január 31, 2007

Bulvár

Történt a minap, hogy kisebb felzúdulást váltott ki egy alkalmi sztriptíz.
Az egész talán csak azért ragadt meg bennem, mert olvastam a hírt: egy magyar páros sikeresen feljutott a Déli-sarkvidék legmagasabb, Mount Winson nevű csúcsára.
Ha jól sejtem, ugyanezen a napon, a Canterbury Egyetem egyik lányhallgatója a Scott Bázis bárjában mulatott, amikor az egyik férfivendég alsónadrágra vetkőzve körbeugrálta a billiárdasztalt.
A lánynak sem kellett több: felajánlotta, ha a bárban tartózkodók összedobnak neki 200 dollárt, ő is megteszi ugyanezt. A pénz persze pillanatok alatt összegyűlt, a leányzó pedig nemcsak állta a szavát, de rá is tett egy lapáttal: teljesen meztelenre vetkőzött.
Nem nagy hír, tudom, még az is alig ad pikantériát a dolognak, hogy éppen a Déli Sarkon történt (bár lám-lám ott is van éjszakai élet), amin azonban jót mulattam, hogy a bázis vezetősége mennyire felháborodott az eseten.
Álságos szemforgatás persze: ha nem a Scott Bázis megalapítása 50.-dik évfordulójának előestéjén - Sir Edmund Hillary és Helen Clark látogatása előtt egy nappal - történik, nyilván a kutya sem törődik az esettel, így azonban nyomozást meg felelősségre vonást követeltek.
Szerencsére az egyetem vezetősége helyén kezelte az incidenst, és egy formális bocsánatkérés után, minden további következmény nélkül lezárta ügyet.

Más: néhányan nekiálltak spemmelni a Google Maps-et. Hatalmas logókat és hirdetéseket helyeznek el közparkokban, amikor arra számítanak, hogy a nagyfelbontású képeket készítő repülő arra jár. Csak én lettem túl konzervatív, hogy ez mégsem tetszik nekem?

január 30, 2007

Rövid hetek, hosszú napok

Hosszú napjaim lesznek a héten, nagyjából tizenkétórázni fogok végig. Szabadságot ugyanis nem szeretnék kivenni a jövő hét hétfőjére, tehát le kell dolgoznom: és inkább most teszem ezt, mintsem feláldozzam a jövő szombatomat.
De had magyarázzam meg: Új Zélandon 11 olyan ünnepnap van, ami fizetett munkaszüneti nap is egyben. Csak az érdekesség kedvéért felsorolom:

1. Új Év - Január 1.

2. Új Év másnapja - Január 2.

3. Auckland évforduló - Január 29.
Az új-zélandi kolónia 1841-es alapításának az ünnepe, és már 1842 óta munkaszüneti nap. 1963-ig az elsődleges nemzeti ünnep volt.

4. Waitangi Szerződés Napja - Február 6.
1840 február 6-án kötött szerződést a brit korona a maori törzsfőkkel. 1963-ban lett Új Zéland elsődleges nemzeti ünnepe, míg a január 29. ünnepet átnevezték Auckland Évfordulónak.

5. Nagypéntek - (idén) Április 6.

6. Húsvét hétfő - (idén) Április 9.

7. ANZAC Nap - Április 25.
A háborúban meghalt új-zélandiakra emlékezés napja. ANZAC - Australian and New Zealand Army Corps azaz Ausztrál és Új Zélandi Fegyveres Erők.

8. A Királynő születésnapja - (idén) Június 4.
A brit uralkodó születésnapi ünnepsége országról országra változik, és nem kötődik a valódi születésnap dátumához. Második Erzsébet például április 21.-én született. Új Zélandon a Királynő születésnapját június első hétfőjén ünnepeljük.

9. A Munka Ünnepe - (idén) Október 22.
Lásd: egy tavalyi bejegyzésem. Közben kiderítettem, hogy október negyedik hétfőjére esik.

10. Karácsony - December 25.

11. Dobozbontás (Karácsony másnapja) - December 26.

Jövő hét kedd tehát munkaszüneti nap, és így hogy a hétfőt is ledolgozzuk előre, négy szabadnap lesz egyben, ez pedig már elég hosszú, hogy kicsit túrázni menjünk.
Szombat reggel tehát nekivágunk és vadvízi evezésre indulunk a már Cape Reingát is megjárt társasággal.

Előtte azonban, pénteken kezdődik az idei SUPER XIV. Ez talán a legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődést kiváltó rugby bajnokság - már persze a világbajnokságot leszámítva -, ahol nemcsak új-zélandi, hanem ausztrál és dél-afrikai klubcsapatok is részt vesznek. Már tavaly is kint voltunk a nyitómérkőzésen (az igazat megvallva az volt az első rugbymeccs, amit élőben láttam), de hirtelen nem emlékszem, hogy a Blues (Auckland csapata) akkor kivel játszott, csak arra, hogy győzött. Remélem most nem fog, mert ezúttal a kedvenceimmel, a tavalyi bajnok Crusaederssel (Canterbury csapat) csapnak össze az Eden Park stadionban.
Akárhogyan is, már csak ezt a négy napot kell végigcsinálni, és újra kezdődik (legalább egy kicsit) a szünidő.

