A Hobbit marad – életveszélyes fenyegetéseket kapnak a szakszervezeti vezetők.

No kéremszépen. A Hobbit marad, itt forgatják mindkét részt Új-Zélandon. Ez nekünk, adófizetőknek további 15 millió dollárunkba (filmenként plusz 7 és fél millió adókedvezmény) kerül, ha nem számítjuk azt a 10 milliót, amivel a promóciós költségvetéshez járulunk, igaz azzal a feltétellel, hogy a Hobbit marketingkampányában Új-Zéland turisztikai reklámjának is hangsúlyos szerepet kell kapnia.
Az üzlet nem olyan rossz – köszönhetően a miniszterelnökünknek –, még annak fényében sem, hogy a pénzbeli előnyökön kívül a Warner Brothers kapott egy törvényt is, ami megakadályozza, hogy a filmiparban dolgozó egyéni vállalkozók (contractor) státusza megváltozzon a szerződés időtartama alatt. Jelen pillanatban ugyanis, hiába egyéni vállalkozó valaki, ha csak egyetlen cégnek dolgozik, különféle átlagos feltételek teljesülése folytán a Munkaügyi Bírósághoz fordulhat, ahol simán kimondják az alkalmazotti voltát és onnan kezdve, teljesen mindegy, hogy mi szerepelt a szerződésben, jár neki az alkalmazottak kedvezménye: fizetett szabadság, betegszabadság, meg a háborodás tudja még mi minden.
A tegnap a parlament elé terjesztett törvénymódosítás ezt a státuszváltoztatási lehetőséget szünteti meg a filmiparban dolgozók számára.

Természetesen a szakszervezeti vezetők hőbörögnek, hogy itt a modern kori rabszolgaság, meg a multik gyarmatosítják szegény Új-Zélandot és ez tűrhetetlen. Noha eddig szent meggyőződésem volt, hogy a Warner állt az egész ügy hátterében, mert még szakszervezeti vezetőkről is nehezemre esik ekkora fokú, párját-ritkító hülyeséget feltételezni – néha feltámadnak a kétségeim, és pillanatokra képes vagyok elhinni, hogy mégis lehetséges: ezt tényleg maguktól főzték ki. Az emberi hülyeség határtalan, ez az egyetlen fix pont a világegyetemben, aminél fogva a földet ki lehet mozdítani helyéről – talán még Arkhimédészt is kielégítené.
Ha ez tényleg a filmes szakszervezetek magánszáma volt, akkor igazán csak gratulálni tudok hozzá: ennél sokkal jobban nemigen bánhattak volna el magukkal; most persze magyarázkodnak és hazudoznak össze vissza (ti.: ők csak barátságosan tárgyalni akartak), illetve tele a média, hogy kénytelenek voltak rendőri védelemért folyamodni illetve testőröket szerződtetni, mert százszámra kapják a halálos fenyegetéseket, hogy mik vannak, amikor csak a jót akarták.
Ezen meglepődni persze szintén érdemes, ki láthatta azt előre ugye, hogy ez a pici világ-bojkott így megharagítja ezeket a természetüknél fogva kapkodó és hirtelen kiwiket. Hát hisz végül is mit veszíthettünk volna? Az ország filmiparát? Oszt-poszt ha 20 ezren ha élnek belőle. Esetleg egy kis maradandó károsodás az országimázson, az meg elbírja ugye. A félmilliárd amerikai dollárról már ne is ejtsünk szót, kicsire ne adjunk...
Barmok.
Most szépen el kell hagyni az országot, lám-lám... Ha más nem is, ez legalább egy pozitív hozadéka volt az izmozásuknak.

Hobbitos konteo

Szóval, megy a cirkusz a Hobbit körül.
Arról ugye nagyjából mindenki értesült kézen-közön, hogy egy színész szakszervezet nem tudott megállapodásra jutni Peter Jacksonnal és produkciós cégével a kollektív szerződésről, így a Hobbit forgatása veszélybe került, és a helyzet azzal fenyeget, hogy a forgatást helyszínét átteszik, teszem azt Európába. Erről írnak a lapok, ezt boncolgatják, nyilván a magyar médiumok az egész hírnek csak a felszínét kapargatják, nagyjából semmit fel nem fogva a tényleges helyzetből, még abból sem, ami nyilvánosan tudható.
Hetek óta folyik tehát a cirkusz, nem telik el hét, hogy új részletek meg ne jelennének az ügyről – de érdekes módon a lényeget senki nem akarja meglátni (vagy legalábbis publikussá tenni). Pedig az ügy büdös (az angol az mondaná fishy), büdösebb, mint amikor életem volt párja egy ízben pár hétig elmulasztotta a sütőben rejtegetett ételmaradékot kidobni.

