlt pár napban kaptam számtalan levelet és commentet, és úgy gondoltam, egy részükre itt és most fogok válaszolni. A commenteknek egyébiránt roppant mód örülök, és csak bátorítani tudok mindenkit: kérdéseiteket, véleményeteket írjátok meg. Vallom: a blog közösségi forma, a commentek legalább annyira fontos részét képezik, mint a post maga.
És akkor:

1. A hidegről:

"...Az kinti időjárást sokan szapulják. Igaz, hogy meg lehet fagyni kint?..."


Én hitelesen csak az Aucklandi időjárásról tudok beszámolni. Wellington kicsit esősebb és sokkal szelesebb, a többi városban vagy régióban pedig nem töltöttem annyi időt, hogy objektív információval szolgálhassak.
Auckland időjárása:
Kezdjük a szubjektummal - én imádom. Pont nekem való. Nincsenek szélsőségek, télen sincs hidegebb +5 foknál, nyáron nincs melegebb +30 foknál. Télen viszonylag sokat esik az eső (de ez megszokható, nekünk még mindig nincs esernyőnk se) és általában 8-12 fok a hőmérséklet. Nyáron 20-25 fok között van az átlag, amit azért hajlamosabb az ember többnek érezni a magas páratartalom miatt. Ami szokatlan, hogy eszelős különbségek tudnak lenni, attól függően, hogy épp a napon állsz vagy árnyékban: a nap sokkal erősebben tűz, alkalmasint izzadsz, hogy aztán egy lépéssel arrébb, az árnyékban meg fázzál.
Ian, tanárunk az IELTS előkészítőn mesélte, hogy Új Zélandon egészen másképp mérik a hőmérsékletet, mint a világ többi részén. Itt gyakorlatilag a földfelszín hőrmérsékletét adják meg a hivatalos jelentésekben, emiatt 4-5 fokkal kevesebbet jelentenek, mint másutt a világon. Nem tudom a pontos részleteket, de a saját tapasztalatom alátámasztja ezt: amikor 17-18 fokot mondanak, én azt bőven 20 fok fölöttinek érzem.
Állítólag egy ideig a közbeszéd tárgya is volt ez az anomália, aztán maradt minden a régiben: kiwi specialitás a helyi hőmérés.
Ami miatt ez a megfagyásos tévhit kialakulhatott, az a fűtés hiánya. A kiwi házak döntő többsége nem rendelkezik semmiféle beépített fűtőrendszerrel: némelyikben van kandalló és kész. Noha sosincs igazán hideg, azért estére meglehetősen le tud hűlni a levegő (különösen télen és ősszel), 14-15 fokban pedig lehet fázni. A kiwik hidegűrése egészen más: sokan még 16-17 fokban sem érzik rosszul magukat, így azután a magyar viszonyokhoz szokott ember roppant mód tud fázni. Mi ezt villanyradiátorok rendszerbe állításval küszöböltük ki: inkább fizetünk télen havi háromszáz dolláros villanyszámlát, mintsem fázzunk.

2. Adók és járulékok:

"...Kérlek, egyik alkalommal arról is írjál - szerintem biztosan sok embert érdekelne - hogy Magyarországot összehasonlítva Új-Zélanddal az ottani munkáltatót és munkavállalót milyen adók, járulékok, stb. terhelik..."


A magánszemélyek kereseti lehetőségéről és adójáról már írtam: Piszkos anyagiak címmel.
Ami talán eddig nem volt világos: a munkáltatónak a bruttó kereseten felül (amiből csak adót és csak az 1% ACC - balesetbiztosítás - vonnak) nincsenek említésre méltó plusz befizetni valói. Van még egy úgynevezett Holiday Pay, ami a bruttó éves fizetés 6%. Ezt akkor kell kifizetni, ha a munkavállaló nem veszi ki a szabadságát. Nincs semmi nyugdíjjárulék, sem egészségügyi hozzájárulás, sem semmi.
Ez nagyjából azt jelenti, hogy a munkáltatónak annyiba kerül a munkavállaló, amennyi annak a bruttó fizetése.
Ezen kívül talán érdekes lehet: az ÁFA (GST) 12,5%, a társasági nyereségadó cégeknek 33%.