Déli Sziget és a Picasaweb

Tegnap végre erőt vettem magamom, és feltöltöttem a Déli Szigetről készült képeinket a Picasawebre. Ide kattintva nézhetitek meg.
Őszintén szólva azért halogattam idáig, mert úgy terveztem, jó alaposan kiválogatom, hogy mi az amit érdemes feltenni, és mi az amit nem. Végül két ok miatt sem került sor erre a szelekcióra.
Az egyik mindjárt a lustaságom. Mindösszesen 691 kép készült, ennek az irdatlan képmennyiségnek a komoly átböngészése legkevesebb egy napomat elvitte volna, erre pedig nem tudtam rászánni magam.
A másik ok pedig magában a Picaswebben keresendő. Már a kezdetek óta nagyon kedveltem (nyilván mert, mint minden Google terméknek, könnyen kezelhető, puritán felülettel rendelkezik), egyetlen szívfájdalmam a tárhely 200 megabájtban korlátozott mérete volt. Aztán idővel jött a lehetőség: némi pénzért cserébe bővíteni lehetett, de eleinte ez az út csak az Egyesült Államokban élők számára volt járható - valami általam ismeretlen okból, a Google nem fogadott el máshol élőktől hitelkártyás fizetést. Bosszantott is nagyon dolog, már-már a a Flickr-re való áttérést fontolgattam, ám végül nem volt kedvem a teljes migrációhoz, így maradt minden a régiben.
Két hete aztán Tivadar blogjában előkerült a téma, és valami harántimpulzustól vezérelve ismét megnéztem, hogy hogyan áll a helyzet a fizetéssel. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal minden további nélkül engedett fizetni, így 37 kiwi dollár leszurkolása után 6 és fél gigabájtnyi tárhely boldog tulajdonosává avanzsáltam.
Ez már akkora méretű tárhely, hogy nem kell mérlegelni mit és mennyit töltök föl rá - ami persze nyilván a minőség rovására megy majd, amit viszont nem bánok, tekintve fotós képességeim amúgy is szegényes voltát.
Annyit azért megtettem, hogy az egyértelműen élvezhetetlen képeket és a teljes duplikátumokat kiselejteztem, ám ez is több mint két órámat vette igénybe. Így végül 517 kép került fel, eltart egy ideig csak a végigfutásuk is. Van köztük néhány igen jól sikerült darab is - rossz belegondolni, mi lenne, ha tudnék fényképezni.
Szóval böngésszétek végig, és ha ahhoz van kedvetek használjátok nyugodtan. Ez különösen Gábor és Zoli barátomnak - meg persze Andrásnak, ha még mostanában is van kedve és ideje ilyesmivel foglalkozni - szól: ha bármelyiknek hasznát látjátok, csak jelezzétek és elküldöm a nagyobb felbontású verziót is.

És jöjjön néhány rövid információ, amit ugyancsak volt (és talán egyszer megint jövendő) alkotótársaim figyelmébe ajánlanék elsősorban. Efféle dolgokról írtunk olykor, Gáborék meg néha meg is festették - mégis más volt mindezt közelről látni és megtapasztalni.
A fjordok vize fekete. Egészen elképesztő módon fekete, néha olyan érzésem volt, mintha szuroktengeren hajóztunk volna.
A gleccserek táplálta folyók, patakok vize azonban élénk türkizzöld. Némelyik képen ez látszik is, de a fényképész tudományom kevés volt hozzá, hogy visszaadja azt a valószínűtlenül vivid színt, amiben pompáznak.
A sirályok inkább ordítanak, mint rikácsolnak. Kellett némi idő, amíg megszoktam a hangjukat, néha semmi madárszerű nincs benne, sőt... Elkárhozott, ártó szándékú lelkek kiáltozhatnak így, ha prédát szimatolnak.

Esküvő

Szombaton esküvőn voltunk, Zsu és Greg házasodtak össze. Nem tudom mennyire volt tipikus kiwi esküvő: de nem hasonlított a magyar szertartásokhoz. Ízre/hangulatra leginkább az amerikai filmekből megismert angolszász eseményre hajazott, bár miután szűk családi körnek szervezték, nyilván kisebb felhajtással.
Sem templom, sem városháza: kertben felállított sátor, vörös szőnyeg és kis pulpituson az anyakönyv-vezető.
Voltak azért kifejezetten jópofa momentumok, például a személyzet egyetlen nem magyar tagja, egy Sean nevű pincérfiú, egészen a legvégső pillanatig meg volt győződve, hogy én vagyok a vőlegény.
Ez úgy történhetett, hogy mi Krisztivel már péntek este felkötöztünk az ifjú párhoz, Greg viszont - mert a szokás úgy diktálja, hogy az utolsó éjszakát külön kell tölteniük - elment otthonról, hogy a szüleinél aludjon. Szombat délelőtt tehát, amikor elkezdett szállingózni a személyzet, én voltam az egyetlen férfi a háznál.
Miután Zsu kedvéért megmozdult a baráti társaság, így eshetett, hogy a felszolgáló személyzettől kezdve (itt egyedül Sean volt kiwi) a fotóson keresztül a videósig mindenki magyar volt. A bábelt csak fokozta, hogy felváltva beszéltünk magyarul és angolul, még egymáshoz is, így azután végképp senki nem lehetett biztos, hogy kihez milyen nyelven lehet szólni. A káoszt aztán tovább bonyolította, amikor megérkezett Greg (a vőlegény), aki bár tőzsgyökeres kiwi, de tíz évet élt Magyarországon, és olyan jól megtanult magyarul, ahogyan mondjuk én szeretnék angolul tudni.
A komédia végül akkor érte el a tetőpontját, amikor a szertartás végeztével elkezdtek a vendégek keveredni és elindult az evés-ivás. Seevel üldögéltünk, és épp a közös jövendőnkről beszélgettünk, amikor Greg sógórnője csatlakozott hozzánk. Rövid informális csevegés után a lány kedvesen megérdeklődte See Wongtól, hogy magyar-e ő is. Ezen persze nagyot derültünk, tekintve, hogy See jól láthatóan kínai, míg végül beigazolódott, hogy a teljes bábeli zűrzavar mindenkit elbizonytalanított.

