Ingyen telefonálás

Egyre másra jönnek a kedvező telekommunikációs akciócsomagok – úgy tűnik, közel egy év kellett, hogy a piaci szereplők felnőjenek a tavaly ilyentájt megnyitott gerinchálózathoz. Nemcsak a Telecom – amelyiknél szinte természetes –, de a Vodafone mellett az Orcon és a Woosh is elkezdte hirdetni az All-in-One csomagjait: egyszerre kínálnak vezetékes telefont, szélessávú internetet és az Orcon hamarosan virtuális mobilszolgáltatóként is a piacra lép. (Tegyük hozzá, hogy az Orcon és a Woosh is egyszerű internetszolgáltatóként kezdte, a Vodafone pedig nemrégiben vásárolt be és vette meg az iHug nevű szélessávszolgáltatót.
Szóval pezseg a piac – és ha már itt tartunk, had beszéljek le mindenkit a Vodafone ajánlatáról: (bármilyen csábítónak is tűnik az egy év ingyen net) Pali megpróbálkozott vele, de az internet minősége gyalázatosnak bizonyult, Lajosék csak megrendelték, de még két hét múlva is a papírjaikkal kínlódtak, aztán Lajos úgy döntött, nem hiszi, hogy egy nyomorult telekommunikációs szerződésnek nehezebbnek kellene lennie, mint a 4! (azaz négy) nap alatt mindenestül végigzongorázott banki ingatlanhitelnek, ezért mielőtt tényleges liezonba bonyolódott volna a Vodafonenal, lemondta, és a Telecom csomagját választotta.
A Vodafone mentségére talán az szólhat, hogy az akciójuk kapcsán hihetetlen mennyiségű új ügyféllel kell megbirkózniuk (gyanítom alulkalkulálták a várható rohamot), de az internetszolgáltatásuk gyalázatos mivoltára nem találok pardont.
Én egy ideje a saját netszolgáltatóm, az Orcon akcióival szemezgettem – és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ha év végén megindul a mobil üzletáguk, nem váltok – különösen az a csomagjuk tetszett, amelyben havi 20 dollárért 30 ország vonalas telefonjait lehet korlátozás mentesen és minden további költség nélkül hívni. Magyarország a listán van, igen.
Azt hiszem, a külföldre települteknél állandó kérdés, hogy hogyan, mi módon tartsák a kapcsolatot az óhazában hagyott szeretekkel, barátokkal és ismerősökkel. 2007-ben az internet kényelmes és kézenfekvő megoldás, ám van egy szépséghibája: az idősebb korosztály nem feltétlenül perfekt az azonalli üzenetküldők vagy a Skype használatában. Nálunk ugye apámmal végtelen szerencsésnek mondhatom magam, de már anyámmal vagy Kriszti nagyszüleivel nem megy a netes kommunikáció.
Eddig – a még szóba jöhető hívókártyákkal szemben – a SkypeOut megoldását preferáltam: gyakorlatilag a budapesti helyi tarifánál is olcsóbban tudtam felhívni magyar vonalas számokat ezzel a megoldással. Ez viszont legalábbis az indító oldalán működő számítógépet, és fülhallgató-mikrofon párossal való gép előtt görnyedést jelentett.
(Épp ezért fontolgattam egy ideje, hogy veszek egy wireless routerre csatlakoztatható külső Skype handsetet.)
Pár hónapja figyeltem fel a Jajah nevű új versenyzőre. A Jajah nagyon ügyesen a telefonkészüléken bonyolítja a tényleges kommunikációt, csak a hívás indítását kell a számítógépről kezdeményezni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a weboldalukon beírjuk a hívni kívánt számot (megmondván előbb, hogy mi melyik számon vagyunk), erre először kicsöng a saját telefon, ahol egy kedves mesterséges intelligencia megkér, hogy tartsuk, amíg kapcsolja a hívott számot, majd pár másodperc múltán már hallani is a csörgést, innentől kezdve pont olyan, mintha hagyományos telefonnal lenne dolgunk.
Amiért különösen csábító a Jajah, az az akciójuk, amellyel más Jajah felhasználót heti szinten 150 percig ingyenesen lehet hívni. Ránézésre ez sem oldja meg az internetet nem használó szülők, nagyszülők problémáját, de egy pici, pofonegyszerű trükkel valódi ingyentelefonhoz juthatunk.
A saját accounton kívül, kell egy második accountot (amihez kell egy másik email cím, de ez manapság nem probléma) is regisztrálni. Tekintve hogy a regisztrált felhasználó fiókokhoz (brr... de bután hangzik...) rendelt telefonszámot a Jajah rendszere minden további nélkül, és akármilyen gyakran engedi megváltoztatni, így nincs is más dolgom, mint a másodlagos (nálam stílszerűen Hívott Félnek keresztelt) account regisztrált számai közé beírni a kívánt telefonszámot, és máris ingyen mehet a beszélgetés. Ezzel a megoldással kényelmesen – mindenféle előre egyeztetés vagy oldschool partnereink internethasználatra kényszerítés mellőzésével – hetente 150 percet ingyen beszélhetünk.
Egyszeri befektetése azért van a módszernek, a Jajah egy hét után megtagadja az ingyenes csevejt, ha nem töltünk némi pénzt az accountra, de tekintve, hogy 5 dollárral is beéri, így a két regisztráció is csak 10 dollárba fáj, ami ráadásul (feltéve, ha betartjuk a heti ingyenes limitet) nem csökken, így valóban egyszeri 10 dollárról beszélünk csak.