3. Az életminőség indexe

"Ilyen indexelesben talan a legjobb az ENSZ HDI listaja. Abban aztan tenyleg minden bennevan..."


Rákerestem, megnéztem: az ENSZ Human Development Indexe 177 országot rangsorol. Ebben a listában Új Zéland a 20. helyen áll míg Magyarország a 35. Érdekes lista, érdemes végigbogarászni.

4. Választójog

"...a residency-vel jár választójog is?..."


Igen. A residencyvel szinte minden állampolgári jog megillet, csak az útlevél nem. Nemcsak választási jog, de az összes állami kedvezmény az oktatásban és más népjóléti ügyekben is.

5. Életszínvonal és jóléti kiadások

"...1. Az életszínvonal emelése vs. 3. A jóléti kiadások csökkentése Nem ellentétes ez??!..."


Nem, Új Zélandon egyáltalán nem ellentétes. Ehhez azonban tudni kell, hogy gyökeresen más szisztéma (és az már csak a saját abszolút szubjektív véleményem, hogy sokkal jobb) szerint működik minden. Új Zélandon nagyon kicsi a szegények aránya. Boldogulni jószerével mindenki tud, aki akar - noha 3,8%-os a munkanélküliség, ugyanakkor óriási a munkaerőhiány is. A kiwi rendszer nagyjából: aki nem dolgozik, ne is egyék alapfelállásból indul; sok esetben a segélyek és támogatások közmunka végzéshez vannak kötve.
Egy olyan országban, ahol a társadalom óriási többségét az úgynevezett középréteg vagy polgárság teszi ki, nyugodtan lehetne csökkenteni a jóléti kiadásokat, és engedni, hogy az állam mind több területről vonuljon ki. Ezt szegényebb vagy más struktúrájú országokban (ahol milliók élnek a minimálbéren, és kűzdenek a mindennapi megélhetésért) nyilván nem lehetne megtenni, ám Új Zélandon ez nem okoz problémát. Az emberek tudják fizetni mindazokat a piaci alapú biztosításokat, amelyek a napi életben a biztonságot nyújtják, felesleges tehát az állami rásegítés sok esetben.
Mint már írtam egyszer, Új Zélandon óriási a költségvetési többlet, a tavalyi nagyjából megfelelt a Magyar költségvetési hiánynak, idén pedig már az első két pénzügyi negyedévben teljesült az egész évre tervezett többlet. A National nem mást akar, mint a jelentős adóterhelést csökkenteni - így több pénz marad az embereknél -, és csökkenteni akarja a kedvezményezettek, támogatásra jogosultak körét, ami viszont, ha több pénz marad az embereknél, teljesen érthető és kivitelezhető. Nem tudom mennyire érthető: amit elvesznek támogatásban és segélyben, azt odaadják adócsökkentésben. Így lesz összeegyeztethető a két programpont.

6. Összehasonlítgatás Magyarországgal

"...Arról van szó, hogy szerintem rossz szájíze van a magyarországi áldatlan viszonyok folytonos felemlegetésének. Olyan, mintha NZ iránti lelkesedésedben Mo. összes polgárát - mondjuk - összeférhetetlennek bélyegeznéd azért, mert te nem találtad meg ott a helyedet.
Szóval no offense, nem követelem, hogy ezen vagy bármi máson változtass, vagy ilyesmi, csak gondoltam megemlítem, hátha ez az áthallás esetleg szándékod ellen való..."


