november 20, 2007

3 hónap

Már-már engem zavaró exhibicionizmussal, most mégis arra vetemedem, hogy közzétegyem az ilyen volt, ilyen lett képeket.
Augusztus 20.-án kezdtem neki az Újjászületés Tervnek, íme a különbség három hónapnyi pörköltfalás után:

Az alapanyag: ilyen volt –

és az eredmény: ilyen lett...

október 31, 2007

Ingyen telefonálás

Egyre másra jönnek a kedvező telekommunikációs akciócsomagok – úgy tűnik, közel egy év kellett, hogy a piaci szereplők felnőjenek a tavaly ilyentájt megnyitott gerinchálózathoz. Nemcsak a Telecom – amelyiknél szinte természetes –, de a Vodafone mellett az Orcon és a Woosh is elkezdte hirdetni az All-in-One csomagjait: egyszerre kínálnak vezetékes telefont, szélessávú internetet és az Orcon hamarosan virtuális mobilszolgáltatóként is a piacra lép. (Tegyük hozzá, hogy az Orcon és a Woosh is egyszerű internetszolgáltatóként kezdte, a Vodafone pedig nemrégiben vásárolt be és vette meg az iHug nevű szélessávszolgáltatót.
Szóval pezseg a piac – és ha már itt tartunk, had beszéljek le mindenkit a Vodafone ajánlatáról: (bármilyen csábítónak is tűnik az egy év ingyen net) Pali megpróbálkozott vele, de az internet minősége gyalázatosnak bizonyult, Lajosék csak megrendelték, de még két hét múlva is a papírjaikkal kínlódtak, aztán Lajos úgy döntött, nem hiszi, hogy egy nyomorult telekommunikációs szerződésnek nehezebbnek kellene lennie, mint a 4! (azaz négy) nap alatt mindenestül végigzongorázott banki ingatlanhitelnek, ezért mielőtt tényleges liezonba bonyolódott volna a Vodafonenal, lemondta, és a Telecom csomagját választotta.
A Vodafone mentségére talán az szólhat, hogy az akciójuk kapcsán hihetetlen mennyiségű új ügyféllel kell megbirkózniuk (gyanítom alulkalkulálták a várható rohamot), de az internetszolgáltatásuk gyalázatos mivoltára nem találok pardont.
Én egy ideje a saját netszolgáltatóm, az Orcon akcióival szemezgettem – és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ha év végén megindul a mobil üzletáguk, nem váltok – különösen az a csomagjuk tetszett, amelyben havi 20 dollárért 30 ország vonalas telefonjait lehet korlátozás mentesen és minden további költség nélkül hívni. Magyarország a listán van, igen.
Azt hiszem, a külföldre települteknél állandó kérdés, hogy hogyan, mi módon tartsák a kapcsolatot az óhazában hagyott szeretekkel, barátokkal és ismerősökkel. 2007-ben az internet kényelmes és kézenfekvő megoldás, ám van egy szépséghibája: az idősebb korosztály nem feltétlenül perfekt az azonalli üzenetküldők vagy a Skype használatában. Nálunk ugye apámmal végtelen szerencsésnek mondhatom magam, de már anyámmal vagy Kriszti nagyszüleivel nem megy a netes kommunikáció.
Eddig – a még szóba jöhető hívókártyákkal szemben – a SkypeOut megoldását preferáltam: gyakorlatilag a budapesti helyi tarifánál is olcsóbban tudtam felhívni magyar vonalas számokat ezzel a megoldással. Ez viszont legalábbis az indító oldalán működő számítógépet, és fülhallgató-mikrofon párossal való gép előtt görnyedést jelentett.
(Épp ezért fontolgattam egy ideje, hogy veszek egy wireless routerre csatlakoztatható külső Skype handsetet.)
Pár hónapja figyeltem fel a Jajah nevű új versenyzőre. A Jajah nagyon ügyesen a telefonkészüléken bonyolítja a tényleges kommunikációt, csak a hívás indítását kell a számítógépről kezdeményezni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a weboldalukon beírjuk a hívni kívánt számot (megmondván előbb, hogy mi melyik számon vagyunk), erre először kicsöng a saját telefon, ahol egy kedves mesterséges intelligencia megkér, hogy tartsuk, amíg kapcsolja a hívott számot, majd pár másodperc múltán már hallani is a csörgést, innentől kezdve pont olyan, mintha hagyományos telefonnal lenne dolgunk.
Amiért különösen csábító a Jajah, az az akciójuk, amellyel más Jajah felhasználót heti szinten 150 percig ingyenesen lehet hívni. Ránézésre ez sem oldja meg az internetet nem használó szülők, nagyszülők problémáját, de egy pici, pofonegyszerű trükkel valódi ingyentelefonhoz juthatunk.
A saját accounton kívül, kell egy második accountot (amihez kell egy másik email cím, de ez manapság nem probléma) is regisztrálni. Tekintve hogy a regisztrált felhasználó fiókokhoz (brr... de bután hangzik...) rendelt telefonszámot a Jajah rendszere minden további nélkül, és akármilyen gyakran engedi megváltoztatni, így nincs is más dolgom, mint a másodlagos (nálam stílszerűen Hívott Félnek keresztelt) account regisztrált számai közé beírni a kívánt telefonszámot, és máris ingyen mehet a beszélgetés. Ezzel a megoldással kényelmesen – mindenféle előre egyeztetés vagy oldschool partnereink internethasználatra kényszerítés mellőzésével – hetente 150 percet ingyen beszélhetünk.
Egyszeri befektetése azért van a módszernek, a Jajah egy hét után megtagadja az ingyenes csevejt, ha nem töltünk némi pénzt az accountra, de tekintve, hogy 5 dollárral is beéri, így a két regisztráció is csak 10 dollárba fáj, ami ráadásul (feltéve, ha betartjuk a heti ingyenes limitet) nem csökken, így valóban egyszeri 10 dollárról beszélünk csak.

október 27, 2007

A késemért jöttem...

Tokelaut nagyképűen szigetcsoportnak becézik, valójában három atoll a Csendes Óceánon, és 1925 óta Új Zéland része. Az összesen 10 négyzetkilométernyi szárazföldön hozzávetőleg 1500 polinéz bennszülött (a maori rokonság) próbál boldogulni. Valamiért Tokelau vezetése évek óta szorgalmazza függetlenségét, az ezzel kapcsolatos első népszavazást 2006 őszén tartották – sikertelenül.
Két napja újabb népszavazás volt a kérdésben – úgy tűnik Tokelau vezetése nem volt hajlandó beletörődni az előző eredménybe –, ám ismét nem sikerült megszerezni a szavazatok kétharmadát, igaz, ezúttal csak 16 szavazat hiányzott. Helen Clark azért – még a referendum végeredményének ismerete előtt – biztosította az atollok lakóit, hogy bárhogy döntenének is, kiwi állampolgárságukat és Új Zéland barátságát megőrzik.

Miniszterelnöki Hivatal, Rarotonga, Cook-Szigetek

A rövid, csendes-óceáni bohózatról óhatatlanul Rejtő Jenő regényei jutnak eszembe. Az érzet egyébként a polinéz szigetvilág kapcsán már régebb óta kerülget, különösen a Cook-Szigeteken fogott el a röhöghetnék, amikor a viharvert kikötőben álló bádoglapokból és papundekliból rótt – amúgy egészen kiváló tengeri herkentyűkkel szolgáló – Fish&Chips bodega emeletéről kiderült, hogy a Tengerészeti Minisztérium, később egy útmenti nehézgép fészer a Munkaügyi Minisztériumnak bizonyult, így egész kellemesen meglepett, amikor a Miniszterelnöki Hivatalra leltem egy kommunista nyáritábort idéző épületegyüttesben.
Szinte vártam már, mikor bukkan elő Piszkos Fred, vagy hol látok egy bennszülött képeslapárust, akiről majd kisvártatva kiderül: ő a király, de a hamisan felülbélyegzett postai levelező lapokkal jobban lehet keresni. Van egyébként saját pénze is a Cook-Szigeteknek (nem is érvényes sehol másutt a világon, de a játéknyomdai minőséget idéző kétféle papírháromdolláros kiváló szuvenír, ahogyan az egzotikus formájú fémpénzek is.)

Cook-Szigeteki 3 dolláros – hivatalos fizetőeszköz. Ez a zöld, faszostikivel ékesített verzió.

Cook-Szigeteki 3 dolláros – ez a pink verzió.

Az öt, kettő és egy dollárosok Cook-Szigeteki verziója. Az üzletekben gyakran adnak ilyesmit vissza, figyelni kell, nehogy nagyobb összeg maradjon a pénztárcában: sehol másutt a világon nem használható.

Tokelau kapcsán sem tudok másra gondolni – valami szélhámosság terve lehet a függetlenségi törekvés mögött: racionális, józan megfontolás semmiképp sem igazolhatja, hogy a világtól elzárt, minden természeti erőforrás híján vegetáló, apróbb falunyi zátonycsoport önálló állami létre törekszik.
Saját bélyegek? Saját pénz? Saját parlament? Vagy csak a jól hangzó önálló miniszterelnökség?

október 25, 2007

Munkaintenzitás

Irigykedve szoktam hallgatni itteni barátaim beszámolóit arról, hogy mennyit és milyen tempóban dolgoznak. Az egyébként is kényelmes, ráérős hozzáállásról híres Új Zélandon a multiknál olyan lazaság uralkodik, ami már-már a komédia határát súrolja.
Nyögtem már miatta, hogy ezzel szemben nekem sikerült egy kisebb, igazán kompetitív hozzáállású céghez szegődnöm, így nem is álmodozhattam a láblógatásról.
Az elmúlt két hetem ismét rohanós és a sűrűbbnél is sűrűbb volt: ráadásul – tekintve a hétfői határidőt – ez nem változik a következő napokban sem. Így esett, hogy a kutyáké lett a Labour-day hosszú hétvégje, hogy gyakorlatilag megszűnt az IRL szociális interakcióm, és még Rékáék frissen vásárolt házát sem tudtuk megtekinteni.
Mit is mondhatnék: elméletileg ez az utolsó project, amiben még kódolással is részt veszek, utána jön a Business Analystek – reményeim szerint – aranyélete...

október 23, 2007

Újjászületés Terv

Két hónappal ezelőtt, augusztus 20-án kezdtem neki porhüvelyem emberi formába kényszerítésébe. A súlyos elhatározást alapvetően két dolog váltotta ki: egy 10 évvel ezelőtt készült fénykép megtekintése, valamint (és talán ez volt a fontosabb) a taipei reptér hosszú üvegfolyosóján visszatükröződő alakom amorfsága – ráadásul bárhogy igyekeztem kihúzni magam, sehogy sem akart kedvezőbbre váltani a csenevészebb trollot formázó kép.