január 26, 2007

Fiji újra

Van abban valami egészen undorító, mégis szinte komikus, ahogyan Frank Bainimarama, Fiji diktátora eljárt: mintegy feltárván a diktátorság jellemrajzát.
Bainimaramát - aki az előző, 2000-ben bekövetkezett katonai hatalomátvétel végül meghiúsította - egy rövid ideig még hősként is ünnepelték annak idején. A tavaly decemberi puccs - amelyet már ő vezetetett - egyik okaként azt hozta fel, hogy a kormány amnesztiát kívánt hirdetni az akkori puccsistáknak, ami azonban nem fogadható el, és ellenkezik az egyetemes igazságérzettel.
És akkor figyeljük a képmutatás iskolapéldáját: egyik első intézkedése, az időközben "átmeneti" miniszterelnökké avanzsált diktátortól, hogy teljes és minden következménytől mentes immunitást garantált az általa vezetett puccsban résztvevők számára.
Az általa "visszaállított" demokráciának már csak hab a tetején, hogy legközelebb öt év múlva lehetséges a választások kiírása, és hogy az emberi jogokért folyó protestálást a közönséges izgatásnak tekinti. Lehet persze a jogsérelmek miatt panaszkodni, de csupán az általa delegált Emberi Jogi Bizottság tagjainál, a sajtó vagy a média bevonása már súlyos következményekkel jár.

Persze a Fiji probléma nem újkeletű és ahogyan az előző, úgy a mostani puccs sem old meg semmit. A pár tucatnyi szigetből álló ország 1970-ben lett független a brit gyarmatbirodalomtól. Nem egészen egymillió lakójának fele benszülött melanéz/polinéz, míg a legnagyobb kisebbség (a teljes lakosság 44%) indiai, akik a brit uralom alatt települtek be.
És itt van a kutya elásva: az indiai kisebbség mind gazdaságilag, mind politikailag erősebb - a szabad választásokon rendre többségbe kerülnek a parlamentben és ők adják a politikai elitet. A nyolcvanas évek végének puccsai és az utánuk kidogozott új alkotmány megpróbálta a melanéz többséget bebetonozni az államhatalomba, ám ez sem segített (sőt az ennek kapcsán megindult indiai kivándorlás sem). 1997-ben újabb alkotmányt fogadtak el, hogy aztán 1999-ben ismét elsöprő győzelmet arassanak az indiai erők. A kialakult helyzet azóta is állandó robbanásveszéllyel fenyeget: jól példázza ezt a 2000-es, és a legutóbbi 2006 decemberi erőszakos hatalomátvétel.
Az igazat megvallva nem tudom mi a megoldás Fijin, sőt úgy általában nem tudom mi lenne a megoldás amikor az etnikai különbségek évszázados sérelmekkel párosulnak. Könnyű innen azt mondani, hogy nyugalom, meg béke, és kérem viselkedjünk kultúrember módjára. Ez jól láthatóan nem szokott sikerülni - sehol sem...
Illetve, mintha nálunk Új Zélandon sikerült volna átvágni a gordiuszi csomót. Noha a kiwi-maori viszony lehetne épp annyi problémával terhelt, mint a melanéz-indiai vagy az erdélyi-román, a felek közös erőfeszítéssel és a többség okos kompromisszumkészségével el tudta kerülni a gyűlölködést és kirekesztést.


A Fiji Köztársaság zászlaja. Még őrzi a brit uralom emlékét.

Munka

Végre megszülettek a céges tervek a következő hónapokra. Ennek kapcsán aztán kevesebb időm és erőm is volt blogot írni.
Hónapok óta várok már rá, hogy az utóbbi idők favágásának vége legyen. Még egy hét - ha minden jól alakul - és végre a legérdekesebb, legnagyobb kihívást jelentő projectünké az elsődleges prioritás.
A cégünk már több, mint egy évtizede fejleszt üzleti-stratégiai szimulációs rendszert, az elmúlt egy évben generálisan új megközelítéssel kezdtünk az újabb verzióba. A munka eddig meglehetősen lassan haladt, kevés erőforrást kapott csak házon belül, ám ennek vége: február közepétől minden mást félretéve dolgozhatunk rajta.
Izgalmas lesz, élvezni fogom.

január 23, 2007

Idill a mindenapokban

Délután, munka után Warkworthbe mentünk.
Warkworth kisváros - hivatalosan még Auckland közigazgatási része, de nekünk majd 70 kilométer és egy óra az út.
Zsu és Greg laknak ott, a házuk és a telek csodálatos - azt különösen szeretem, hogy a szomszéd házak még csak nem is látszanak.
Zsu és Greg szombaton esküsznek örök hűséget egymásnak, Kriszti lesz Zsu tanuja és koszorúslánya is egyben: ma az esküvő főpróbájára mentünk.
Az odavezető út lenyűgöző környezetben vezet, ma mindezt olyan átható mézillat kísérte, amit még sosem éreztem eddig: tömény, sűrű, húsz kilométeren át tartó.
Visszafelé a szűk Wyllies Roadon traktor jött szembe, vezetője vidám cowboy-kalapos fiatalember, a traktor után fogva utánfutóban két farmerlány. Mosolyogva integettek, ahogyan elhajtottunk egymás mellett.
Nehezen megfogalmazható, hogy miért dobott ez fel ennyire.
Idill a mindenapokban.