Kezdjük ezzel, és ez a legfontosabb: Ha bármivel, amit írtam megbántottam volna, vagy megsértettem volna valakit, akkor elnézést kérek. Ez áll tőlem a legtávolabb, őszintén. Nagyon próbálok odafigyelni, hogy ne merülhessenek fel efféle érzések - hogy ez mégis előfordult azt jelenti, hogy valamit nem jól csinálok.
Ez a blog - túl azon, hogy tájékoztassa a családomat és a barátaimat - arról szól, hogy vállaltan szubjektív módon bemutassa Új Zélandot és egy friss bevándorló mindennapjait, életét, beilleszkedését és új élet kezdését. Semmiképpen sem Magyarország kritikájáról.
De azonban: időről időre muszáj a helyi viszonyokat valamihez mérnem, egy koordináta rendszerbe illesztenem. Kézenfekvő, hogy Magyarország, és az ottani életem legyen a mérce - ez a legjobb kapaszkodó nemcsak számomra, de minden olvasóm számára is.
Nem arról van szó ugyanakkor, hogy Új Zélandot elsősorban vagy mindenekelőtt Magyarországgal összehasonlítva találnám egy jobb, élhetőbb helynek: az a véleményem, hogy a világ legtöbb helyénél csodálatosabb; ám részint a korlátozott ismereteim, csekélyebb tapasztalataim okán nem látom értelmét mondjuk Németországhoz vagy Angliához mérni az itteni életemet.
Ugyanakkor úgy vélem - és persze, lehet hogy itt a hiba -, hogy a magyar valóság minden aspektusát elég jól ismerem ahhoz, hogy megtehessem az észrevételeimet: voltam sikeréhes kis senki, és az irigyelt elit tagja - íróként és az ország egyik legsikeresebb könyvkiadójaként - (pfuu... bocsánat ez még számomra is szörnyű nagyképűségnek tűnik), az, hogy a mai Magyarlanden nem találtam a helyem, vagy méginkább, hogy itt egy sokkal élhetőbb világot leltem magamnak, az nem elsősorban Magyarország kritikája, mintsem a saját személyiségemnek és sajátos értékrendemnek köszönhető tény.
Minden magyarázkodás ellenére is azonban a lényeg ez: BOCSÁNAT.
Senkit nem akartam megbántani; az alapvető élményem az, hogy csak tisztelni tudom mindazokat, akik kényszerből vagy saját elhatározásból végigcsinálják Magyarországon azt, amihez nekem sem kedvem, sem erőm nem volt.

február 08, 2007

Jóslatok I.

Helen Clarkot ma ismét megválasztották a Labour Party (Munkáspárt) vezetőjének. Ez nagyjából annyira meglepő, mint az, hogy keleten kel fel a nap. Helen Clark 13 éve van hatalmon, és most amikor ellenjelölt nélkül választották újra, még a jobboldali politikai elemzők sem félnek ezt erényeként elismerni. Én mégis azt gondolom: ez már a végjáték, aminek éppen az újabb győzelme jelenti a kezdetét.
A Labour elfáradt, képtelen a megújjulásra, nem tud felzárkózni, alkalmazkodni a maga teremtette új helyzethez.
Ezzel szemben az igazi mérsékelt jobboldali National Party (Nemzeti Párt) két hónapja cserélte le elnökét: az új vezető John Key kifejezetten tehetséges, roppant karizmatikus politikus, aki szakított az elmúlt évek teszetosza, langyos politizálásával és ezzel felrázta kissé Új Zéland politikai életét.
Róla még a mérsékeltek cseppet sem kedvelő politikai blogger, Kaktusz Jane is ezt írja:

"In short, John Key must be either the luckiest bastard on the planet, or more likely completely and utterly brilliant."

magyarul:

"Összefoglalva: John Key vagy a legszerencsésebb gazember a bolygón, vagy - ami valószínűbb - teljesen zseniális."

A National 5 pontban foglalta össze politikai programját:

1. Az életszínvonal emelése
2. A tanultság színvonalának emelése
3. A jóléti kiadások csökkentése
4. A rasszizmus elleni küzdelem
5. A nemzeti biztonság tudatának erősítése

Egy külön bejegyzésben majd talán kitérek ezekre a pontokra bővebben, most azonban inkább megteszem az első jóslatomat:
Bármibe lefogadom, hogy a 2008-ban esedékes választásokat a National nyeri, és nincs az a csoda, ami ezt megakadályozhatná.
Nyugodtan kérjétek rajtam számon, ha mégsem így történne.

És tudjátok, mit? Életemben először ezért a jobboldali győzelemért drukkolok.