Magyarországi látogatásom során, családom és barátaim kezdetben próbálták nem szóvátenni elhízásomat, ám kímélet ide vagy oda, az őszinteségre sem kellett sokat várnom. Bérbe adott házikónk kertkapujában ágaskodtam, amikor a szomszéd 6-8 méterről észrevett. Örömmel indultam felé, ám egyre gyanúsabb lett, hogy nem akar felismerni. Végül eltátotta a száját meglepetésében és így szólt:
– Szentséges ég, nem tudtam kitalálni, ki lehet ez a kerekfejű, kövér ember, aki itt szimatol a ház előtt...
90 kilót nyomtam ekkor, derékbőségem pedig tekintélyes 107 centiméterével inkább a szicíliai keresztapák esztétikáját idézte.

Két hónapnyi Atkins diéta és a tévéshopok AB King Pro nevű sztárjának napi intenzitású használata után ismét normális a vérnyomásom, 77.2 kilót nyomtam a vasárnapi mérlegelésen (a cél 75-76) és a derékbőségem 93 centiméterre zsugorodott. Életem Értelme pedig valamelyik este azt nyöszörögte, hogy megint szúrnak a bordáim.

Mindezt a nyilvánvaló exhibicionizmusom kívül az érdeklődő-irigykedők és az utókor kedvéért teszem közzé, de ígérem ennyire szemérmetlenül diétás-fitnesz-énbloggal legközelebb csak akkor jelentkezem, ha a 300 című film folytatásának statisztaválogatásán megfeleltem.

október 22, 2007

Kiwitube

A nagysikerű webes portálok kiwi klónjai egyre másra jelennek meg Új Zélandon, mióta az E-bay mintájára létrehozott Trademe átütő sikernek bizonyult és 800 millió dolláros vételárával az ország egyik leggazdagabb emberévé tette létrehozóját.
A legújabb kísérlettel a video-megosztó piacra akar betörni egy bátor kedvű vállalkozó, és még a néven sem törthette a fejét túl sokat: szeptember közepén indult Új Zélandot meghódító pályáján a kiwitube.co.nz.
Nem nagyon látom egyébként, hogyan és miért lenne átütő siker vagy honnan kerítene legalább működőképes gazdasági modellt, de tény: alapításakor a Trademe sikeréért sem adtak volna egy lyukas félpennyt. Egyelőre úgy látom, hogy a Kiwitube a videós hirdetési piacból próbál valami bevételhez jutni, de látva a másfél hónap alatt regisztrált kilencven fős tagságot és a mindössze 134 feltöltött videót, nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű megismételni a Trademe diadalútját.

október 21, 2007

Kacsa

Szeretem a kacsasültet. Talán jobban is, mint a csirkét, és mióta Atkins doktor útmutatásai alapján táplálkozunk, fokozottan figyelek, hogy az egyébként egyhangúvá váló húst-hússal étrendet minél változatosabbá tegyem.
A minap a Pack'N Fresh nevű kínai illetőségű élelmiszer áruházban (körülbelül feleannyiért lehet bevásárolni, mint a szokásos hipermarketekben) egészben mélyfagyasztott kacsára bukkantam, nevetséges 16 dolláros áron. Noha még sosem sütöttem magam egész kacsát, gondoltam nem lehet ördöngösség, úgyhogy előre összefolyt a számban a nyál, ahogyan vizualizáltam a ropogós kacsapecsenyét.
Ma reggel kivettem a mélyhűtőből, hogy kiolvadjon, estére befűszerezhessem és holnap – Labour Day – ünnepi lakomává váljék.

Miután kibontottam a vákumzacskóból, ez a kép fogadott:


Igen, rámnézett a kacsa. Nekem pedig eddig eszembe sem jutott, hogy a zacskóra nyomott "Egész Kacsa" felirat ennyire egész állatot jelenthet. Kissé el vagyok bizonytalanodva – még sosem volt dolgom ilyen leplezetlenül csak halott jószággal. Kénytelen voltam Krisztit előpiszkálni, hátha ő nagyobb mestere a trancsírozásnak, ám egyelőre csak a bután bámulók számát növeltem kettőről, háromra.

Álláskeresés

Volt már róla szó, de nem árt ismételnem: Új Zéland folyamatos szakember hiánnyal küzd: gyakorlatilag szinte minden ismertebb és fontosabb szakmában állandó a hiány. Megingathatatlan hitem, hogy Kiwiföldön csak az nem dolgozik, aki igazán nem akar. Az új-zélandi munkakeresés némely alapvető, igazán kezdőknek szóló részét gondoltam ma átvenni, mert azt tapasztalom, még mindig sok érdeklődőnek nem világos, hogyan is kezdjen hozzá.

1. Állások

Elég a Google-be beírni, hogy "jobs nz", máris 872 ezer találatot kapunk, az első oldalon mindjárt a legfontosabb és legjobb websiteokkal. Ezek közül a seek.co.nz a legismertebb, de a search4jobs.co.nz is kiváló. Nem sorolom fel mindet – én annak idején csak ezt a kettőt próbáltam, és nem kellett túlságosan mélyre nyúlnom, mindjárt az első négy elküldött önéletrajzomra válaszoltak; szerdán kezdtem a munkakeresésnek, péntekre már három interjúidőpontom volt, hétfőre befutott a negyedik is. Van a Trademe-nek is álláshirdetés része, imponálóan sok ajánlattal. Noha sosem vettem a fáradtságot, hogy elmélyedjek bennük, de azt például tudom, hogy Annamari a Trademe-n keresztül kapott munkát.
Érdekes egyébiránt, hogy az Immigration sok esetben megköveteli, hogy az állásajánlatot adó cég (aki alkalmazni kívánja az egyszeri bevándorlót) munkavállalási engedély kérelmének benyújtásakor igazolja, hogy hirdetett valamelyik országos médiában. Ennek következtében az New Zeland Herald dugig van álláshirdetésekkel, esetleg érdemes ott is körülnézni (az NZ Herald online álláskeresője egyébként a search4jobs.co.nz), de nekem az az érzésem (könnyen lehet persze, hogy nincs igazam), hogy a papírkiadásban már főleg olyanok hirdetnek, akik eleget kívánnak tenni az Immigration elvárásainak, ezért mire megjelenik a hirdetés, addigra meg is van a jelölt, akinek a munkavállalási kérelméhez csatolni lehet a kivágott hirdetést.

2. Követelmények

A kezdeti idők legnagyobb sokkja, amikor a frissen érkezett álláskereső azzal szembesül, gyakorlatilag az összes hirdetés úgy zárul: Csak legális munkavállalási lehetőséggel bírók jelentkezését várják. Ilyesmivel nem rendelkezik az érkezők zöme, a friss turistavízum birtokában, tudván, hogy job offer (állásajánlat) nélkül nincs munkavállalási vízum, feloldhatatlan ellentétnek, ördögi körnek tűnik a helyzet. Nem kell pánikba esni: az önéletrajzokat nyugodtan szét lehet küldeni, csak az első kontaktus során, rögtön vázolni kell a helyzetet: mi bizony job offert szeretnénk, ám ha megkapjuk, pár héten belül legálisan munkába állhatunk. Előfordulhat, hogy erre egy hirdető megköszöni szépen, de én nemcsak nem találkoztam ilyennel, de bizony még hallani sem hallottam effélét.

Az kommunikatív angol nyelvtudás életbevágóan fontos. Nem kell még középfokú nyelvtudás sem feltétlenül, de annyi mindenképpen, amennyivel az adott szakmájában elboldogul az ember, és persze muszáj valahogy meggyőzni a főnököt, HR-est, hogy a cégnek éppen a frissen érkezett delikvensre van szüksége. Értelemszerűen más – és kevesebb – nyelvtudás kell autószereléshez, szobafestéshez vagy villanyszereléshez, mint egy informatikusnak, esetleg személyi asszisztensnek. Ugyanakkor nem kell félni, ha kerékbetörve, magyar kiejtéssel, rossz nyelvtannal de megérteti magát valaki, az már elégnek szokott bizonyulni.
Mielőtt Hajnalka nyakonvágna a durva egyszerűsítés miatt, gyorsan megjegyzem: minél jobb frissen érkező angolja, annál könnyebben boldogul.

A munkavállalói engedély feltételei között szerepel, hogy csak dolgozásra jogosít, tanulni nem lehet vele. Ez persze főállású tanulmányok folytatására vonatkozik, a munkaidő utáni angol nyelvtanfolyamot semmi sem tiltja. Érdemes ugyanakkor az un. Community Education formában keresni tanulási lehetőséget – összehasonlíthatatlanabbul olcsóbb, mint az általánosságban hirdetett nyelviskolák. [Google: english community education nz]. Az xtend.co.nz rendelkezik egy takaros gyűjteménnyel, de ha valaki Auckland North Shore részén keresne, melegen tudom ajánlani a North Shore College tanfolyamait, a két hónapos, heti kétszer két órás esti foglalkozások mindössze 180 dollárba kerülnek.

A jól megírt önéletrajz alapkövetelmény. Érdemes ezenkívül a releváns szakmai végzettséget igazoló bizonyítványt és a szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlást is készenlétben tartani, mindkettő segíthet az álláskeresésben, de az Immigration kifejezetten elvárja, ezek hitelesített fordítását majdan csatolni kell a munkavállalói vízum kérvényéhez. Ezek közül talán csak a másodikat magyaráznám pár szóval: az előző munkahelyekről származó, lehetőleg a főnökkel aláíratott féloldalas-oldalas cégpapíros levélke, ami tartalmazza, hogy mettől-meddig, milyen munkakörben, milyen feladatokat ellátva dolgoztunk, lehetőleg pár soros, az erényeinket felsoroló, új-zélandi életünkhöz, munkakeresésünkhöz sok szerencsét kívánó kiegészítéssel.