Utazás dzsippel

Először kicsit meglepett - és bevallom őszintén, nem is vettem komolyan -, amikor a különböző térképek, amelyek a városok távolságát nemcsak kilométerben, hanem időben is megadják, milyen utazási idővel számolnak.
Az Auckland-Wellington távolságra például 10 órát írnak, ami tekintettel a leküzdendő 650 km-nek, nekem roppant soknak tűnt. Új Zéland egészén 100 km/órás sebesség korlátozás van, mármint ez a legnagyobb megengedett sebesség akár az autópályákon, akár az országúton.
Azt persze egy pillanatig sem hittem, hogy ezt átlagban is lehet tartani, de úgy képzeltem a nyolcvan-kilencvenes átlag könnyedén megvalósítható. Az utak jó minőségűek, a kiwi mérnökök, ahol csak lehet, nyílegyenesre építették - a 4000 kilométeres utunk alatt talán ha háromszor volt olyan hosszabb útszakas, amelyik kanyargott - és a közlekedési morál is segíti a haladást.
Szóval ennek tükrében sokallottam én a feltűntetett időket, de végső soron helyt kell adnom a térkép szerkesztőinek. Nem arról van szó ugyanis, hogy az adott távok ne lehetnének megtehetők gyorsabban, csak épp turista szemmel nincs értelme. Az ember óhatatlanul megáll gyönyörködni itt is ott is, így azután (anélkül, hogy szándékosság lett volna a részünkről) szinte percre pontosan annyit autóztunk, amennyi a táblázatban szerepelt.
Le a kalapommal a statisztikusok előtt - gondolom jókora esetszámot dolgoztak fel, hogy ennyire pontosan sikerüljenek a számításaik.
Ugyancsak kellemes meglepetésként értek a kanyarok előtt kitett ajánlott sebességet mutató táblák. Eddigi vezetői pályafutásom alatt az efféle jelzések vagy kórosan alulkallibráltak voltak - és 10-15 km/órával gyorsabban esett jól bevenni a kanyart -, vagy olyan értéket mutattak, amit már nem éreztem volna biztonságosnak. A kiwi táblákat viszont mintha direkt az ízlésemhez igazították volna, és az igazat megvallva, komoly segítséget is jelentettek.
Furcsa egyébként, hogy az ember viszonyrendszere miképp tud átalakulni. Magyarországon, ha valami 250-300 kilométerre volt, azt már hosszú, idegölő útnak tartottam. Új Zélandon, ha valami csak háromszáz kilométerre van, akkor szinte szomszédnak tekintjük.
Autózni egyébként is élmény: a táj véges-végig gondozott és gyönyörű, sosem tudtunk betellni a látvánnyal. Talán ezért sem éreztem nyűgnek az átlagosan napi négyszáz kilométert, és sokkal kevésbbé fáradtam el, mint attól eleinte tartottam.

Ha már itt tartunk, következzék az esetleg kissé kategórikusnak tűnő hitvallásom: Új Zélandon a dzsipp a legjobb választás. Nem ostoba nagyzolás - ahogyan már volt róla szó, az autó amúgy sem státusz szimbólum -, hanem racionális közlekedési eszköz. A Bighorn segítségével olyan helyekre is eljuthattunk, ahová semmilyen személyautóval nem merészkedtünk volna. Az utunk alatt végképp megérett bennem az elhatározás: többet nem veszünk mást, csak efféle nagy, kényelmes terepjárót.

A négykerék meghajtásról eszembe jut egy emlék.
Haast Beach megálltunk - a Franz Josef gleccser és Queenstown között -, hogy Kriszti szürke kavicsokat gyűjtsön, amiből aztán a művésziskolájában kilépőt csinál.
Haast Beach meglehetősen elhagyott hely, a legközelebbi lakott település 15 kilométerre Haast, a maga 295 lakójával. Gyönyörű délelőttünk volt, épp kezdődött a dagály. Én minden további nélkül lehajtottam a Tasmán tenger homokfövenyére, nagyjából 10 méterre állhattam meg a hullámoktól.
Nem volt bennem semmi aggodalom, tavaly októberben a Ninety Miles Beachen is autóztunk már a homokon.
Kriszti legnagyobb szomorúságára nem találtunk megfelelő kavicsokat (pedig Greymouthban többszáz méteres partszakaszt elborítottak ezek a speciális kövecskék), így miután kigyönyörködtük magunkat és konstatáltam, hogy a dagály miatt egyre közeledik a víz, elindultunk.
Illetve elindultunk volna, ha ez a homokpart nem lett volna sokkal lazább, süppedősebb - így a gázadásra csak beásta magát tengelyig az autó. Semmi baj, gondoltam, azért négykerék meghajtású, hogy kezelni tudja az efféle helyzeteket. Benyomkodtam tehát a pwr-drive kapcsolót, meg azt, amire mindaddig azt hittem, hogy a négykerék-meghajtást kapcsolja. De nem: nem történt semmi, az kocsi mégjobban megsüllyedt, miközben a tenger feltartóztathatlanul, egyre közelebb nyomult. Néhány perc szomorú kísérletezés után kezdtem magamom a pánik első jeleit észlelni. Itt állunk a Déli Sziget egyik legelhagyottabb szegletében, az gépjármű nem moccan, a dagály erősödik, térerő nincs.
Kipattantam, és előkotortam az ásót, amit - Kriszti és a baráti társaság gúnyolódása ellenére csakazértis - az ilyen esetekre gondolva vettem. Örült tempóban kezdtem kiásni a kerekeket, már nagyobb, kiszáradt farönköket akart odahurcolni, amikor egy maori család érkezett. A férfi - legkevesebb 200 kiló - igazi óriás volt, és elmélyülten, érdeklődve figyelte kétségbeesett ténykedésemet. Közel öt percet hagyott kínlódni, mikor aztán odajött és megkérdezte, van-e valami problémánk. A helyzet annyira komikus volt, hogy alig tudtam visszafolytani a nevetésem: csak a vak nem láthatta, hogy problémánk van, esetleg még Bighornt próbálhattam volna így elásni, másik opcióként.
Mondtam neki, hogy igen, van. Egész pontosan az a gondunk, hogy mindjárt elmossa a kocsinkat és ezzel a nyaralásunkat a közelgő dagály. A jószándékú óriás hümmögve körbejárt, aztán megkérdezte, hogy merő véletlenségből nem négykerék-meghajtású-e az autó, mert mintha a feliratok és a típus erről árulkodnának. Mindezt az elmebetegeknek kijáró, végtelen udvariassággal fogalmazta meg.
Válaszoltam, hogy tudtommal az, de hiába, nyilván nem működik a négykerék-meghajtás, mert hiába kapcsolom be, nem történik semmi.
Kérdésére, hogy beülhet-e és megpróbálhatja-e természetesen igennel feleltem. Begyömöszölte magát, aztán eluralkodott az arcán a döbbenet, láttam, hogy valami magyarázatot szeretne, de persze fogalmam sem volt, hogy mire. Valamit mahinált odabent, aztán kikászálódott, a kocsi első kerékagyain átfordított egy tárcsát (amire mellesleg már rég kíváncsi voltam, hogy mi a rosebb), aztán visszaült és egyetlen gázfröccsel kiszabadított minket a homok fogságából.
Nem tudom, a szégyen, vagy a megkönnyebbülésem volt nagyobb. Kisvártatva elmagyarázta, hogy miképp kell a négykerék-meghajtás valójában bekapcsolni, én hálálkodtam egy darabig, aztán olyan gyorsan elhajtottam, hogy elfelejtettem tőle megkérdezni: azok a gombok és kapcsolók, amikre én eddig a négykerék-meghajtást hittem, szóval azok mire valók.