Eszembe jutott még

Munka, munka, munka. Ma és holnap megint sokáig kell maradnom, újabb határidőhöz érkeztünk. Még szerencse, hogy ennyire rövid a hét.

Ma olvastam egyébként, hogy a Telecom márciustól indítja a ADSL2+ szolgáltatását, ami elméletileg 24 Mb/sec. letöltési sebességet tesz lehetővé, feltéve ha az ember nem lakik messzebb 4 kilométernél a központtól. E téren kicsit le voltunk már maradva a világtól: nem véletlen, hogy annyit szidják a Telecomot.
A Telecom a mi Matávunk (T-Birodalmunk) és pont ugyanolyan tohonya, undok jószág, mint Magyarországon.
Végre beköszöntött hozzánk is fejlődés, ennek ellenére nem hiszem, hogy váltanánk: nem tudnám kihasználni a 24 megabitet. Azért, amikor a jövő héten bejelentik az árakat, végigtanulmányozom majd.
Ami érdekes a hírben, hogy hamarosan megjelenik majd a triple pay szolgáltatás: telefon, internet, televízió egy csomagban. Ez már vonzóbb: ha versenyképes havidíjat tudnak mondani, azonnal megrendeljük.

Más:
Már napok óta az jár a fejemben, hogy még mindig szinte euforisztikusan elfogult vagyok Új Zéland kapcsán, ami persze kezdi túlságosan is szubjektívvé tenni a blogomat. Ez nyilván nem lenne feltétlenül baj, én mégis szeretném, ha megmaradna annyira hiteles forrásnak, amennyire ez lehetséges.
A probléma megoldására azt eszeltem ki, hogy megkérek néhány ismerősömet - olyanokat, akik csak rövidebb időt töltöttek itt, és olyanokat is, akik már évek óta itt élnek -, hogy írják le, mi az az öt dolog, amit a legkevésbbé szeretnek, vagy legjobban utálnak Új Zélandban vagy az új-zélandi életben. Nekem komoly nehézséget fog okozni öt ilyesmi összeszedése, de azért megpróbálom a hét végén is kritikus szemmel felmérni az életünket.

február 07, 2007

Kenutúra video

Ezek a felvételek a második nap készültek, a túránk leggyorsabb, legkényelmesebb napján. A Whanganui ezen a szakaszon volt a leggyorsabb, és az előzőnapi 32 kilométeres evezés után után, erre a napra terveztünk egy pihenős napot.
Csak összehasonlításképp: két óra alatt úgy tettünk meg 11 kilométert, hogy ebből csak egy órát eveztünk, a másodikat szinte végigcsorogtuk. Negyedik nap aztán a 14 kilométert úgy tudtuk 4 óra alatt lekűzdeni, hogy végiglapátoltuk inunk szakadtából.
Ez a video 5 perc, főképp az első kettő alatt ajánlom mindenki figyelmébe a hangokat: a természet és a madarak igazán kietettek magukért.
Az utolsó percekben látszik, amikor engedte a folyó, miként kapaszkodott össze a három kenu - ezek voltak az út legszórakoztatóbb részei.
Lesz még egyébként egy ennél érdekesebb, izgalmasabb video (borulással, uszással, zúgókkal) is: azokat a felvételeket Bandi csinálta, ha a hétvégén én is hozzájutok, némi utómunka végeztével közzéteszem majd.

A Whanganui folyó

Különleges lény a homo sapiens. Lemászott a fáról, eszközöket kezdett használni, aztán sokezer évnyi fejlődés után eljutott a padlófűtésig, atomerőmű termelte elektromos áramig és robbanómotorig. Mindezt csak azért, hogy azután az első adandó alkalommal málhájába sátrat, pokrócot és más, a technikai civilizáció oltárán rég feláldozott holmit gyömöszöljön, majd nekivágjon a vadonnak, ahonnan olyan kínnal-keservvel kűzdötte ki magát.
Jól esett kicsit vadembernek lenni - életem csodás négy napja volt ez.
Az első két napon a két leggyakrabban elhangzó mondat ez volt:
- No, ez az élet! - illetve: - Ezt el sem akarom hinni, hogy velünk történik.