Figyelmeztetés: ha turistaként érkezünk Új Zélandra, ne legyen a poggyászban bizonyítvány vagy efféle Ajánlás. Ha véletlenül észreveszik, már fordítanak is vissza a határról – nem valószínű ugyan, hogy széttúrnák az ember csomagját, de esetleg belenézhetnek, és a dokumentumköteg azonnal szemet szúr. [Tipp: készítsük össze, tegyük borítékba és hagyjuk otthon az egész paksamétát, majd amint tudunk kiwi címet mondani, küldessük magunk után.]
Hamis bizonyítvánnyal – tudom, az olvasóim közül soha senki sem próbálkozna ilyesmivel – hamis szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlással nem érdemes próbálkozni, szúrópróbaszerűen ellenőrzik, és olyan is előfordul, hogy felhívják az adott céget, szóban is megérdeklődni, valóban helytállóak az Ajánlásban foglaltak. (Két éves vagy annál hosszabb munkavállalási engedélyhez három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány is kell.)

Kitartás. Ez meglehetősen fontos követelmény: szakmája, időpontja és a vakszerencse válogatja, hogy mennyire gyorsan sikerül munkát kapni. Nem célszerű az én esetemet alapul venni, ismerőseim közül volt olyan, aki 270-nél is több cégnél pályázott (napi nyolc órában, egy hónapon keresztül), mire megfelelő ajánlatot kapott – na ezt hívom én attitűdnek :)

3. Időpont

Személyes tapasztalatom szerint augusztus közepétől november végéig van a legnagyobb kereslet új munkavállalókra. Decembertől február végéig (az itteni nyáron) a cégek lazulnak, szabadságolnak, ilyenkor a legnehezebb állást találni. Ez alól persze a mezőgazdasági idénymunka és a vendéglátóipar kivétel. Ennek ellenére – hacsak valaki nem kifejezetten gyümölcsöt szedni jön – mindenkinek azt javaslom, próbáljon még nyár előtt nekilátni a munkakeresésnek.

Végezetül nem árt tudni, hogy a munkavállalási engedély megszerzése pénzbe kerül: jelenleg azt hiszem 280 dollár, plusz 310 dollár a teljes orvosi kivizsgálásért.

Érdekesség képpen, a minap találtam: a Geekzone (a legfontosabb kifejezetten IT és Geek online magazin Kiwilanden) elindította álláskereső fórumát, tele zaftos informatikusoknak való munkával.

október 20, 2007

Önkormányzati választások 2007

A múlt héten voltak az önkormányzati választások, és annak ellenére, hogy az önkormányzatok szerepe meglehetősen hangsúlyos az új-zélandi politikai életben – gondoljunk csak arra, amikor a baloldali városvezetés megtorpedózta a szintén baloldali kormány öbölbéli stadionépítési terveit – a választások magyar szemmel nézve példátlanul csendesen, szinte alig látható kampánnyal zajlottak le. Gyanítom a választási törvények gyökeresen más szabályozása – ne meg persze az alapvetően eltérő politikai kultúra – okán, de nem voltak televíziós hirdetések, nem harsogott a napi sajtó kampányszövegeket és még óriásplakátokon sem hirdették magukat a szembeálló felek. (Igaz Aucklandben egyébként is több nagyságrenddel kevesebb óriásplakátot látni, mint Európában megszokhattuk.)
Az utcákon feltűntek ugyan hevenyészve felállított, lécekből tákolt állványon A2-es méretű poszterek, ami egy-egy jelölt képén kívül legfeljebb egyetlen mondatnyi hitvallás, gyakrabban három-négy ígéret szerepelt. A leggyakrabban ilyeneket láthattam: Tisztább Beachek, Jobb Tömegközlekedés, Adócsökkentés. Külön érdekesség volt, hogy nem pártok versengtek, hanem kifejezetten az önkormányzati munkára szerveződött választási szövetségek, ám a legtöbb esetben ezek nevei fel sem kerültek a kortes plakátjára – jól láthatóan sokkal inkább személyekre szavaztak a polgárok, nem politikai csoportosulásokra. Persze gondolom a helyi politikában érdekeltek a legtöbbször tisztában voltak vele, melyik kandidáló hová tartozik.
Az elmúlt három évben Dick Hubbard és a City Vision nevezetű, balközép csoportosulás tanácsnokai vezették Aucklandet, idén azonban nagyot fordult a kocka, hiszen újraválasztották John Banks-et, aki 2001 és 2004 között volt már főpolgármester – ezzel Auckland történetében másodszor fordult elő, hogy valakit újraválasztanak, miután egyszer már el kellett hagynia a város vezetését.
Az aucklandi városi tanácsban nemcsak a főpolgármester személyét tekintve állt be fordulat: a 17 tanácsnok közül 7 a Citizens and Ratepayers Now (Polgárok és Adófizetők Most) mérsékelt jobbközép tömörülés színeiben jutott be. A baloldali Labour (Munkás) 2 tanácsnokkal, a balközép City Vision hárommal képviselteti magát a következő három évben, míg a fennmaradó öt helyet függetlenek illetve kerületi választási szövetség képviselői töltik be.

Fotó: www.johnbanks.co.nz, 2007

John Banks egy időben (a kilencvenes években) a Nemzeti Párt vezette kormány alatt volt már miniszter is (a Rendőrségért, a Turizmusért és a Sportért felelt), de 1996-ban lemondott, miután konfrontatív stílusát saját kollégái közül is sokan támadták. Annak ellenére, hogy nézetei sok esetben főképp konzervatívok, az utóbbi években kifejezetten liberális megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet, többek között az évente megrendezett Hero Parade (homoszexuális felvonulás) támogatásával, az idei kampányban pedig elsősorban gazdasági kérdésekre helyezte a hangsúlyt.
Új főpolgármesterünk múltja és magánélete sem mindennapi. Szülei elitélt bűnözők: apja bankrablások sofőrje volt, így éveket töltött állami nevelőintézetekben. Legendás szorgalmának és önuralmának köszönhetően sikeres üzletemberré vált – még most is tulajdonosa a Tony's étteremláncnak – de tagja szabadkőműves páholynak és a nemzetközi Rotary Klubnak is. Három Oroszországból örökbefogadott gyermeket nevel és a Királynő Szolgálatában Érdemérem tulajdonosa.
Tekintve, hogy előző polgármestersége alatt még nem éltünk Aucklandben, nem tudom, hogy mit várhatunk tőle. Idővel kiderül persze, azonban eddigi megnyilvánulásai és életútja alapján roppant szimpatikus.

október 19, 2007

A maori nacionalizmus arca

Azt hiszem, kissé megnyugodtak a kedélyek, mióta napvilágra került: a hétfő terrorfenyegetés mögött nem egy új, eddig ismeretlen – és érthetetlen – mozgalom áll, hanem Tame Iti, a maori nacionalizmus arca. Gyanítom, hamarabb lecsillapodtak volna kedélyek – sőt valószínűleg fel sem korbácsolódtak volna –, ha már a kezdetekkor rendelkezésre áll ez az információ. Noha így sem öröm, hogy Kiwiföldön fegyverkező szeparatistákról lehet olvasni, most, hogy lassan fény derül a részletekre, az egész mondhatni súlytalanná vált – nyugodtan kijelenthetem, a pániknak vége.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

Tame Iti az új-zélandi belpolitika, a harcos maori radikalizmus régi, megszokott és bejáratott, egyben emblematikus figurája. A Ngāi Tūhoe (ejtsd: tuhoj) törzshöz tartozó aktivista 1952-ben született. Gyermekkorában még nem tanulhatott maori nyelven az iskolában, így hamarosan a 60-as 70-es évek maori nemzeti mozgalmak tagjainak sorában találta magát, később egyik vezetője lett. Előbb csatlakozott az Új-Zélandi Kommunista Párthoz, majd 1973-ban – a kulturális forradalom idején – tanulmányútra ment Kínába és részese volt a kor maori földfoglalásainak is.
Kommunisztikus beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy rádiós DJ-ként, képzőművészként előbb éttermet nyisson Aucklandben (ahol tradicionális maori ételeket szolgálnak fel), majd művészeti galériára tegyen szert Auckland belvárosában a Karangahape Road-on. (Érdekes kitérőként jegyzem meg csupán, hogy a K Road-ként ismert utca a város szex és bulinegyede, tele szexboltokkal, kuplerájokkal, homokosbárokkal és pezsgő éjszakai élettel.)
Élete során gyakran szembekerült a törvénnyel – volt, hogy kihalással veszélyeztetett fajok halászata miatt tartóztatták le, gyakrabban illegális fegyvertartás vagy használat miatt –, de hozzá fűződik a parlament előtt Maori nagykövetségnek aposztrofált sátor felállítása is, ahol Tūhoe útleveleket állított ki.
1996-ban, 99-ben és 2002-ben is a Maori Párt képviselőjelöltjeként indult a választásokon.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

A Ngāi Tūhoe az Északi Sziget keleti, erősen erdős részén található a Te Urewera és Te Urewera Nemzeti Park területén. A nagyjából 30 ezer főt számláló törzs (iwi) tagjainak mintegy 40% anyanyelveként beszéli a maorit (ez az arány egyébként a teljes maori népesség tekintetében alig haladja meg a 20%-ot (23.7%), az Új Zélandi kulturális kormányzat minden erőfeszítése, az általános iskolai maori nyelvtanítás, a napi 24 órában sugárzó Maori televíziós csatorna ellenére.) A Tūhoe hozzávetőleg 5 ezer tagja még ma is a vadonban, törzsi körülmények között él, de a városlakók is legalább két évente visszatérnek az erdei közösségekbe. A Tūhoe a legnagyobb törzs, amelyik 1975-ben a Waitangi Szerződésben meghatározott jogokat – és őseik földjét – követeli vissza az új-zélandi kormányzattól. 2002-ben újabb szerződés született ez ügyben, a 2005-ig benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálásának lezárása még idén a parlament elé kerül.