Hallgassátok tehát az  én konspirációs teóriámat (ha logikai hibát vétenék, kéretik a kommentekben az orrom alá dörgölni):

Vegyük sorra a történet szereplőit, illetve szilárd tényeket.

1. A Hobbit minden idő legdrágább filmjének ígérkezik, a maga félmilliárd dolláros költségvetésével. (Ez kéremszépen költségvetési tétel, még nálunk is.)

2. Új-Zéland jelen pillanatban 15%-os adókedvezmény van életben a nagy filmes produkciók számára, ellentétben egyes kelet-európai országokkal, ahol ez a kedvezmény 30%.

nézzük a szereplőket:

Sir Peter Jackson – A gyűrűk ura rendezője és megálmodója, aki egymaga felrajzolta Új-Zélandot a világtérképre a Gyűrűk Urával. A kiwik szeretik nemzeti ikonnak beállítani az All Blacks-et, de azért ne tévedjünk: milliárdnyi embernek a Gyűrük Ura jut Új-Zélandról eszébe. Az elmúlt évtized minden egyes évében ki lehetett mutatni a GDP-ben azt a kontribúciót, amit Peter Jackson és Gyűrük Ura jelentett. Ezért kapta a lovagit címet. Jackson azonfelelül, kemény és gerinces ember, aki öntudatos kiwi is egyben. Ráadásul sikeres, nagyon gazdag és tehetséges; Hollywoodi mércével mérve is van hatalma, nem lehet csak úgy átnyúlni a feje felett.

Warner Brothers – Hollywood, filmstúdió, a Hobbit finanszírozója és forgalmazója. Üzleti vállalkozás, csak a profit számít neki.

MEAA – Ausztrál színész szakszervezet.

Actors Equity – A MEAA új-zélandi leányvállalata, sajnos az elmúlt években elmulasztott eleget tenni a törvényi kötelezettségeknek, így nem számít hivatalosan bejegyzett szakszervezetnek Új-Zélandon.

és akkor lássuk az egész bohózatot:

Egy ausztrál színészszakszervezet bejegyzetlen új-zélandi lerakata, aki a Hobbit mellékszereplői közül 87! azaz nyolcvanhetet képvisel, arra való hivatkozással, hogy nem sikerült kollektív szerződést kötniük Jackson cégével, általános bojkottra szólított fel, amihez csatlakoztak a nagy hollywoodi testvérszakszervezetek, többek között a film főszereplőit képviselők is. A Warner Brothers azonnal jelezte, hogy nem látja biztonságban a jelenlegi bizonytalan helyzetben a félmilliárdos befektetését, így valószínűleg új helyszín után néz, mondjuk például Kelet-Európában.
Az Actors Equity a lépéséről elfelejtett egyeztetni a saját tagjaival is, illetve tegnap este 15 ezer színész és filmes szakember vonult fel Wellingtonban ellenük tüntetni. Az egész ország egy merő felháborodás, a kormány hetek óta próbál közvetíteni, sikertelenül.

Hát kérem, büdös ez az egész: ahonnan nézem, a jelen helyzet és annak az összes lehetséges végkimenetele egyedül a Warner Brothers-nak kedvez. Peter Jacksonnak nem lehetett azt mondani:
– Te Pete, hagyjuk a fenébe azt a Zátonyt, tíz éve az volt a legjobb és leggazdaságosabb (olcsóbb, mint Kanada és Mexikó, az Államokról nem is beszélve), meg volt infrastruktúra, és pont kapóra jött, hogy te is onnan jössz, szóval kössz, de időközben kiépült a Balkánon is az infrastruktúra, még olcsóbbak, pluszban az adókedvezmény is a duplája, ha csak ezt számoljuk is, 50-60 millióval beljebb vagyunk, azt meg már szabad szemmel is lehet látni.
Ez tehát nem ment, kellett a casus belli, és nekem nagyon gyanús, hogy ez az egész cirkusz éppen és pont a legjobb pillanatban jött kapóra nekik. A kialakult állapot ugyanis senki másnak nem jó a stúdión kívül, aki ezzel már odaállhat Peter Jackson elé (aki persze üzletember is), és mondhatja, bocs, mi igazán szerettük volna Új-Zélandot, de látod, az ottani földijeiddel nem lehet bírni, és azért a fél milliárd túl sok ahhoz, hogy ilyen kockázatot is vállaljunk.