Haast Beach. Sajnos az tengelyig süllyedt Bighornról nincs kép - a katasztrófa bekövetkeztekor nem volt elég lélekjelenlétem a fotózáshoz.

január 19, 2007

Reklámok és Haka

Noha nem vagyok egy túl nagy tévénéző, néha elkerülhetetlenül megakad a szemem a képernyőn. Szeretem a kiwi reklámokat, bár sokszor nagyon ciki 60-as, 70-es évek feelingjük van. Amikor viszont nem, akkor ötletesek és szórakoztatók.
Egyik kedvenc sorozatom, a Tui Sör kampánya.

Első film:



Második film:




Hamarosan kezdődik a rugby szezon. Fogok még a rugbyről írni, fontos szerepet tölt be a kiwik életében, és mi is nagyon megszerettük. Az All Blacks (nemzeti válogatott) mérkőzések kötelező velejárója a haka (maori harci tánc) előadása. Íme egy kis ízelítő belőle:

All Blacks vs. Tonga



All Blacks vs. France



Ezt a mérkőzést volt szerencsém látni a tévében.
Érdemes volt: jól látszott, hogy Új Zéland jelenleg legyőzhetetlen rugbyben. A franciák sem rosszak - idén meg Franciaországban lesz a világbajnokság -, de az All Blacks 47-3 győzött, és ha csak a try-okat (tényleges gól) nézzük, mégdöbbenetesebb 7-0 eredmény született.
Az utána következő sajtóviszhang pedig jellegzetes kiwi volt: nem elszált tömjénezés, hanem óvatos aggódás, nem túl korán került-e az All Blacks csúcsformába.

Jonathan

Az azért vicces valahol, hogy kedvenc szamoai dohányzótársam - egy kedves, középkorú, rendkívül anyáskodó szigeti hölgy - képtelen megjegyezni/megtanulni a nevem, és következetesen Jonathan-nak szólít Csanád helyett. Már egészen hallgatok rá.
Az ügy pikantériáját az ő neve adja: Mua'autofia Tueipi Clarke.
Isten bizony, most másoltam le a névjegyéről. Az irodában egyébként csak Mua-nak hívjuk.

január 18, 2007

Közlekedés és kultúra

Azt hiszem egy ország mentalitásáról roppant sokat elárul a közlekedési kultúrája.
Új Zélandra érkezve egyszerre volt sokkoló és euforisztikus megtapasztalni, hogy miképp is lehet nyugodtan, egymásra odafigyelve autózni. Bevallom az egyik első olyan releváció volt számomra, ami miatt elköteleztem magam Új Zéland mellett - annak ellenére, hogy eleinte okozott pár nehézkes hetet, hiszen nem volt könnyű rögtön idomulni és levetkezni 15 éves megszokásokat.
Kezdjük azzal, hogy a gyalogosokat egyenrangú félként kezelik a kiwik. Ha lelép a zebrán, az autósok megállnak, megvárják amíg átjut az utca túloldalára. Jelzőlámpa nélkül is.
Ez annyira természetes, hogy a gyalogos le sem lassít, körbe sem néz, mielőtt nekiállna az átkelésnek: tökéletes bizodalommal van az autóstársai iránt. Frissen érkezett magyarként roppant nehéz volt megszokni ezt; az első pár hétben Krisztinek meg a vakszerencsének köszönhetem csak, hogy nem hajtottam át pár tucat szerencsétlen walking corpse-on.
Ezt úgy tessék érteni, hogy tetszőleges forgalomban, tetszőleges mennyiségű és sebességű autó lelassít és megáll, ha csak egyetlen gyalogost is közelíteni lát a zebrához; a járókelő pedig félelem nélkül lelép, és nincs dudálás, mutogatás, szitkozódás.
Hab a torta tetején, hogy a biciklista sem az a megtűrt közúti ellenség, aki csak zavar jelenlétével az utakon: az autósok bizony figyelnek rá, nagyívben kikerülik és nem kell attól rettegnie, hogy egy figyelmetlenebb rosszabb indulatú sofőr elsodorja.