Az, hogy Tame Iti az idő múlásával kezdi végképpen elveszíteni a realitásérzékét sajnálatos tény. A maori nemzeti mozgalom, a maori földek kárpótlása ügyében folyamatos előrelépések történnek – talán nem olyan gyorsan, mint az kívánatos volna, ám az tagadhatatlan tény, hogy a világon példatlan módon politikai egyetértésben és akaratban folyik a maori nép jogainak helyreállítása, megőrzése.
Tame Iti terve – IRA stílusú háborút hozni Új Zélandra a fehérek ellen – minden komolytalansága ellenére is csak árt a maorik ügyének, és túlmutat a politikai rövidlátás kategóriáján: értelmetlen, felesleges és káros, meg persze tragikomikus. Hiszen kiderült, a formálódó terrorszervezetnek nem sokkal több mint húsz tagja között 15 éves iskoláslány is van, a fegyverkezés komolyságát pedig jól szemlélteti: Tame Iti egy aucklandi fegyverboltban próbált gránátvetőket rendelni.

október 17, 2007

Szex és Új Zéland

Érdekes felmérésre bukkantam a minap: a Durex óvszergyártó globális, szexuális jóléttel kapcsolatos kutatásai során, mely során 26 országból (köztük Új Zélandból) összesen 26.000 megkérdezett válaszait dolgozták fel.
Az eredményekből számomra egész megdöbbentő valóságkép rajzolódik ki, ám tekintve, hogy a promiszkuitás terén egy ideje nem vagyok mérvadó, akár igaz is lehet.
Kiderült, hogy a vizsgált országok tekintetében, a kiwi nők bírnak a legtöbb szexuális partnerrel: átlagosan 20.4-el életük során – a globális átlag 7.3.
Férfiak tekintetében az osztrákok vezetnek (29.3 szexuális partner), míg az új-zélandi pasiknak be kell érniük 16.8 különböző párral – ez egyébként még mindig magasabb a 13.2-es középértéknél és így a rangsor 11. helyén végeztek.
Érdekes módon, Új Zéland az egyedüli ország, ahol a nők több párral élvezik a szexet életük során, mint a férfiak. (Vagy a férfiak jobban hazudnak... :)
A kiwi lányok a szüzességüket leggyorsabban elvesztők közé tartoznak: ezen a listán a negyedikek az osztrákok (17.3 év), a brazilok (17.4 év) a németek (17.6 év) után, a maguk 17.8 éves átlagával. Arra sajnos nem találtam adatokat, hogy Magyarország hol áll ebben a sorban, de a saját tapasztalataim szerint meglehetősen előkelő helyet foglalhat el...
A felmérés kitér a szex mennyiségére és minőségére is: a kiwik átlagosan 122-szer szeretik egymást, és ezzel is lekörözik az ausztrálokat, akik mindössze 106 alkalommal kerítenek sort intim aktusra. Ugyanakkor az új-zélandiak kevesebb, mint fele (43%) elégedett tökéletesen szexuális életével, míg a sort vezető nigériaik 67 százaléka mondta teljesen kielégítőnek. A felmérés nagyjából megerősíti az eddigi is tudottakat: a japánok a legelégedetlenebbek, mindössze 15%-uk vallott így.

Ha már a szexnél és a új-zélandi lányoknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne számoljak be, az Alt TV különlegességéről: a négy meglehetősen alulöltözött kiwi hölgy által előadott esti időjárásjelentésről. Az Időjárás Angyalai nemcsak a tévében, de a weben is nyomon követhetők, és minden szónál többet mond, a legutolsó epizód megtekintése:



A Subdimension Cosmo rovatát ezzel be is rekesztem mára.

október 16, 2007

Terrorista békeaktivisták?

Noha nem pont ilyen hírekkel gondoltam újra felvenni a fonalat, ám a történések mellett nem mehetek el szó nélkül.
Tegnap, óriási rendőri akció keretében – közel háromszáz rendőr és akciócsoportos közreműködésével – tucatnál is több "környezetvédő" és "béke"-aktivistát tartóztattak le, Aucklandben és Wellingtonban egyaránt.
A történtek háttere – a rendőrfőnök sajtótájékoztatója ellenére – meglehetősen homályos. A hivatalos verzió szerint egy évnyi titkos nyomozás és megfigyelés után, a Terroristaellenes Törvény alapján történt a rendőri akció. Kicsit később kiderült, hogy az első rendőri gyanúsítások főként illegális fegyvertartásról szólnak.
A média és a blogok pártállástól függetlenül döbbenten találgatnak, az első reakciók még nem zárták ki a kapitális rendőri melléfogást sem, mostanra mindenki elfogadja bármi legyen is az eset hátterében – és mindenki reménykedik, hogy végül kiderül, hogy a mostani rémisztő magyarázatoknál valami egyszerűbb, kevésbé súlyos konklúzióra jut az ügy – a rendőrség nem tévedett.
A letartóztatottaknál automata és félautomata fegyverek, molotovkoktélok, egyes hírek szerint nappalmbomba volt. Joggal merül fel: miféle békeaktivista az, aki automata fegyvereket rejteget, miféle harcos zöld gondol napalmmal küzdeni a jogaiért?
A magyar híradás lakonikusságából úgy tűnt, hogy komoly rasszista felhangjai vannak az akciónak, ám az itteni média nem tulajdonít különösebb jelentőséget (a legtöbb esetben meg sem említi), hogy a gyanúsítottak egy része – nagyrészt – maori őslakó.
Az alapvető felháborodáson felül a teljes döbbenet és értetlenség a fő reakció – no meg a hitetlenség.
Egyik felem nekem is abban reménykedett, hogy az amerikai terrorellenes hisztéria következtében ostobán túlreagált belügyi balfogás történt – ami persze éppen annyira szomorú lenne; míg most nem tudom, nem szörnyűbb-e, hogy nem a rendőrségben, hanem kiwik egy csoportjában kell ekkorát csalódni. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy mindez velünk, Új Zélandon történik meg, és nem egy másik országból származó hírekben olvasom. Azt hiszem iskolapéldáját adom – és nemcsak én, de a gondolkodó többség jó része – Aronson kognitív disszonanciájának. Betört volna a szörnyű valóság a kiwi paradicsomba? A 21. század elején elbukott volna a béke utolsó szigete? Mindenki ezt találgatja és mindenki reménykedik a nemleges válaszban.
Számomra talán a legkülönösebb, hogy nyomát sem látni olyan társadalmi feszültségeknek, olyan eseményeknek vagy problémahalmaznak, ami indokolná, hogy belföldi terror üsse fel a fejét. Egyszerűen érthetetlen – kiwiföldön nincs miért fegyverrel küzdeni: a demokrácia és az emberi szabadságjogok sok esetben jobban, mondhatni példaértékűen működnek.
Egyelőre nincs magyarázat, és furcsa módon a média és a közbeszéd sem veti fel az engem leginkább érdeklő kérdést: miért? Mi ellen vagy kik ellen kellene harcolni?
Bomber – az egyik nem túlságosan szavahihető, ám meglehetősen sok "aktivista" kapcsolattal rendelkező blogger bejegyzése mindenesetre meglehetősen ijesztő:

two things seem certain:

I: God forgive me, but as I understand it (and I'm open to being wrong, please let me be wrong) BUT the Police look like they were right to be concerned
2: There is going to be outrage when the full story gets out the likes of which talkback have never dreamt of.


két dolog tűnik bizonyosnak:

1: Isten bocsássa meg, de amennyire tudom (és lehet, hogy tévedek, kérem, had tévedjek) a rendőrségnek gyanúi HELYTÁLLÓAK
2: Amint az egész história napvilágot lát olyan erőszak várható, amiről még csak nem is álmodhattunk.

Kénytelen vagyok Bomber szavaival búcsúzni:
Azzal a reménnyel fekszem le és várom a holnapot, hogy kiderüljön: az egész csak egy rossz álom.

október 15, 2007

Visszatértem

Egy egész hónapra volt szükség, amíg ismét felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Holnaptól újra érdemes lesz naponta látogatni.
Addig is íme kiwi országimázs – a könnyem is kicsordul, pedig itt élek.
Valóban nagyon ilyen:



Update:

Az alábbi videóra CS. hívta fel a figyelmet a kommentek között, és muszáj beillesztenem, noha kicsit kevésbbé profi munkának tűnik. Különösen kedves nekem, mert sorban villantja fel azokat a helyeket, ahol jártunk, amit a saját szemünkkel megtapasztaltunk – kicsit nehezen hihető talán, de tényleg így és ezt látni, ha az ember utazásra adja a fejét Új Zélandon. Talán érthetőbb lesz így, amit már írtam párszor: sokszor dörömbölt bennem a gondolat: nem hiszem el, hogy ez velem történik.

szeptember 15, 2007

Rarotonga







szeptember 08, 2007

Mind feketében

Jut eszembe: ma megkezdődött a 2007-es Rugby Világbajnokság Franciaországban. Szegény franciák mindjárt a nyitómérkőzésen ki is kaptak Argentínától. Ahogy a csoportbeosztásokat nézem, az All Blacks-nek sima útja lesz a döntőig.

Kezdődjék tehát a hype:

Fehér homok, kókuszpálmák, lagunák

Az egy hetes ajándéknyaralás helyszínéül a Cook-szigeteket – azon belül is a főszigetet: Rarotongát – választottuk. Mint már írtam, a cégem nagyvonalúsága a párokra is kiterjedt, így négyesben (Annamari – See, Kriszti – Én) utazunk hamarost (ma este), s én ismét átlépem a dátumvonalat, tehát ma reggel negyed hétre érkezünk meg.
A Cook-szigetek egyébként Tahiti és a Fiji között található a Csendes Óceánon, a legegyszerűbb Hawait megkeresni és tükrözni az egyenlítő mentén.
A 15 kisebb-nagyobb vulkanikus sziget összesen 240 négyzetkilométerén kicsit kevesebb, mint 20 ezren élnek, de van olyan sziget – az északi Suwarrow – ahol mindösszesen négyen. A lakosság nagyrészt maori egy kevés európaival (kiwivel) körítve. A Cook-szigetek Új Zélandhoz tartozik, kiwi dollár a fizetőeszköz, de van saját Telecomja és mobilszolgáltatása...
Legnagyobb meglepetésemre nemcsak a turizmus virágzik, de komoly export tevénységet folytatnak, elsősorban igazgyönggyel, kagylóval valamint zöldséggel-gyümölccsel látják el Óceániát.
Az információink alapján a cook-szigeteki népek roppant vallásosak – például csak azok az üzletek vannak nyitva vasárnap, amelyeket a Hetedik Nap Adventistái üzemeltetnek (ők ugye szombatonként járnak templomba) és külön felhívják a turisták figyelmét, hogy a nudizmus, monokinizés tilos, sőt, a beacheken kívül sehol sem nézik jó szemmel a mindössze fürdőruhát viselő idegeneket.