Nekem megvan a markáns véleményem a szakszervezetekről, és arról, hogy miféle kontraszelekció útján lehet ott vezető pozícióba kerülni, tehát minden rosszindulatú, önző hülyeséget kinézek belőlük. Ha a szakszervezettséget kombináljuk az Ozzikkal, még cifrább eredményt kaphatunk. De ahhoz, hogy valaki ezt önszántából, a saját emberségéből főzze ki, gondolja végig és találja jó ötletnek, ahhoz még egy szakszervezeti vezető sem elég hülye.

Azt nyilván nem gondolhatták, hogy egy hollywoodi stúdió meghátrál egy olyan szervezet követelése előtt, aki:
a, nincs bejegyezve az országban;
b, néhány száz a világ filmiparában nem látható, ergo nem létező színészecskét képvisel,
és c, effektíve törvénybe ütköző lenne velük megállapodni.
Az egész hisztijükkel egy valamit értek el: egész Új-Zéland kollektívan gyűlöli őket, gyakorlatilag kiírták magukat nemcsak a szakmából, hanem a teljes társadalomból. Ez faktum, innentől kezdve bármi történjen is, ellehetetlenültek. Hovatartozás nélkül, minden kiwi egyetért abban, hogy az  Actors Equity képviselői hazaáruló, szemét banda, akiket oposszumokkal kell felzabáltatni.
Namost ez a reakció nem meglepetés, ezt könnyebb volt előre látni, mint, hogy reggel hétkor már világos van. A Gyűrűk Ura és a Hobbit nemzeti kérdés, az Új-Zéland brand része, ezzel baszakodni pont annyira értelmes, okos és célravezető, mint teszem fel az All Black-sel szemben lejáratókampányt folytatni.

Ez kiwinek – még ha szakszervezeti vezető se – nem jut eszébe magától, és az Ozzi főnökének is elmeorvosi kezelésre lenne szüksége, ha ilyesmire utasítja. Én inkább úgy képzelem, hogy Hollywoodból érkezhetett a sugallat, nyilván mindenféle kompenzációkkal egyetemben, mert alig hiszem, hogy a Warner Brothers a nyilvánvaló hatalmi pozíciójából ne tudta volna egyetlen telefonnal elintézni a kérdést, mielőtt egyáltalán nyilvánosságot kapott. Külön tragikomikus, hogy a szervezet hivatalos bejegyzés híján gyakorlatilag törvénytelenül működik, ha ezt az egészet valaki komolyan gondolta volna egy percig is, akkor mondjuk a tárgyalások megkezdése előtt néhány ezer dollárból és pár nap alatt rendezni lehetett volna a jogi státuszt. Hogy ez nem történt meg csak azt bizonyítja: olyan helyzetbe akarták hozni a Jackson produkciós cégét (amely egyébként a filmes szakma átlagát jelentősen meghaladó, heti 5000 dollárt fizetne a mellékszereplőknek – ez az átlag Hollywoodban 3500 dollár), amelyben egyszerűen ha akarná sem tudja teljesíteni a követeléseket.

Lassan egyébként kibújt a szög a zsákból – a Warner Brothers bejelentette, hiába oldódik meg a szakszervezetes probléma, továbbra is bizonytalannak érzik a helyzetet, ezért aztán inkább mennének Európába, ahol nincsenek ilyen bizonytalansági tényezők, ráadásul az adóviszonyok is kedvezőbbek. Nekem ez az utolsó nyilatkozat zökkentett helyre mindent.

És, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az egészet leegyszerűsíti az adókedvezmény 50-60 millió dollárjára, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a pénzügyminiszterünk bejelentette: a jövő héten leül tárgyalni a Warner Brothersal a további adókedvezmények ügyében, hogy a Hobbit forgatása mindenképpen az országban maradjon.

Európai Idő – WTF?