Valóban így éreztük, pedig négy napon keresztül olyan megerőltető fizikai munkában volt részünk, amire a modern ember már nem kényszerül manapság. De megérte, megérte az utolsó pillanatáig.
Igazi vadvízi kenutúra volt ez, alapjaiban különbözött mindattól, amiben eddig részem volt.
Nemcsak a gyönyörű, lélegzetelállító környezet miatt, egy darabnyi érintetlen őserdő okán, hanem mert erre az időre csak önmagunkra számíthattunk és a társainkra. Ellentétben a magyar tapasztalatokkal, ahol a folyók mellett civilizáció van (annak is főleg a randábbik nyomát látni), a Whanganui folyó völgye háborítatlan. Ez persze azt is jelenti: amint a kenukat biztosító cég kisbusza felkínlódja magát a murvás, útnak alig csúfolható ösvényen, és megteszed az első néhány evezőcsapást, már nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát az ember, nem unhatja el, nem fáradthat bele, sőt, ha valami katasztrófa történik, azt is magának kell legyőznie. Négy nap múlva ez a kisbusz 84 kilométerrel lejebb újra előkerül, ám a köztes időben csak az égigérő sziklafalak között kanyargó folyó van, ahol mérföldekig nem találni olyan partszakaszt, ahol megkockáztatható a kikötés. Nincs hová szaladni segítségért, nem lehet kiszállni: még ha valahogy partra veckelődik is az emberfia, az erdő gyalog sem járható, nemhogy azzal 40-50 kilónyi teherrel, ami egy-egy hajóban utazik.
Táborozásra, éjszakázásra alkalmas hely átlagosan tíz kilométerenként akad, ezeken az erdőbe vágott tisztásokon a pottyantós vécé és az esővíz-tartáj jelenti a kényelem netovábbját, két kivételtől eltekintve, ahol a kényesebb túrázók fedett szállást (faházat) és palackos gázt is találhatnak. Áram vagy telekommunikációs lehetőség sehol sincs. Enni azt eszik az ember, amit magával visz; ha elfogyott valami, netán egy borulás során elúszott vagy ehetetlenné ázott az élelem, akkor marad a koplalás esetleg a többi túrázó jóindulata. Mert alkalmi vadember akadt rajtunk kívül is. Olykor hosszú órákig a nyomukat sem láttuk, hogy azután a folyón fel-fel bukkanjanak kenuban, kajakban, de estére összeverődtünk: egy ízben majd negyvenen éjszakáztuk a táborhelyen.
Napi öt-hat óra evezés, aztán még két órányi teherhordás: már az egyiptomiak is rabszolgákat alkalmaztak ilyesmire, hacsak tehették. Mégis jól esik, valahogy felpezsdít, örömmel tölt el. És igen, azt hiszem bármilyen furcsa, de sikerélmény is.

Most pedig jöjjön pár kép, aztán a napokban következik majd egy részletesebb utibeszámoló: videóval, újabb képekkel és persze a borulásunk történetével.

Néha csak csorogtunk a folyón.

A kenuk. Háromszemélyes böhöm jószágok, párban lapátoltunk , a harmadik ülőke helyére a csomagokat szíjjaztuk.

Sátorozás a dzsungelban.

És a dzsungel a maga valójában. A képen talán nem is látszik, mennyire sűrű, áthatolhatatlan ez az erdő.

Napfelkelte. Reggel, ahogy kezd a hajnali pára felszállni.

február 02, 2007

Négy nap a vadonban

No most megint nem lesz egy darabig blog: szombat hajnalban nekivágunk a vadonnak, ezúttal szó szerint.
Ahogy már írtam régebben, négynapos kenutúrára megyünk a Whanganui folyón. Szombat hajnali háromkor indulunk, mert reggel nyolcra már Ohakune-ban kell lennünk, ez pedig jó négyszázötven kilométer Aucklandtől. Ott letesszük az autókat, és a jó nevű Yeti Tours munkatársai - akik a kenukat és hasonló szükséges dolgokat biztosítják - elfuvaroznak a folyóhoz.
Innen fogva magunkra vagyunk utalva: négy napig emberi településnek nyomát sem látjuk, azt eszünk-iszunk, amit viszünk és jó esetben megteszünk 88 kilométer, hogy utunk végállomásánál Yetiék ismét felvegyenek minket és visszaszállítsanak az autókhoz.
Utunk a Whanganui Nemzeti Parkon vezet keresztül, a képek alapján gyönyörű. Szerencsére a folyó partján 20-25 kilométerenként sátortáborozásra alkalmas helyek vannak kialakítva, ezek némelyikén fogjuk tölteni az éjszakákat.