Végre igazi nyaralásban lesz részem – szó, mi szó: a magyar út minden volt csak pihentető nem. Fényképezőgépet viszünk, mához egy hétre fotókkal tarkított beszámolóval jelentkezem ismét.

szeptember 03, 2007

Magyar Közösségi Portál

Noha még messze nincs kész, de azért már használható állapotban van – Tamással (szintén magyarkiwi) egy Új Zélanddal kapcsolatos közösségi portál létrehozásán ügyködünk.
Meg kell mondanom, hogy a magyarok.co.nz eddigi eredményeiért legfőképp és mindenek előtt Tamást illeti az elismerés.
Javaslom nézegessétek, használjátok – idővel egyre többet tud majd, addig is: főleg nektek készül, úgyhogy minden javaslatot, ötletet vagy éppen kritikai észrevételt szívesen látunk.

szeptember 02, 2007

Skótul



Jövő héten – szombaton – kezdődik a rugbyvilágbajnokság Franciaországban. Az általam ismeretlen márkájú skót whisky reklámja nemcsak szellemes, de időszerű is emiatt, ugyanakkor gyanítom, a valódi gyepen a szoknyaemelgetés ezúttal kevés lesz a skótok győzelméhez.

szeptember 01, 2007

Otthon, édes otthon

Megjártam Magyarországot.
Kalandtúra volt, minden szempontból. És persze roppant jó volt találkozni a családdal és a barátokkal. Tényleg, ilyenkor érzi ember, hogy mennyit is számítanak az emberi kötődései.
Sok tapasztaláson mentem keresztül, és még sok megjegyzésem lenne (lesz) az úttal kapcsolatban – ez azonban csak egy pici, nyúlfarknyi bejegyzés, hogy életjelet adjak magamról.
Közben ugyanis az történt, hogy a céges ajándék nyaralás a Cook-Szigeteken egy héttel előrekerült – szeptember nyolcadikán, pont egy hét múlva indulunk –, ami persze azt is jelenti, hogy az aktuális projektünk leadási határideje is ennyivel megrövidült, így azután jószerével a megérkezésem másnapja óta éjjel-nappal...

Hála a magyar konyhának, meg az elmúlt évek aktív és elszánt magammal nemtörődésének az itthoni tükörből egy rémalak bámult vissza rám, így nekiálltam az Újjászületés TervTM végrehajtásának, amiben egyformán szerepet kap a fizikai aktivitás és Atkins professzor diétája. Mostanra ölni tudnék egy falat kenyérért, viszont a részletektől megkíméllek titeket, a Subdimensionből nem csinálok sem diétás, sem fitnessbolgot.

Végezetül hadd köszönjem mindenkinek, aki eljött velünk találkozni a Teliholdhoz. Igazán kellemes meglepetés volt, hogy ennyien megtiszteltetek – és jól eset egy valódit beszélgetni mindannyiótokkal.

július 28, 2007

Találkozzunk

Ahogy egyre közelebb kerül az indulás, úgy van egyre kevesebb időm, ezért újból elnézést kérek mindenkitől – ismeretlenül is –, akinek nem válaszoltam az elmúlt időszakban a levelére.
Mindenesetre most és itt közzéteszem, hogy – Lave javaslatára – Augusztus 9-én, csütörtökön, mondjuk este 7-től a Telihold Bluesvendéglőben (1054 Budapest, Kálmán Imre u. 10) leszünk Krisztivel, és szívesen látunk mindenkit, aki ismerkedni-beszélgetni szeretne velünk.
Azon ismerőseinktől, akik külön is számot tartanának ránk, ehelyütt kérem, hogy emailben írják meg elérhetőségüket – célszerűen valamiféle telefonszámot – különben simán előfordulhat, hogy lemaradunk egymásról.

július 23, 2007

Harry Potter és könyvek

Kicsit lelassul most a blog frissítése: egy héttel az indulásunk előtt meglehetős káosz uralkodik az életünkben.
Vannak mindenféle témáim persze – például elmentem megnézni, hogy az új Harry Potter megjelenése kapcsán volt-e őrület (volt), csináltam fényképeket a Bordersben, sőt én magam is megvettem a befejező részt.
Kiwilandet egyébként meglehetősen literátus országnak véltem a tényleg nagyszámú könyvesboltok okán. Gondoltam a Harry Potter ürügyén végzek egy kis kutatómunkát, amibe végül bele is kezdtem, de nem volt időm rendesen befejezni.
Azért néhány gyors tényt megemlítenék, mert ismerve magamat könnyen előfordulhat, hogy nem lesz érkezésem a megfelelő terjedelemben visszatérni a témára, bár kár lenne ennyiben hagyni a kérdést.

Egyfelől találtam egy tanulmányt, ami az új-zélandi kisiskolások olvasásával (szövegértésével, olvasási szokásokkal) foglalkozik, miközben 8 másik országgal (köztük Magyarországgal) hasonlítja össze az eredményeket. A 2001-es állapotokat tükröző anyag 2005-ben került publikálásra és az Oktatási Minisztérium tette közzé, viszont nem volt időm mélységében átolvasni és értelmezni sajnos. Annyi már a felületes tanulmányozása során kiderült, hogy Új Zéland a vizsgált országok csoportjában előkelő helyen szerepel, és az elmúlt tíz év folyamán az olvasási szokások vizsgált területein változatlanul teljesített – míg például Magyarországon, Görögországban, Izlandon és Szlovéniában javuló eredményeket, illetve Svédországban romló eredményeket mértek 1991-hez képest.

Találtam némi adatokat az Új Zélandi könyvkiadásról és könyvpiacról is. Itt csak azt a tényt említeném meg, ami engem a lehető leginkább meglepett: a teljes új-zélandi könyvpiac méretét 2003-ban kicsit több mint 200 millió dollárban (28 és fél milliárd forint) határozták meg. Ezt meglepően kevésnek találtam – bár tegyük hozzá, hogy ellentmondóak és nem egyértelműek az adatok: számomra legalábbis nem teljesen világos, hogy ez a 200 millió dollár az kiwi kiadású könyvekre, vagy a teljes könyvkereskedelemre vonatkozik.
Csak kiadói viszonylatban elég jónak tűnik (sőt számomra meglepően jónak), míg ha ebben az összegben benne foglaltatik az import is, akkor elég szánalmas képet fest a könyves szakmáról.

Végül képek a Bordersből:


Update: És csak mert most értesültem róla, hogy Magyarországon 6190 Ft-ot kértek a Harry Potter kötetért, muszáj felhívnom rá a figyelmet, hogy nálunk eredetileg is csak $31,90 (4460 Ft) kértek érte, de a megjelenés napjára akciót hirdetett a Borders: ha legalább 80 dollár értékben vásárolsz más könyvet, akkor a Potter kötet csak $20 (2800 Ft) kerül.

július 21, 2007

201

A kétszázegyedik bejegyzésemben szeretném elkerülni a hálátlanság látszatát: igazán megtisztelőnek éreztem, hogy meghívást kaptam a Blogtornára.
Ezzel egyidőben jelentem, hogy a harmadik – Önmegtartóztatás – fordulóban alulmaradtam, így a nemes viadal nélkülem folytatódik.
A Blogtorna sok érdekes, új bloggal ismertetett meg – azt hiszem, elsődleges küldetése éppen ez. (Persze, ha megnyertem volna, akkor nyilván a győzelem és nem a részvétel fontosságát hangsúlyozom..:)
Az Olasz Meló szerzői voltak olyan szívesek, és összeállították a résztvevő blogok közös feedjét. Mi mással búcsúzhatnék: iratkozzatok fel rá, és válogassátok ki a számotokra érdekeseket.

július 20, 2007

Új Zéland szörnyei

Noha a szúnyogok nem ismeretlenek Új Zélandon, jószerével alig okoznak problémát. Nyaranta persze nem árt némi elővigyázatosság, mi minden szobában elhelyezünk egy-egy elektronikus riasztót és azzal le is van tudva a dolog. Én például a legyeket sokkal jobban utálom, gyakorlatilag örökös háborúban állok velük, s noha a technika minden szóbajöhető fegyverzetét bevetem, csak rövid ideig tartó, álságos győzelmeket tudok aratni felettük. A legújabb szerzeményem egyébként egy elektromos légycsapó, amivel elég a levegőben elkaszálni a nyomorultakat – ha jó időben nyomom le az aktíváló gombot némi sercegés és enyhe dögszag kíséretében már hullik is le az áldozat.
A szúnyogokra visszatérve: a kiwi egészségügy különösen óvatos és rendszeresen írtja őket permetezéssel. Új Zéland éppenhogy kívül esik a maláriával fertőzött területeken, és ennek az állapotnak a megőrzésére meglehetősen odafigyelnek.
Kiwiország egyetlen valóban veszedelmes vadállatát sandfly-nak (homoki légynek) hívják. Megtalálható az Északi Szigeten is, de főként a Déli Szigeten elterjedt. A nagyobbfajta muslincára hajazó, hivatalos nevén Simuliidae blackfly, maoriul Namu szörnyű kis szerzet. 13 fajtájából csak kettő táplálkozik emberrel, a többiek jobban kedvelik a pingvineket, fókákat vagy denevéreket. A sandfly nem szúnyogfajta, bár kétségtelenül sok közöttük a hasonlóság: csak a nőstény szív vért, és a nyála alvadásgátlót tartalmaz ennek is – ez okozza egyébként a viszkető érzést.


Minket jószerével megérkezésünk napjától fogva riogattak a sandfly-al, mondván a szúnyog kifejezetten hálás háziállat hozzáképest. Aucklandre jellemző, hogy jó darabig fogalmunk sem volt róla, hogy is néz ki egy efféle kis vadállat, mindenféle szárnyas rovar láttán eliszonyodtunk, hogy: – Sandfly, sandfly..!
A déli-szigeti túránkon egy kedves magyar párral találkoztunk Nelsonban – még innen Aucklandből ismertük őket, csak időközben leköltöztek –, és ők meséltek sandfly-os történeteket. Ehhez képest a söröző teraszán csak rendes szúnyogok röpködtek, úgyhogy a sandfly maradt továbbra is: arctalan, mítikus szörny.