Ni, mit találtam. Tessék a lap (pdf*) aljáig szkrollozni. Igen a Szex és Új Zéland c. szösszenetre gondolok.
Egy friss Google** kereséssel bukkantam teljesen véletlenül az inkriminált oldalra, és meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Egyfelől persze érezhetném magam megtisztelve: lám nyomtatásban jelent meg írásom; ennek az euforisztikus érzését némiképp csökkenti, hogy 22 éve túl vagyok rajta, ha azt nézem, hogy a nevem szerzőként 1987-ben jelent meg először, igaz, még magyar eredetijében, és nem csakhogy a határozott beleegyezésemmel, de kifejezett vágyakozásomnak megfelelően.
Lehet, hogy, ha soha nem érintett volna nyomdafesték, el lennék ájulva – esetleg még hangosabban kárálnék –, mégis, most picit kifosztva érzem magam.
Egy nyilvánvalóan üzleti vállalkozás, a megkérdezésem és engedélyem nélkül közölte egy írásomat – nem mintha ezzel tényleges kárt okozott volna (ahogyan mondjuk Magyarországon ez nem szempont), csak éppen nem értem miért.
Nyilván nem kérek pénzt érte (és még csak perelni sem fogok, hogy egyből rövidre zárjam a kérdést), csak épp nehéz felfognom, mi akadályozta meg a szerzőt/szerkesztőt, hogy írjon egy emailt, hogy szeretné felhasználni, engedném-e. Természetesen megengedtem volna, ingyen bérmentve is, és roppant megtisztelve éreztem volna magam, hogy lám, a messzi Romániában is olvasnak és publikálásnak érdemesnek tartanak.
Tisztelt Európai Idő – cseppet sem vagytok európaiak, az önkényesen adományozott címeteket leszámítva –, legszívesebben arra kötelezném az elkövetőt, hogy betűről-betűre olvassa végig a blogomat. Tudniillik, azt gondolom, számtalan más bejegyzésem sokkal inkább megérdemelte volna, hogy eltulajdonítsák és nyomdafestéket lásson (kötve-fűzve: 1,5 új lej, 15000 régi lej, vagy 50 eurocent).

* Felesleges eltávolítani a netről, lementettem.
** Az új Google képességeiről (csak kiwiknek), egy külön postban számolok be.

A késemért jöttem...

Tokelaut nagyképűen szigetcsoportnak becézik, valójában három atoll a Csendes Óceánon, és 1925 óta Új Zéland része. Az összesen 10 négyzetkilométernyi szárazföldön hozzávetőleg 1500 polinéz bennszülött (a maori rokonság) próbál boldogulni. Valamiért Tokelau vezetése évek óta szorgalmazza függetlenségét, az ezzel kapcsolatos első népszavazást 2006 őszén tartották – sikertelenül.
Két napja újabb népszavazás volt a kérdésben – úgy tűnik Tokelau vezetése nem volt hajlandó beletörődni az előző eredménybe –, ám ismét nem sikerült megszerezni a szavazatok kétharmadát, igaz, ezúttal csak 16 szavazat hiányzott. Helen Clark azért – még a referendum végeredményének ismerete előtt – biztosította az atollok lakóit, hogy bárhogy döntenének is, kiwi állampolgárságukat és Új Zéland barátságát megőrzik.

Miniszterelnöki Hivatal, Rarotonga, Cook-Szigetek

A rövid, csendes-óceáni bohózatról óhatatlanul Rejtő Jenő regényei jutnak eszembe. Az érzet egyébként a polinéz szigetvilág kapcsán már régebb óta kerülget, különösen a Cook-Szigeteken fogott el a röhöghetnék, amikor a viharvert kikötőben álló bádoglapokból és papundekliból rótt – amúgy egészen kiváló tengeri herkentyűkkel szolgáló – Fish&Chips bodega emeletéről kiderült, hogy a Tengerészeti Minisztérium, később egy útmenti nehézgép fészer a Munkaügyi Minisztériumnak bizonyult, így egész kellemesen meglepett, amikor a Miniszterelnöki Hivatalra leltem egy kommunista nyáritábort idéző épületegyüttesben.
Szinte vártam már, mikor bukkan elő Piszkos Fred, vagy hol látok egy bennszülött képeslapárust, akiről majd kisvártatva kiderül: ő a király, de a hamisan felülbélyegzett postai levelező lapokkal jobban lehet keresni. Van egyébként saját pénze is a Cook-Szigeteknek (nem is érvényes sehol másutt a világon, de a játéknyomdai minőséget idéző kétféle papírháromdolláros kiváló szuvenír, ahogyan az egzotikus formájú fémpénzek is.)

Cook-Szigeteki 3 dolláros – hivatalos fizetőeszköz. Ez a zöld, faszostikivel ékesített verzió.

Cook-Szigeteki 3 dolláros – ez a pink verzió.

Az öt, kettő és egy dollárosok Cook-Szigeteki verziója. Az üzletekben gyakran adnak ilyesmit vissza, figyelni kell, nehogy nagyobb összeg maradjon a pénztárcában: sehol másutt a világon nem használható.