Mit is mondhatnék. Utoljára a kilencvenes évek elején próbálkoztam ilyesmivel, emlékeim szerint a Berettyó és a Rába folyók bejárása lett volna a terv, ám a túránk a második nap reggelén végetért: az áradás több kenut is elvitt. Azóta nem kísérleteztem evezéssel, így izgalmasnak ígérkeznek a elkövetkező napok - egyelőre elképzelésem sincs, mennyire lehet megerőltető a napi 25 kilométer evezés, amit beterveztünk magunknak.

A túrának sajnos a ma esti rugbymeccs is áldozatul esik, tekintve, hogy a héten mindennap hétig az irodában voltam, esélyünk sem volt, hogy rendesen összekészülődjünk - a szolid kommunikációs probléma miatt pedig egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy a szombati indulás szombat délelőttöt jelent, és úgy terveztük: reggel még lesz időnk a csomagolásra meg élelemszerzésre. Hát nem. Kimarad a Blues - Crusader mérkőzés, amit persze fájlalok, de egyszerűen nem fér bele az időbe.

Végül a Yeti Tours honlapjának egy idézetével búcsúzom, beszámolóval és képekkel legközelebb jövő szerdán jelentkezem:

"There are few places left in the world you can go to today where there are no roads, no phones, no television and very few other people. The Whanganui River is such a place, where for a few days you can be isolated from the outside world and enjoy some peace and tranquillity."

magyarul:

"Már csak néhány hely maradt a világon, ahol nincsenek utak, nincs telefon, televízió, és kevés az idegen. A Whanganui Folyó egyike ezeknek a helyeknek, ahol néhány napra elbújhatsz a külvilág elől, és élvezheted a békét és nyugalmat."

február 01, 2007

Hány percbe kerül Új Zélandon egy kiló kenyér?

Találtam ezt a cikket az Indexen.
Gyorsan utánaszámoltam én is, megnéztem egy pár statisztikát, és íme, amire jutottam:

Új Zélandon (erre sajnos nem találtam Auckland specifikus statisztikát) 10 és fél percet kell dolgozni egy kiló kenyérért.
Az aktuális, Új Zélandra vetített nettó átlagórabér 16,65 dollár, egy kiló kenyér ára: 2,95 dollár.

A cikkben felsorolják az inkriminált városok egy főre jutó GDP-jét.
Találtam aucklandi adatot, ami szerint a nemzeti GDP összességéből 34%-ot termel Auckland.
Ez tavalyi számokon: a teljes GDP tavaly 95 milliárd USA dollár volt, aminek a 34%-a 32,3 milliárd dollár. Ha az aucklandi régió 1,215,000 lakosára vetítjük, akkor ez 20,511 euró/főt jelent.
Ez nagyjából annyi, mint Budapesté.

Az átlagos évi munkaidőre nekem 1775,6 óra jött ki; ez átlagosan heti 38,6 óra (persze levontam a munkaszüneti napokat és az éves szabadságot). Idéntől már évi 20 nap fizetett szabadság jár Új Zélandon.

Az átlagos fizetések összehasonlításán azért megdöbbentem egy kicsit.
A statisztikák szerint Új Zélandon 34,634 dollár az éves nettó átlagjövedelem, ami euróba átszámolva: 18,529.
Nem számítottam rá, hogy a felsorolt nagyvárosok közül, csak Londonban keresnek többet, mint nálunk - ez igazán meglepett.

Aucklandben egy átlagosnak számító, három hálószobás ház havi bérleti díja 770 euró. (Heti 360 dollárral számoltam, ezt adja ki, ha átlagolom a különböző városrészeken uralkodó árakat.)