Egy nappal később a Pancake Rocks felé tartva egy gyönyörű kilátással kecsegtető útszakaszon kiszáltunk a kocsiból. Némi szájtátás és fényképezkedés után, valahogy a saját lábszáramra tévedt a tekintetem. Hirtelen felrémlettek az előzőnapi sandfly-os történetek, mert bokától térdig – akárha pamutzokni lenne – eleven, tömött fekete tömeg takarta a lábam. A sandfly csípése ugyanis nem fáj, vagyis nem rögtön fáj... Észre sem veszi az ember, hanem aztán egy-két nap múltán kezdődik a kis pokol: szúr, éget és viszket, de legalább nem múlik el gyorsan: a nyomai még két hét után is megvannak. Sandfly-t azóta láttam már Aucklandben is, de csupa magányos példányt. Valódi előfordulási helyük a Déli Sziget nyugati partja és a fjordok vidéke. Persze főleg vízparton botolhat beléjük az ember – igaz, ez Új Zéland esetében nem jelent túl nagy könnyebbséget. Tengerpart vagy gyors hegyifolyó, nagyjából mindegy a nyavajásoknak: utazásunk során többször is fejvesztve menekültünk, amikor a folyóparti gazosból, vagy az óceánparti buxusból fekete füst gyanán előrajzottak.
Érdekes és megnyugtató ugyanakkor: sem a városokban, sem a kempingekben nem kell tőlük szenvedni – az a fajta kényelmetlenség, ami mondjuk egy balatonparti nyaraló lakóit nyár folyamán a szúnyogok miatt kínozza, teljességgel ismeretlen jelenség.

Néhány jótanács védekezésül:

– B vitamin fogyasztása. A sandfly-ok nem szeretik a B vitamin ízét.
A B vitamin bevitelét meg lehet oldani Vegemite vagy Marmite evésével: ezek azonban borzasztóan gyanús, takonyállagú és kinézetű anyagok, én sosem kenném a piritósomra. Kriszti ezzel szemben szereti, úgyhogy akár másnak is bejöhet.

– A sandfly-ok a sötét színt kedvelik, világos színű ruhák viselése csökkenti a támadás valószínűségét.

– Végül a reklám helye: ClickthatItch

Árfolyam

Megy a nyüszítés a dollár magas árfolyama miatt – a kiwi pénz még sosem ért ilyen sokat az amerikai dollárral szemben. Érthető: az új-zélandi kamatok jelenleg a legnagyobbak a fejlett országoké közül; dől a lé, jönnek a külföldi befektetők.
A magas kamatokat persze nem véletlenül diktálja a Jegybank: az infláció kordában tartásával indokolja, pedig az infláció szívesen elszabadulna a maga részéről (most valahol 2% körül mozog): az egyre dráguló ingatlanpiac, az egyre bővülő kormányzati és lakossági költések, mind-mind a drágulás irányába hatnak.
Persze az exportőrök óbégatnak leghangosabban – érthető módon, hisz nekik komoly nehézséget okoz a jelenlegi helyzet. Úgy tűnik, érdekérvényesítésben jobban állnak: a minap Michael Cullen, a pénzügyminiszterünk megpendítette, hogy ez tényleg szönyű, meg majd tesz ellene valamit.
Nomostan a Jegybank önálló szereplő, elméletben (és gyakorlatban) nem függ a kormánytól: mondhat akármit a pénzügyminiszter, a Jegybank elnöke úgy alakítja az iránytadó kamatokat, ahogyan azt a gazdaság szempontjából a legjobbnak tartja. Mr. Cullen ugyanakkor előrángata valahonnan a Jegybanki Törvény 12. cikkelyét, ami valami homályos módon felhatalmazza a kormányt, hogy felülírja a Jegybank döntését.
És ezért szoktam volt mondani, hogy a Munkáspárt (minden érdemeik elismerése mellett) elfáradt, ideje a kormányváltásnak. Egy pénzügyminiszteri beavatkozás a szuverén Jegybank döntéseibe a lehető legrosszabb megoldása a helyzetnek: a kézenfekvő gazdasági hatásain (megugró infláció) túl óriási bizalomvesztést okozna a külföldi pénzügyi körökben.
Remélem Mr. Cullen csak a száját jártatja ezúttal.
Tudomásul kell venni: a gazdaság hullámzik. Most rossz az exportőröknek, de jó az importőröknek, és jó nekünk, mert segít az üzemanyagárakat alacsonyan tartani. Lesz ez még fordítva is.
És én csendben reménykedem, hogy szeptemberig nem változik a kurzus: nekünk nem mindegy, hogy a dollárunkért mennyi forintot kapunk.

július 19, 2007

Kiwi konyha

A kiwi nemzeti eledelek felsorolása meglehetősen viccesnek tűnhet egy európai, különösen egy magyar számára: fish&chips, hamburger és steak. Magyarázatot talán csak a fish&chips érdemel: ami tradícionálisan újságpapírba csomagolt, szigorúan szálkamentes, rántott (panírozott) tengeri halfilét és nagyobb mennyiségű sült szalmakrumplit jelent. Ez az az étek, amit jószerével mindenütt meg lehet találni, és ez a legolcsóbb is: akár öt dollárért is termetes adaghoz juthat az ember.
A hamburger kéremszépen nemcsak a Moszkva tér csalamádés, pufi-bucis talponálló verzióját, vagy a McDonalds – ízlés dolga –, Burger King ipari termékét jelenti. A hamburger az angolszász országokban legalább annyira a házikonyha része, mint Magyarországon a pörkölt vagy paprikáskrumpli – világhódító útját egyszerű, sztenderizálható és nagyon gyors elkészíthetőségének köszönheti (akárcsak az pizza), de globalizációs diadalútja nem jelenti azt, hogy kiveszett volna az otthoni konyhák mindennapi kínálatából: a hamburgert vacsoráztam kijelentés korántsem egyenlő a gyorsétteremben jártam deklarációval.
A hamburger minden kelléke kapható külön-külön az élelmiszeráruházakban – hamburgerhús: csinos, előreformázott, hatos kiszerelésben akciósan 7 dollár (mióta Új Zélandon vagyunk akciós és 7 dollár a hat husi); hamburgerzsemle, tucatnyi egy zacskóban, 2 dolláért; saláta, uborka és tetszés szerinti hozzávalók. Az emberfia idővel kialakítja a saját verzióját, amit ehelyütt csak azért nem teszek közzé, mert Magyarországon egyszerűen hiányzik hozzá a support (ha nagyon bíztattok, akkor persze mégis).
Ehelyütt jegyezném meg, hogy két olyan gyorsétterem lánc is létezik Új Zélandon, amelyik párját ritkítóan jó hamburgerrel szolgál. A Burger Fuel kifejezetten kiwi találmány (épp a napokban mentek tőzsdére): véleményem szerint a legfinomabb (és ezt nem gyorséttermi kategóriára értem csupán) hamburgert ők csinálják, igaz a legdrágább versenyzők is egyben. Míg a McDonaldsban egy BigMac menü kijön 7 dollár körül; a Wendy's-ben $8.70 egy Big Bacon Classic menü, addig a Burger Fuel-ben 8 dollár az átlagára egyetlen burgernek, krumpli és üdítő nélkül. A Burger Fuel burgere viszont akkora, hogy egy termetes férfiember is csak némi elszántsággal birkózik meg vele: ár érték-arányban mindenképpen nyerő.
Az Oporto nevű franchise ausztrál, amelyik portugál alapítóra eredezteti magát. Csak és kizárólag csirkehússal dolgoznak – de személyes véleményem szerint csirkeburger tekintetében abszolút győztesek; nemcsak ÚJ Zéland viszonylatában, de soha életemben nem ettem még olyan finom csirkehúsos burgert, mint náluk. Az Oporto szépséghibája viszonylagos ritkasága: én összesen három üzletüket ismerem (Mission Bay, Queen Street, Silvia Park), ameddig nem terjednek el jobban, én is csak alkalmi vásárlójuk leszek, pedig szívesebben ebédelnék náluk, mint a Wendy's-ben.
Steak tekintetében ugyebár a marha különböző darabjairól beszélünk. Életem eddigi legjobb steak-jét (azt hiszem egyszerű hátszín volt) Queenstownban, a Captains nevű étteremben ettem, de Pali újabb meglepetéssel szolgált.
Az Angus Steak House valószínűleg nemzetközi franchise – muszáj erre következtetnem, bár még sosem hallottam róla. Pali Dél-Afrikában talákozott a rendszerrel, de elmondása szerint az aucklandi étterem sem különbözik sokban. A steakek nemcsak finomak, de értelmetlenül nagyok is, alapvetően két méretből válogathat a tisztelt vendég: a bélszín negyven dekás, az összes többi 1 kilós.
Igen. Odamész a pulthoz, ahol csinosan, étvágygerjesztően, ki vannak állítva a nyers marhahúsdarabok: vesepecsenyék, hát- és bélszínek és oldalasok... (A falon előzékeny grafika, amely a megmutatja, a marha melyik darabja, honnan való.) A kiválasztott húsdarabot már a látvány (ízvány) konyha szakácsának kell átadni, hogy cirka negyedóra múlva, a kívánt mértékben átsütve tálalják. Kellemes meglepetés egyébként az ára is: a tetszőlegesen választott hús mellé korlátlan saláta fogyasztással is csak 29 dollárt kérnek.


Angus Steak House: 35 Albert Street, CBD, Auckland.
Phone:
(09) 379-7815
Albert Street-Swanson Street corner

Hirdetés Londonban, a'la Parisian

A francia országimázs kampány Párizsba próbálja csábítani az angolokat: az alábbi óriásplakát a francia fővárost és az ősszel (tavasszal?) kezdődő rugby világbajnokságot hivatott reklámozni London utcáin.


Élvezd a rugbyt a szerelem fővárosában

– szól a felirat; és én nem tehetek róla, ha most mindenről AZ jut az eszembe.

július 16, 2007

A Birodalmi Új Zéland Konzervatív Demokrata Egyesülés Pártja

Nem tudom, mennyire veszik magukat a valóságban komolyan, de a kedvenc monarchistáim új párt létrehozásán munkálkodnak. Új Zéland már több, mint 50 éve (1953 óta) nem része hivatalosan a Brit Birodalomnak, ellenkező esetben mind a külpolitikát, mind a hadügyet az Egyesült Királyságból irányítanák. Az új párt nem kevesebbet tűzött tehát ki, mint fél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét. A programja különösen tetszik – felváltva ultrakonzervatív vagy ultrakonzervatívnak szánt, valójában tragikomikusan rasszista/nacionalista litánia:

– a zendülés büntetése legyen igazán súlyos: életfogytiglan vagy halál;
– ennek kapcsán, nyílván: a halálbüntetés visszaállítása;
– halálbüntetés kiszabása az erőszakos elkövetők és a droggal visszaélők számára;
– az Emberi Jogok Törvényének visszavonása, hogy bárki szabad kritikával élhessen a homoszexuális propaganda ellen;
– a rasszista pártok - például Maori vagy Nemzeti Front - betiltása;
– a maorikkal kötött Egyezmény visszavonása, és földek korrupt maori csoportoknak való juttatásának befejezése;
– az új-zélandi rang-rendszer eltörlése;
– a lovagság intézményének és a Brit Birodalmi rang-rendszer visszaállítása;
– kilépni a katonai szövetségekből, szabadkereskedelem az USA-val és a kommunista Kínával, Új Zéland csak a Brit Nemzetközösséget támogassa;

és végül egy különösen tetszetős:

– Új Zéland támogassa Írország Brit Nemzetközösségi tagságát, ami remélhetőleg erősíti majd a kapcsolatokat és elindítja a demokratikus folyamatokat abban az országban.