A napi életminőséget azonban mégiscsak az autósok egymás iránt mutatott előzékenysége emeli a legjobban. A legnagyobb csúcsforgalomban is beengedik egymást, udvariasan kivárják a sorukat. Egy darabig csodálkozva figyeltem, hogy a legveszetteb big drive-ban sem tud annyira beállni a sor, és ha lassú is, de folyamatos a haladás. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az előzékenységnek, a gyökeresen más autóvezetési kultúrának tudható be: nincsenek bunkók, akik beállva a kereszteződésbe megakadályozzák a keresztirányú forgalmat; nem fordulhat elő, hogy az elváló sávoknál a belső gyorsabb sávba ne tudj besorolni, és ezzel feltartsd az összes mögötted jövőt.
Ráadásul az erőszakos-tapló vezetési stílus nemcsak nem divat, de értelme sincs: hiába jaszkariznál, nyomnád padlóig, tolakodnál, és nem engednél be másokat, mert a többi közlekedő nyugodt, udvarias ritmusa úgysem teszi lehetővé, hogy azzal a három perccel előrébb juss, amit mondjuk budapesti dzsungelben kicsikarhatott az emberfia. A tizenöt hónap alatt talán, ha ötször botlottunk bunkó, udvariatlan autósba (nyilván frissen érkezett turisták voltak), de egyik szituáció sem volt igazán bosszantó: nem enged be a sorba? Sebaj, egyel előrébb gurultam, és máris lelassítottak, hogy beférjek.
Amilyen furcsa és idegen volt eleinte, annyira megszereti és beleszokik az ember idővel. Átveszi a ritmust, és miután nem remegő gyomorral szál ki egy-egy csúcsidőben autóban töltött félóra után, teljesen természetes, hogy nem is akar másként vezetni. Ez pedig szerencse, mert amíg az ország közlekedési kultúrája asszimilálni tudja az újonnan érkezetteket, addig megmarad ez a paradicsomi állapot. Persze, nyilván, ha egyszerre érkezne autóstúl párszázezer vadbarom, minden megváltozna. S talán külön szerencse az is, hogy a fordított oldali közlekedés miatt, eleinte minden újjonc óvatosabban, kevesebb merészséggel vezet, mire pedig megszokják a jobbkormányt, már átveszik a kiwitempót is.

Ha már itt tartunk, mintegy összefoglalásképp felsorolom az új-zélandi autózással, közlekedéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat.
Köszönettel megkaptam én is tőletek a Totalcar vonatkozó cikkét, de megkapta Lipi is, és hozzáfűzte a saját tapasztalatait: itt olvasható.
Amiket pedig én írtam régebben, csak a rendszerezés kedvéért: Autók és Auckland, valamint releváns lehet még a Jogosítvány.

Webokrácia Fijin

Az index.hu-n olvastam ezt a cikket, és egészen elképedtem a gyönyörűségtől.
Nem idézem be, egyszerűen tessék elolvasni, a mondandóm többi része csak úgy lesz értelmezhető.

Noha a lehetőség meglehetősen jópofa és érdekes, nyilván sokat levon értékéből egy európai számára, hogy valahogyan el kell jutni Fiji-ig. Nekünk viszont itt van közel, úgyhogy efféle problémákkal nem kell megküzdenünk.
A Tribewanted weboldalát tanulmányozva persze kiderült, hogy egy kicsit drágább, mint az Indexen áll; a 180 font, átszámolva 500 dollár, már nem annyira nevetségesen olcsó, mint a cikkben megjelent 120 font. Így inkább csak méltányosnak tűnik az ajánlat (aktuális árakon még 500 dollár a repülőjegy, 1000 dolláért viszont már egyébként is kapunk 7 éjszakát Fijin), de ez sem fog megakadályozni minket, hogy csatlakozzunk: olyan kalandnak ígérkezik, amit nem szabad kihagyni.

Amint törzstagokká válunk jelentem, és majd beszámolok az első webokrácia működéséről, mindennapjairól.

január 17, 2007

MÉM

A meghívót ugyan Verától kaptam a játék lényegét mégis Pairg.hu oldalról másolom be, csak az egyszerűség, és összeszedettsége okán.

"A MÉM játék lényege, hogy blogunkban 5 személyes dolgot kell leírnunk magunkról, amit nem nagyon szeretünk hangoztatni, vagy olvasóink nem tudják rólunk. Ezt követően meg kell jelölnünk 5 bloggert (és blogját), akinek tovább szeretnénk adni a stafétát. Most a megjelölt bloggereken van a sor, hogy leírják "titkaikat". Így tovább folytatódik a (piramis) játék egyre bővülő létszámmal.

A játék célja:
A játék nagy előnye, hogy több blogot is megismerhetsz, megtudhatod ki-mit olvas (hasonlóan, mint a blogroll). Továbbá erősíti a blogközösséget, és személyesebbé teszi (az 5 "titokkal") a blogokat. Tehát végeredményben a hatása pozitív."

Noha a Subdimension távolról sem online-marketing blog, még csak nem is teljesen tematikus, de mert szeretem a játékokat, szívesen részt veszek benne.

Íme:

1. Középiskolás koromban szörnyen deviáns voltam. Punk. Kék haj, meg kakastaréj - néha kombinálva a kettő. És persze: bakancs, biztosítótű a fülben, Dead Kennedys meg Exploited hallgatása. Mondanom sem kell, a Radnóti Miklós elitgimnázium nevelői gárdája elég rosszul viselte.

2. Kétszer nősültem és váltam el eddig. Először 18 évesen házasodtam, aztán 28 évesen. Idén töltöm be a harmincnyolcat....

3. 1994 március 4.-én halálos balesetet szenvedtem, de már elmúlt. Ennek kapcsán leszakadt a bal lábfejem (amit visszavartak), viszont nem lehetett tudni, hogy a helyén marad-e. Ekkor átértékelődött az életem, nagyon sok mindent másként látok azóta. A gyógyulásom olyan kisebb orvosi csoda, amit a nagytiszteletű professzor sem tudott egész precízen megmagyarázni: az esetnek néhány forradáson kívül nincs észlelhető nyoma.

4. A kilencvenes évek közepén feltűnt, Carpe Diem elnevezésű techno-pop zenekar létrehozásában engem terhel a felelősség...

5. Betegesen irtózom az injekciós tűktől és a fogorvostól. Még harmincöt éves koromban is csak úgy voltam magam hajlandó alávetni a családi influenza oltás elviselhetetlen procedúrájának, hogy közben görcsösen kapaszkodtam apám vállába.

És akkor következzen a stafétabot átadása:

Chainreaction (Budapest)

Levente (Malajzia)

Lipi - Bekapcs.hu (Új Zéland)

Robi - Farang.hu (Thaiföld)

Reho (Kartal)


Arra azért kíváncsi leszek, hogy teszem fel, Chainhez meg Robihoz eljut-e a felkérésem, de a napokban ez is kiderül.

január 16, 2007

Szilánkok

Kicsit nehezen zökkenek vissza a hétköznapokba, az elmúlt két hét még mindig a hatása alatt tart, úgyhogy most rendszerezetlen benyomásokra és élménytöredékekre futja csak tőlem.