Tények Új Zélandról

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért pont Új Zéland.
Számtalan felelet létezik erre a kérdésre, egy része már megjelent a blogomban a saját szubjektív élményeim formájában. Most azonban találtam pár érdekes információt, felmérést - azt hiszem közreadásuk segít kicsit objektívebb módon értelmezni a választásomat.

1. Az életminőség indexe

Az International Living.com közzétett egy (193 országot tartalmazó) listát, amely kilenc szempont alapján osztályozza az életminőséget. A kilenc szempont: Megélhetési költségek, Szórakozás és Kultúra, Gazdaság, Környezet, Szabadság, Egészség, Infrastruktúra, Veszélyek és Biztonság, Klíma.
Minden szempontot pontoznak egy sajátos metodika alapján, majd a kilenc pontszámból átlagolnak.
Ezen a listán Új Zéland az ötödik helyen áll: Franciaország, Svájc, Ausztrália és Dánia után.
Jópofa egyébként böngészni a listát és nézegetni: Megélhetési Költségek címén egy ponttal vagyunk lemaradva Magyarországtól (a lista készítői szerint 1 százalékkal drágább az élet itt), míg mondjuk a Szórakozás és Kultúra kategóriában 22 ponttal kapott többet Kiwiország szülőhazámnál. Itt nyilván nem csak a kultúrális életet vették számításba, hanem a környezet adta sportolási, természetjárási lehetőségeket is - mert szubjektív értékelésem szerint, az új-zélandi kultúrális élet nem ér a magyar nyomába.
A végső értékelés még beszédesebb: a listavezető Franciaország 88 pontot kapott, míg Új Zéland 84-et.

De nézzünk egy kevésbbé szubjektív/kommersz felmérést:

2. A gazdasági szabadság indexe

Az amerikai Heritage Foundation idei felmérése január közepén jelent meg. A 157 országot tartalmazó listán Új Zéland ismét az ötödik helyez végzett, és a "Teljesen szabad gazdaság" címkével látták el. A lista első öt helyezettje: Hong Kong, Szingapúr, Ausztrália, Egyesült Államok, Új Zéland.
Ez az összeállítás már 10 szempont alapján osztályoz: Üzleti szabadság, Kereskedelmi szabadság, Fiskális szabadság, Szabadság a kormánytól, Monetáris szabadság, Befektetési szabadság, Financiális szabadság, Vagyon szabadság, Mentesség a korrupciótól, Munkaerő szabadság.
Érdemes ebből a jelentésből is szemezgetni egy kicsit. Új Zélandról ezt írja (többek között):

"... Új Zéland a fiskális szabadság és kormánytól való szabadság területén tud még fejlődni. A legfelső adókulcs meglehetősen magas, ahogyan az adóbevételek és a kormány költése is; de mindezek a problémák eltörpülnek a gazdasági szabadság mértéke mellett. Új Zéland gazdasága globális versenyző, és a gazdasági szabadság regionális modellje."

és még

"Két évtizednyi következetes gazdaságpolitika és a struktúrális reformok végrehajtása után, Új Zéland modern, flexibilis gazdasággá változott, ahol a legalacsonyabb a munkanélküliség az OECD országok között."

Érdekes egyébként tudni, hogy a Transparency International korrupciót mérő listáján, Új Zéland a megosztott második helyen áll Finnországgal együtt. Az első helyezett Izland. Ez azt jelenti - amire a Heritage Foundation elemzése is kitér egyébként -, hogy Új Zélandon gyakorlatilag nincs korrupció.

Még egy utolsó ténydarab a végére: a The Times oktatással foglalkozó különszáma összeállította a világ 200 legjobb egyetemének listáját. Ezen két új-zélandi egyetem is szerepel: az Auckland University az előkelő 46. helyen áll, míg az Otago University a 79. helyen. Összehasonlításképpen: az első helyen a Harvard áll, a Heidelberg University az 58., a Boston University a 66., a Lomonosov pedig a 93.

Ezek a tények önmagukért beszélnek és talán sikerül érthetővé tenniük, miért éppen Új Zéland.