Mit is mondhatnék? A történelem kerekét visszaforgatni akaró holdkórosok mindenütt vannak – Új Zéland sem kivétel; taláncsak errefelé senki sem veszi komolyan őket, és egy választási küzdelem során nem számítanak mozgósítható hátországnak.

július 15, 2007

Szivárványos blogtorna

Gondolkodtam, hogy a magyarországi melegfelvonulás kapcsán megírjam-e a véleményem, de azután nem tettem – pedig meglehetős a két ország közötti kontraszt –, mert Marci nagyjából mindent megírt erről, amit gondolok.

Ám ismét előtolakodott a melegkérdés: a Blogtorna első fordulójában az őszinteség jegyében értékelik a blogpárokat, és mit tesz isten, én Collegeboyt, egy meleg fiatalembert kaptam ellenfélül. Persze beleolvastam a blogba, már csak azért is, mert őszinte kíváncsiság sarkalt egy számomra eddig többé-kevésbé ismeretlen szubkultúra megismerésére.
És az olvasás kapcsán óhatatlanul felmerült bennem, hogy mennyi esélyem lehet az őszinteség terén egy coming out-olt meleggel szemben? (Noha Collegeboy olyamatosan használja magára a buzi szót, nekem valahogy nem jön a billentyűzetemre. Vajon tőlem sértés lenne, vagy csak a fogalmak helyén kezelése?)
Egy normális, rendjén működő világban nem lenne helye a meleg coming out pozitív diszkriminációjának, mert a teljes (és valódi) egyenjogúság talaján, ahol kinek-kinek magánügye a szexuális beállítottsága, a homokosság kimondása nem különbözne semmiben sem attól, hogy az én megnyilvánulásaimból nyíltan kiderül: heteroszexuális vagyok. Zag schön...
Nem tudom, eljutunk-e idáig valaha. Ennek azt hiszem, az lesz a legnyilvánvalóbb jele, amikor már nem lesznek melegfelvonulások, és nem lesznek meglepő vagy bátor coming out-ok: mert annyira természetes lesz a másság, hogy értelmetlenné válik a hangsúlyozása.

Ehelyütt jegyezném meg egyébként, hogy Új Zéland meglehetősen előkelő helyen áll a melegjogok biztosításának tekintetében: civil union néven simán házasságot köthetnek az egyneműek is (tavaly egyik miniszterünk is megtette), és annak sincs akadálya, hogy gyereket fogadjanak örökbe.
Homofóboknak Új Zéland még véletlenül sem ajánlott.

Kettőezernégyben pedig egy időre komolyan eljátszottak a hármas civil union gondolatával (igen, ahol három ember alkot egy családi közösséget), de aztán mégsem lett belőle semmi, valahogy lekerült a napirendről.

július 14, 2007

Kiwi országimázs

Először azt hittem a – minap szinte mindenfelé publikált – képekről, hogy valamiféle médiahacket látok, azután kiderült, hogy nem...


A 12 méter magas, 25 méter hosszú óriási rugbylabdát október elején három napig építik majd, hogy az idei rugbyvilágbajnokság utolsó három hetére az Eiffel torony előtt, a Champs de Mars-on hirdesse Új Zélandot és a kiwik megkérdőjelezhetetlen elsőségét a rugby terén.


Miközben persze ötletes országimázs hirdetésnek tartom, nem győzök csodálkozni, hogy a franciák belementek. Valahogy úgy képzeltem, sokkal arogánsabbak és büszkébbek annál, semhogy egyik nemzeti büszkeségük elé engedjenek egy efféle meglehetősen egyértelmű üzenetet: lehet, hogy éppen itt tartják a világbajnokságot, de azért a rugby mégiscsak rólunk, kiwikről szól.

július 13, 2007

Ilap

Welcome bro...
Pali megjött, nemcsak tervezgette. Nézzétek sorstársak, és olvassátok őt: frissebb, talán kevésbé elfogult, némiképp gyakorlatiasabb beszámolót kaphattok tőle. Mindenesetre olyan ötletei vannak, amelyek nekem eszembe sem jutottak annak idején.

Blogtornász


– Ni, ni, ni...
– Billentyűzet van nálam, és nem félek használni...
– Többet nem tudok elmondani. Kérem kapcsolja ki...

július 12, 2007

Tornádó és hírek

Csak egy kicsit kell kihúznom a lábam, és történnek mindenféle dolgok azonnal.
Példának okáért kedden volt az évszázad tornádóval körített vihara – illetve, ahogyan megfogalmazták "emberemlékezet óta a legnagyobb vihar" –, ami az Északi Szigeten pusztított, de kijutott belőle Aucklandnek is. Kriszti szerint elég vad volt, de azért félelmet nem keltett benne – ami azt jelenti: Takapunára nem jutott el a veleje. Volt még áramszünet is, és a céges parkolóban hagyott Toyota úgy beázott, hogy tegnap, amikor a reptérről hazafelé beszálltam, tocsogott a benne a víz. Nem mondom, hogy az idestova 20 éves autó tömítése tökéletes lenne, de eddig még sosem volt ehhez fogható problémája – ebből kiindulva nem akármilyen eső eshetett.
Láttam képeket összedőlt, meg a tornádó által megcsócsált házakról, s most, hogy gondoltam beszámolok róla hirtelen nem találtam semmi érdemlegeset az esetről, viszont egy csomó érdekes hírrel szembesültem.

Jöjjenek hát rövid híreim Kiwilandről, a teljesség igénye nélkül természetesen:

Két olajipari konzorcium harcol egymással az Új Zéland partjainál található tengeralatti olajmező kitermelésének jogaiért. Mind az amerikai ExxonMobil, mind az osztrák OMV vezette társulás megkapta a kutatási engedélyeket. Harry Duynhoven energetikai miniszter szerint éves szinten dollármilliárdokat jelenthet Új Zélandnak adók és jogdíjak formájában, ha beindul a kitermelés.

A tavalyi, holland házaspárral szemben erőszakoskodó két férfit majd egy év után jogerősen is elítélték: az erőszakot kitervelő fő vádlott életfogytiglant kapott, azzal a megkötéssel, hogy tíz évnél hamarabb semmiféleképpen sem szabadulhat; társa, a másodrendű vádlott megúszta kilenc évvel, úgy, hogy ebből legkevesebb 6 évet mindenképpen le kell ülnie. Ehelyütt hívnám fel a kiwi törvénykezés szigorúságára a figyelmet: ezeket a büntetéseket súlyos testi sértés, rablás és nemi erőszak miatt osztották ki.

Ijesztő és kezelhetetlen gyorsasággal nő az új-zélandi gazdaság – figyelmeztetett Michael Cullen pénzügyminiszter tegnap. A növekvő kereslet, a növekvő bevételek nyomás alatt tartják az inflációt, magasban tartják a banki kamatokat és veszélyesen túlértékelik a kiwi dollár árfolyamát.

És ez mind Tahiti

Paul Gauguin

Kissé ellentmondásos érzelmekkel és tapasztalatokkal érkeztem vissza Tahitiről. A véleményem és a benyomásaim folyamatosan változtak az ott töltött cirka három nap folyamán.
Jószerével semmit sem tudtam Francia Polinéziáról, csak valami halvány elképzelésem volt a pálmafás paradicsomról – őszintén szóval Tahiti gyakran összemosódott bennem Hawai-al, ahol eddig még szintén nem voltam. Ugyanakkor volt bennem némi gyanakvás, mert a franciákról nem alakult ki túlságosan jó véleményem a párizsi tartózkodásom alatt: sosem fogom elfelejteni azt a nagyképű idegengyűlöletet, amit mindenkivel szemben éreztetnek, aki nem beszéli a nyelvüket. Abban persze biztos voltam, hogy a polinézek roppant kedvesek – ez azért Aucklandben gyorsan kiderül –, de azt nem tudtam, ezen mennyit rontott vajon a francia befolyás, ha ugyan rontott valamit.

Paul Gauguin

Az első meglepetés az Air Tahiti Nui járatán ért még odafele: kifejezetten filmbeillően szép utaskísérőket kaptunk: nemcsak a nők voltak roppant csinosak, de a férfi stewardok is nyugodtan szerepelhettek volna tetszőleges magazinban férfimodellként. A Kiwilanden élő szigetiek (polinézek) és maorik nem elsősorban a szépségükről ismerszenek meg. Leggyakrabban hatalmas, kövér (nálam is sokkal kövérebb) emberek, akik tüneményesek tudnak lenni, de azért nem a fizikai vonzalom jut az európai szépségideálhoz szokott embernek eszébe róluk – ezért okozott kifejezetten kellemes csalódást a légitársaság személyzete.

Az Airbus A340-400 gépen három nyelven tájékoztattak: franciául, tahiti (ami a polinéz nyelvcsalád tagja), és angol nyelven, majd vacsorára rendes, becsületes pörköltet szolgáltak fel, simán megállta volna a helyét egy tetszőleges magyar kiskocsmában is. Kicsit több, mint négy óra repülés után Tahiti fővárosában Papeeten szálltunk le, a mínusz 22 órás időeltolódás miatt előző este 11-kor. A nemzetközi repülőtér meglehetősen korszerűtlen, lepattant – kissé kontrasztban azzal, amit vártam volna. A párás meleg azonban már a gépről lekászálódva arcabavágott, és mitagadás kifejezetten jólesett. A reptéren már felhagytak az angol tájékoztatással: mind a feliratok, mind a hangosbemondó tahiti és francia nyelven szólt – ez kicsit tovább erősítette az aggodalmamat. Jópofa volt ugyanakkor, hogy az EU állampolgároknak külön kaput tartanak fent, itt a megérkezésünkkor senki sem állt, így a magyar útlevelem először életemben pozitív diszkrimináló hatását élvezve elsőként léphettem be a határon a gépünk utasai közül, kiwi főnökömet jó negyven perccel megelőzve. A vámnál azért kekeckedtek egy kicsit: hét notebook, egy szerver, fél kilométernyi hálózati kábel volt a csomagjainkba – de azután mégiscsak beengedtek vámfizetés nélkül. A formaságok elintézése után a lengőajtón túl tahiti élőzene, és csinos polinéz – tradicionális színes lepelruhába öltözött – lányok várják a kilépőket, hogy virágfüzért akasszanak mindenki nyakába.