Már közeledtünk a hazatéréshez, amikor az egyik reggel - azt hiszem Kaikourában - különös érzés tört rám, amit azután egész nap magamban forgattam.
Régi etruszk hiedelem szerint - legalábbis Mika Waltari: Turms a Halhatatlan c. regénye alapján - az ember életét, sorsát ciklusokra lehet osztani. Ezek a ciklusok jól észlelhetően megkülönböztethetőek egymástól, és egy egy ilyen ciklusforduló-sorsforduló kapcsán szokás volt egy kavicsot eltenni, mintegy lezárásaként az elmúlt éveknek. Ezek a kavicsok jelképezték az emberi sors mérföldköveit. Waltarinál amúgy sem tudom szebben megfogalmazni, idézem inkább:

"Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz idő­tartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a meg­boldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.
De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét."
Mika Waltari: Turms a Halhatatlan
Schütz István fordítása
(Mellesleg az egyik kedvenc Mika Waltari regényem, mindenkinek melegen ajánlani tudom. Az pedig külön öröm és meglepetés számomra, hogy a teljes regény letölthető a MEK oldaláról.)

No ilyen sorsforduló bekövetkeztét éreztem aznap reggel.
Kicsit keserédes szomorúság fogott el, lassan végetér a csoda, haza kell mennünk. És amikor a hazára gondoltam, Auckland és a Lake Road jutott az eszembe. Egyszerre megrohant ez a furcsa, de felemelő érzés, és most nyilalt igazán belém, hogy nekem már Új Zéland és Auckland a haza.
Jártam sokat külföldön eddig is. Volt ahol több időt is eltöltöttem, de először fodult elő, hogy egy nyaralás után nem Magyarországra tértem vissza... Különös, nehezen megfogalmazható és konfúzus, hogy miért pont ez a gondolat döbbentett rá, hogy az életem végérvényesen megváltozott: az elmúlt 15 hónap limbója után ismét szilárd talajt értem, újra van haza.
Sajnálom, hogy akkor nem jutott eszembe Waltari és Turms, így nem kerestem kavicsot ehhez a kairosz-ponthoz.

Az, hogy a Déli Sziget mennyire más, mint az Északi, még sok következő postomnak a tárgya lesz. De vannak megmosolyogtató egyezések is.
Talán írtam már róla, mennyire furcsa - amolyan Asterix képregénybe illő -, hogy mindenütt gondosan nyírják a füvet, nemcsak a városban, de az országutak mentén is. Az igazi meglepetés ezügyben mégiscsak a odalent ért: a Déli Alpok vadregényes, kanyargós, 25-30 méter magas fákkal szegélyezett útjain, gyakran 60-80 kilométerre a legközelebbi lakott helytől is ugyanazzal a precizitással tartják rendben a gyepet, és ettől aztán olyan szürreális érzése támad az embernek, mintha nem is egy országot járna be, hanem álmodna, vagy méginkább, mintha egy gigantikus díszletbe csöppent volna.
Ezeket a benyomásokat csak erősítették a valószínűtlenül türkizzöld patakok és folyók; a gleccser táplálta vízeknek olyan a színe, amilyet eddig csak csempézett medencékben láttam: egészen elképesztő.

Sajnos még a fényképeken sem jön át teljesen, mennyire nem evilági a színek.

Vera írta a blogjában, hogy mennyire másabb, - kelet-európai szemmel sokkolóan - becsületesebb az élet Dél-Koreában. Nem rátercelni szeretnék, inkább csatlakozni a megdöbbenéséhez.
Utunk során számtalanszor találtunk olyan út mentén álló kempinget, ahol egy táblára voltak kiírva a kempingezés szabályai, és, hogy miképp lehet az ott tartózkodás díját utólag kiegyenlíteni, amolyan becsületkasszás módon. Tetszik érteni?
Odamész, megszálsz, (a kutya sem ellenőriz) azután veszel egyet a kifüggesztett borítékokból, kitöltöd a hitelkártya adatokkal és bedobod. A hegyekben vannak hutok (turista-kunyhók), ahol a kihelyezett dobozba készpénz formájában dobod be az ott töltött éjszaka árát.


Mesélek mást: megvettük Karácsonykor az új porszívót. Az előző, filléres darab volt, inkább fújt, mint szívott, az utóbbi időkben már kölcsönporszívóval takarítottunk. Szóval miután megvettük az újat, a régit kiraktam az utcára, had vigye el valaki, akinek kell, hiszen működni működik még. Annamari mosógépével is így tettünk, és mire ráírhattam volna, hogy ingyenesen elvihető, már el is tűnt a ház elől. Gondoltam nem lesz ez másképp a porszívóval sem.
Ezért döbbentett meg, hogy még két nappal később is ott találtam reggel. Mert persze nem számoltam a kiwi mentalitással: a láthatóan öreg mosógép nyilván nem véletlenül áll az utcán, gyaníthatóan azonnal tudható volt, hogy elszállításra/ajándéknak szántuk. Nade a porszívó - különösen úgy, hogy épp a kint parkoló autók mellett fekszik -, az más. Azt ugye ott is felejthettük, az nem nyilvánvaló, hogy ezt is elhordásra raktuk ki. Így aztán nem is nyúl hozzá senki. Kénytelen leszek kiírni rá, hogy szabad préda.

Ugyancsak Verától kaptam a megtisztelő meghívást a MÉM játékba, a következő postom tehát azügyben születik majd.

január 14, 2007

Középföldén járva

4140 kilométer; 3000 dollár; 691 fénykép; 10 nap és egy új szerelem: Queenstown. Nem tudom a világ legszebb városa e, mert nem láttam mindet, de az biztos, hogy mindnél szebb, ahol eddig jártam.
Egyelőre még mindig eufórikus állapotban vagyunk - a részletes beszámoló várat magára, hogy picit üllepedjen a csoda. Folyamatos perception overload volt az út: 10 nap semmiképp sem elég, csak ízelítőt kaptunk és már tudjuk, hová érdemes menni legközelebb hosszabb időre.