Tokelau kapcsán sem tudok másra gondolni – valami szélhámosság terve lehet a függetlenségi törekvés mögött: racionális, józan megfontolás semmiképp sem igazolhatja, hogy a világtól elzárt, minden természeti erőforrás híján vegetáló, apróbb falunyi zátonycsoport önálló állami létre törekszik.
Saját bélyegek? Saját pénz? Saját parlament? Vagy csak a jól hangzó önálló miniszterelnökség?

A Birodalmi Új Zéland Konzervatív Demokrata Egyesülés Pártja

Nem tudom, mennyire veszik magukat a valóságban komolyan, de a kedvenc monarchistáim új párt létrehozásán munkálkodnak. Új Zéland már több, mint 50 éve (1953 óta) nem része hivatalosan a Brit Birodalomnak, ellenkező esetben mind a külpolitikát, mind a hadügyet az Egyesült Királyságból irányítanák. Az új párt nem kevesebbet tűzött tehát ki, mint fél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét. A programja különösen tetszik – felváltva ultrakonzervatív vagy ultrakonzervatívnak szánt, valójában tragikomikusan rasszista/nacionalista litánia:

– a zendülés büntetése legyen igazán súlyos: életfogytiglan vagy halál;
– ennek kapcsán, nyílván: a halálbüntetés visszaállítása;
– halálbüntetés kiszabása az erőszakos elkövetők és a droggal visszaélők számára;
– az Emberi Jogok Törvényének visszavonása, hogy bárki szabad kritikával élhessen a homoszexuális propaganda ellen;
– a rasszista pártok - például Maori vagy Nemzeti Front - betiltása;
– a maorikkal kötött Egyezmény visszavonása, és földek korrupt maori csoportoknak való juttatásának befejezése;
– az új-zélandi rang-rendszer eltörlése;
– a lovagság intézményének és a Brit Birodalmi rang-rendszer visszaállítása;
– kilépni a katonai szövetségekből, szabadkereskedelem az USA-val és a kommunista Kínával, Új Zéland csak a Brit Nemzetközösséget támogassa;

és végül egy különösen tetszetős:

– Új Zéland támogassa Írország Brit Nemzetközösségi tagságát, ami remélhetőleg erősíti majd a kapcsolatokat és elindítja a demokratikus folyamatokat abban az országban.

Mit is mondhatnék? A történelem kerekét visszaforgatni akaró holdkórosok mindenütt vannak – Új Zéland sem kivétel; taláncsak errefelé senki sem veszi komolyan őket, és egy választási küzdelem során nem számítanak mozgósítható hátországnak.

Nem bomba-buzi – buzibomba

Az emberi találékonyság kimeríthetetlen, amikor saját fajtársainak elpusztításáról van szó – ez eddig sem volt titok. Ám olykor egészen elképedek a bizarr ötletek kapcsán.
A CBS5 június 8.-ai riportjából kiderül, hogy az Egyesült Államok 1994-ben 7.5 millió dollárt fordított egy hormon-bomba kifejlesztését célzó projektre.
Az ohiói légierő laboratóriumának elképzelése szerint, a vegyifegyver erős afrodiziákummal támadna, amely az ellenséges harcosokban olyan homoszexuális vágyakat támasztana, hogy inkább egymással kezdenének foglalkozni, semmint a harcolással.
Buzibomba? Már megbocsásson a világ.
A dologban persze az abszurditásán kívül az lepett meg, hogy felteszem: ha a kutatásokra pénzt áldoztak, akkor legalábbis az elvi lehetőségnek léteznie kell, hogy létrehozható olyan kemikália, amely megváltoztatja a szexuális beállítottságot és kontrollvesztéses szexuális túlfűtöttséget is okoz.

És ezt hogy kell elképzelni? A bomba hatására ilyen monty-pythonosan elszórja a fegyverét a lebombázott ellen, és vad orgiákba kezd a harcmezőn?
Tényleg, azért szerettem volna legalább külső szemlélőként végigkövetni, ahogy az ohiói laboratóriumban kipattan valakinek a fejéből az ötlet. Ülnek a meetingen, és aszondja az egyik vegyész, hogy csináljunk buzibombát? És ez végigfut ki tudja hány döntéshozón, és egyik se küldi el a francba az ötletgazdát, míg végül valaki rábólint: egy próbát megér?

Itt találatam: No Right Turn – balos kiwi blog.