A reptér előtti főúton rendes, becsületes, nappalinak tűnő forgalom zajlott, pedig már jóval elmúlt éjfél is. A szállásunk a Hotel Intercontinentalban volt, s amíg a busz – nem egészen 8 perc alatt – odavitt, szinte alig láttam valamit a külvilágból.

A szálló a déltengeri trópusok luxusképviselője, a transzferből leszállva csak a számat tátottam: a környezet, a személyzet... akárha egy nagy költségvetésű hollywoodi film valóságába csöppentem volna.
Ezen az estén még azt hittem, hogy ez Tahiti, és ez meglehetősen elkápráztatott – ekkor döntöttem úgy, hogy ide jövünk majd nászútra –, és a blogbejegyzésre gondolván úgy fogalmaztam magamban: olyan, mint amilyen a Kanári-szigetek szeretne lenni, csak épp a spanyolok híján vannak a franciás nagyvonalúságnak, és gyaníthatóan a kellő tőkének is.
A vendéglátó AXA egyik munkatársa beszélgetés közben megjegyezte: Tahiti se rossz, de a szomszédos Bora-Bora összehasonlíthatatlanul szebb, viszont még sokkal drágább. Őszintén bevallom, akkor nem nagyon tudtam hova tenni ezt a megjegyzést: egyszerűen nem éreztem valós alternatívának a környezet szépségének fokozását.
Az ízlésemnek kissé rövid – egy elvadult kakas folyamatos kukorékolásától eltekintve eseménytelen – alvás után, másnap egész nap szinte a konferencia teremben telt a napom: odakint amúgy is zuhogott az eső, hogy 28-30 fokos hőmérséklet ne tévesszen meg senkit, mégiscsak tél van a déli féltekén.
Ez a tél főleg a gyakori esőkből és a viszonylag korai alkonyatban nyilvánul meg, a hőmérséklet viszont ideális – magas páratartalom ide vagy oda. A szállóban még valamit kénytelen voltam megjegyezni: a személyzet polinéz része (és 90%-ban polinéz volt) egyfolytában mosolyog. Egyszerűen nem lehetett egyikükre sem úgy ránézni, hogy ne kedves mosollyal pillantottak volna vissza, a tetovált, félmeztelen, tradicionális tahiti ágyékkötőt viselő boy-ok azonnal bohóckodni kezdtek, ha észrevették, hogy fényképezné őket az ember. Mindehhez tegyük hozzá: nem a borravaló reményében viselkedtek így, sőt...

Paul Gauguin

A következő napot jóleső szervezetlenséggel kezdtük. Sikerült fél tízig aludni, úgyhogy kicsit már el is múlt tíz óra, amikor a recepción lefoglaltunk délutánra egy félnaposnak aposztrofált Tahiti körutat, ami 2 órakor indult. Addig azonban meg szándékoztuk nézni Papeetet, ám a városba jutás korántsem bizonyult olyan simának, mint gondoltam volna.
Először is elkeserítettek (már a recepciónál a consierge-nek titulált hölgy – pedig a consierge amennyire emlékszem a maffiában a Don közvetlen tanácsadójának a megnevezése) azzal, hogy nincs is értelme a városba mennünk, hiszen 11-től 2-ig úgyis minden bezár sziesztára. Ez némiképp persze elkedvetlenített, de az elhatározásunktól nem tántorított el. A második akadályt ugyanaz a franciás lazaság gördítette utunkban, amelynek köszönhetően aktuálisan nem működött az internet sem a Hotel Intercontinental területén – a hotel saját pénzváltója kifogyott a tahitin használható "dél-csendes-óceáni frank" nevű, helyi pénzből. A városban ugyan már találhatunk ATM-et, de sem a buszjegyért, sem a taxiért nem lehetett kártyával fizetni. Hülyén bámultunk egy darabig, hogy akkor most mi a legyen a helyzet feloldása, a hotel előtt a legképtelenebb arrajárókat interjúvoltuk meg, hogy nem vinnének-e be minket, amikor az egyik agyontetovált ágyékkötős boy – mint később kiderült Teve névre hallgatott – felfigyelvén a problémánkra, a kezünkbe nyomott négyszáz frankot (ez kb. 6 dollár), hogy ez elég lesz az olcsóbbik típusú, a helyiek által csak truck-nak (teherkocsi) becézett buszra. Nem győztünk hová lenni a hálálkodástól, és amikor biztosítottuk, hogy amint visszaérünk azonnal kiegyenlítjük a számlát, akkor megjegyezte, hogy addigra ő már nem lesz itt, de ne aggódjunk emiatt: ajándék. Tetszik érteni? A hotelboy ajándéka a turistának...

A truck – tömegközlekedés Papeete-n

A truck felkészíthetett volna, hogy mi vár a városban – ennek ellenére meglepett Tahiti fővárosának ásító szegénysége, gondozatlansága. Az Intercontinentál luxusa csinált művilág – köszönő viszonyban sincs a valósággal: kifejezetten elmaradott infrastruktúra; koszos, máló vakolatú falak; rossz grafitik mindenhol. Tahiti valóságában már az emberek sem mind szépek: gyakran visszaköszön az Aucklandben megismert testes-darabos polinéz embertípus.
A délelőttöt a Papeete belvárosában töltöttük és jókorát sétátunk (mégsem volt szieszta miatt minden zárva), szendvicseztünk, internetcaféztunk, hogy azután kishíjján lekéssük a lefoglalt Tahiti körutazást.
Magáról a túráról nincs mit mesélnem különösképpen. A guide-unk egy Dave névre hallgató, Tahitire nősült amerikai volt, akinek kifejezetten szórakoztató előadásából megismerhettük nemcsak Tahiti, de egész Francia Polinézia történetét, kultúráját. Külön fejezetet kapott Paul Gauguin – a túra egyik állomása egy meglehetősen lehangoló kis Gauguin múzeum volt –, végigkövethettük a Bounty lázadásának történetét, elmentünk a Point Venus-ra, ahol Cook kapitány obszervatóriuma állt (ma már nincs belőle meg semmi), és megnéztük ugyanott a Kincses sziget szerzője – Robert Louis Stevenson – apjának tervezésében épült, még ma is működő világítótornyot.

A híres Stevenson féle világító torony Point Venuson

A körutazás csak megerősített abban, amit délelőtt Papeeteben megállapítottam: Tahiti egy kissé elmaradott és szegény; természeti adottságai és látnivalói átlagosak. Meggyőződésem, hogy nem az elfogultság mondatja velem: Új Zéland egy nagyságrenddel szebb, minden szempontból.

Azért a vége happy end. Amiért mégiscsak életreszóló, felejthetetlen élmény Tahiti, az nem a szigetnek, hanem a lakóinak köszönhető. Soha ilyen vendégszeretettel, ennyi nagyvonalúsággal, ekkora nyílt, mosolygós odafordulással nem találkoztam még sehol a világon. Jószerével még most is alig hiszem el, hogy ilyen emberek léteznek.
Teve (a boy) 400 frankos ajándéka csak kezdte a sort. Az ismeretlen taxis, aki meghallotta, hogy lekéssük a körutazást, ha nem érünk vissza kettőre, viszont nincs nálunk elég pénz, 1700 frank helyett 1300-ért is elvitt minket.
Este Francia Polinézia minden évben megrendezésre kerülő tánc és énekfesztiváljára, a Heiva i Tahiti-re szerettünk volna ellátogatni. Hatalmas, arénaszerű sportcsarnokban tartják az eseményt, minden fontosabb szigetről érkeztek tánccsoportok, hogy bemutassák tudásukat. A kezdés után félórával érkeztünk, de sehol sem találtuk az előre beharangozott jegyárusító lakókocsikat. Az ajtónálló hölgyeket kérdezve kiderült: az este teltházas, ezért a jegyárusítók már rég bezártak. Tétován, elkeseredetten tébláboltunk, amikor az egyikük elnevette magát, intett, hogy kövessük, és megjegyezte, lehet, hogy mégiscsak tud tenni valamit az érdekünkben. Végül egy oldalajtón bevezetett minket, és két igazán kitűnő helyre kísért minket. Amikor kérdeztük, hogy mennyibe kerül, csak mosolyogva legyintett.

Heiva i Tahiti

A Heiva végeztével egyedül próbáltam visszajutni a szállóba – a főnököm úgy döntött, még marad. Állok az út szélén, várom a truck-ot már hosszú percek óta, amikor egy tahiti lány leszólít, hogy mit csinálok. Mondom neki, hogy várom a buszt, ő pedig rossz angolsággal magyarázza, hogy hiába: ilyenkor, hétfő este már nem jár a truck. Hova akarok menni, kérdezi. Az Intercontinentálba, válaszolom én – messze a reptéren túlra. Jó – feleli a lány, megkérdezi az exbarátját, talán el tudnak vinni. Rövid telefonálgatás után mosolyog: minden rendben, hamarosan itt az autó. Kérdezem mennyibe fog kerülni? Elkerekedett szemmel néz rám, azután csak kacagva megrázta a fejét:
– Természetesen semmibe sem kerül. Hiszen Tahitin vagyunk.

július 11, 2007

július 07, 2007

Vissza a múltba

Hamarosan kezdetét veszi az időutazásom. Holnap, vasárnap délután négy órakkor elrepülünk Tahitire, hogy 3900 km később, 5 óra múltán leszálljunk ma (azaz szombat) este 11 órakkor.
Tahiti francia polinézia legnagyobb és legismertebb szigete, ennek ellenére alig tudok róla valamit, és gondosan odafigyeltem rá, hogy túl sok mindennek ne is olvassak utána: egy egész szabadnapom lesz, szeretném, ha a meglepetés erejével hatna.
Tahitiről egyébként a kamaszkoromban művészet-történet órán látott, századelőn készült, félmeztelen, fűszoknyás polinéz lány festménye ugrik be elsősorban. Másodsorban a bambuszból ácsolt tengerparti bungallók és emberfej nagyságú kagylóból szerzett kürtök.
Nemigen hiszem, hogy amíg odavagyok lesz lehetőségem bloggolni, úgyhogy most egy rövid öt napra elbúcsúzom: fényképes beszámolóval majd a jövő hét szerdájától jelentkezem.