Megjártuk a Déli Alpokat gleccsereit és fjordjait, lábat áztattunk a Tasmán tengerben meg a Csendes Óceánban. Aranyat mostunk Shantytownban, jadét gyűjtöttünk a Buller folyóban, fókákkal barátkoztunk és bálnákat követtünk Kaikourában.
Megnéztük az Anduin folyót, Rohan mezein kocsikáztunk és úgy általában keresztül-kasul bejártuk Középföldét.
Életem legtökéletesebb nyaralása, legcsodálatosabb 10 napja volt. És már azt is tudjuk, amint lehetőségünk nyílik, Queenstownba költözünk.

Az Óperenciás tengeren is túl...





















január 03, 2007

Déli Sziget

Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni, amiért a commentekre nem válaszoltam az elmúlt napokban. Nem ignorancia ez, egyszerűen csak roppant keveset vagyok gépközelben: így a szabadság alatt nem vonz a számítógép.

Ami viszont fontos: minden előzetes riadalom ellenére (márhogy tudniillik hónapokkal korábban le kellett volna foglalni) megvan a kompjegyünk.
A családi tanács ugyanis Déli Szigeti nyaralás mellett döntött: amolyan dzsippes, sátorozós, marlboroman stílusú túrázásra készülünk.
December utolsó napjaiban megszálltuk a Kathmandu üzleteit - sátrat, hálózsákokat, meg számtalan más felszerelési tárgyat vettünk, ismét csak az 50%-os árengedményeknek hódolva. Így is sikerült jókora összeget elkölteni, viszont akárhogyan is számolunk, még mindig jobban kijövünk, mintha hotelszobákban töltenénk a következő tíz napot: a főszezonban előre foglalás nélkül aranyárban mérik a szobákat.
A sátrat tegnap próbából felvertük itthon, sokat elmond a kert és a sátor méreteiről, hogy alig sikerült megfelelő méretű placcot találnunk hozzá. Ne hátizsákos világjáráshoz való, pillekönnyű darabot képzeljetek, de a Bighornba belefér - én pedig egyre vénülő fejjel már igenis adok a kényelemre.
Ma még rohangászós, bevásárlós, csomagolós napunk lesz, aztán holnap hajnalban indulunk.
A terveink egyelőre meglehetősen kiforratlanok, ami biztos:
Csütörtök reggel azért indulunk nagyon korán, mert Wellingtonba szeretnénk érni még a délután folyamán (a leküzdendő 650 kmre 10 órányi autózást számoltam) : én ugyan tavaly február-március folyamán hetente ott töltöttem két napot, viszont Kriszti még nem járt a fővárosban. Szerencsénkre a Te Papa (az új-zélandi nemzeti múzeum) csütörtökön este kilencig nyitva tart, így még oda is el tudunk látogatni.
A kompunk péntek hajnali két órakkor indul Wellingtonból, hogy aztán szolíd négy és fél órányi hajókázás után, reggel fél hatkor érkezzünk meg Pictonban. Onnan további másfél óra Nelson - Réka szerint Új Zéland legszebb városkája. Itt tábort verünk legalább másfél napra.
Innen kezdve meglehetősen képlékenyek az elképzeléseink - talán estére kikristályosodnak valamelyest, de nem szándékozunk kőbe vésett útvonaltervet készíteni, ebben a túrában pont a végtelen szabadság és a kalkulálható esetlegesség a legszebb.
Azt tudjuk, hogy Kaikoura-ba mindenképpen elmegyünk bálnanézőbe, ott lehet delfinekkel is úszni, amit ki nem hagynék a világ minden kincséért.
Alexandra felkeresése is bizonyos: itt felépítették egy aranyásó falu replicáját, még ma is lehet aranyat mosni, ügyetlenebb/lustább/kevésbbé szerencsés látogatók számára pedig néhány karátos aranyrögöket árusítanak fillérekért a helyi boltban.
A továbbiakban: Mount Cook, a gleccserek, a Végzet hegyének megtekintése, és Milford Sound.
Előre láthatólag január 14-én érkezünk haza - én ugye másnap már dolgozok...

Ez tehát most jó hosszú időre az utolsó bejegyzésem: ha adódik esetleg beköszönök még út közben, de erre azért mérget nem vennék.
Most tehát búcsúzom, de azt megígérhetem, hogy hosszú, képes beszámolóval jelentkezem majd, ha visszaérkeztünk.
Kalandra fel!

január 01, 2007

Boldog Új Évet

A szilveszteri bulit ezúttal Rékáék szervezték, aztán, mint annyi agyonszervezett esemény, ebből sem lett semmi úgy, ahogyan eredetileg elképzeltük.
Had szögezzem le mindjárt, így is jó éreztük magunkat, ha egy kicsit öregesen, hajnali fél háromkor be is rekesztettük az ünneplést, tekintettel a nagy mennyiségben elfogyasztott eperpálinkára.
Az őskoncepció Coramondel, beachen sátorzás, és tengerparti babgulyás főzés volt, ám előbb a sátorhely foglalással akadtak problémák, aztán Réka találta ki, hogy így a hetedik hónap vége felé mégsem kockáztatja meg a sátorban alvást.
A szolidabb második verzió szerint Rékáéknál otthon lett volna az ünneplés, Takapuna beach, és babgulyás főzés.
A meghívottak nagy száma miatt aztán Jocóékhoz, Birkeheadbe száműztük a magunkat, hogy végül nem is olyan sokan, főképp magyarok társaságában köszöntsön ránk az új esztendő.

Azért a babgulyás főzés nem maradt el így sem.