A késemért jöttem...

Tokelaut nagyképűen szigetcsoportnak becézik, valójában három atoll a Csendes Óceánon, és 1925 óta Új Zéland része. Az összesen 10 négyzetkilométernyi szárazföldön hozzávetőleg 1500 polinéz bennszülött (a maori rokonság) próbál boldogulni. Valamiért Tokelau vezetése évek óta szorgalmazza függetlenségét, az ezzel kapcsolatos első népszavazást 2006 őszén tartották – sikertelenül.
Két napja újabb népszavazás volt a kérdésben – úgy tűnik Tokelau vezetése nem volt hajlandó beletörődni az előző eredménybe –, ám ismét nem sikerült megszerezni a szavazatok kétharmadát, igaz, ezúttal csak 16 szavazat hiányzott. Helen Clark azért – még a referendum végeredményének ismerete előtt – biztosította az atollok lakóit, hogy bárhogy döntenének is, kiwi állampolgárságukat és Új Zéland barátságát megőrzik.

Miniszterelnöki Hivatal, Rarotonga, Cook-Szigetek

A rövid, csendes-óceáni bohózatról óhatatlanul Rejtő Jenő regényei jutnak eszembe. Az érzet egyébként a polinéz szigetvilág kapcsán már régebb óta kerülget, különösen a Cook-Szigeteken fogott el a röhöghetnék, amikor a viharvert kikötőben álló bádoglapokból és papundekliból rótt – amúgy egészen kiváló tengeri herkentyűkkel szolgáló – Fish&Chips bodega emeletéről kiderült, hogy a Tengerészeti Minisztérium, később egy útmenti nehézgép fészer a Munkaügyi Minisztériumnak bizonyult, így egész kellemesen meglepett, amikor a Miniszterelnöki Hivatalra leltem egy kommunista nyáritábort idéző épületegyüttesben.
Szinte vártam már, mikor bukkan elő Piszkos Fred, vagy hol látok egy bennszülött képeslapárust, akiről majd kisvártatva kiderül: ő a király, de a hamisan felülbélyegzett postai levelező lapokkal jobban lehet keresni. Van egyébként saját pénze is a Cook-Szigeteknek (nem is érvényes sehol másutt a világon, de a játéknyomdai minőséget idéző kétféle papírháromdolláros kiváló szuvenír, ahogyan az egzotikus formájú fémpénzek is.)

Cook-Szigeteki 3 dolláros – hivatalos fizetőeszköz. Ez a zöld, faszostikivel ékesített verzió.

Cook-Szigeteki 3 dolláros – ez a pink verzió.

Az öt, kettő és egy dollárosok Cook-Szigeteki verziója. Az üzletekben gyakran adnak ilyesmit vissza, figyelni kell, nehogy nagyobb összeg maradjon a pénztárcában: sehol másutt a világon nem használható.

Tokelau kapcsán sem tudok másra gondolni – valami szélhámosság terve lehet a függetlenségi törekvés mögött: racionális, józan megfontolás semmiképp sem igazolhatja, hogy a világtól elzárt, minden természeti erőforrás híján vegetáló, apróbb falunyi zátonycsoport önálló állami létre törekszik.
Saját bélyegek? Saját pénz? Saját parlament? Vagy csak a jól hangzó önálló miniszterelnökség?

Munkaintenzitás

Irigykedve szoktam hallgatni itteni barátaim beszámolóit arról, hogy mennyit és milyen tempóban dolgoznak. Az egyébként is kényelmes, ráérős hozzáállásról híres Új Zélandon a multiknál olyan lazaság uralkodik, ami már-már a komédia határát súrolja.
Nyögtem már miatta, hogy ezzel szemben nekem sikerült egy kisebb, igazán kompetitív hozzáállású céghez szegődnöm, így nem is álmodozhattam a láblógatásról.
Az elmúlt két hetem ismét rohanós és a sűrűbbnél is sűrűbb volt: ráadásul – tekintve a hétfői határidőt – ez nem változik a következő napokban sem. Így esett, hogy a kutyáké lett a Labour-day hosszú hétvégje, hogy gyakorlatilag megszűnt az IRL szociális interakcióm, és még Rékáék frissen vásárolt házát sem tudtuk megtekinteni.
Mit is mondhatnék: elméletileg ez az utolsó project, amiben még kódolással is részt veszek, utána jön a Business Analystek – reményeim szerint – aranyélete...

Újjászületés Terv

Két hónappal ezelőtt, augusztus 20-án kezdtem neki porhüvelyem emberi formába kényszerítésébe. A súlyos elhatározást alapvetően két dolog váltotta ki: egy 10 évvel ezelőtt készült fénykép megtekintése, valamint (és talán ez volt a fontosabb) a taipei reptér hosszú üvegfolyosóján visszatükröződő alakom amorfsága – ráadásul bárhogy igyekeztem kihúzni magam, sehogy sem akart kedvezőbbre váltani a csenevészebb trollot formázó kép.

Magyarországi látogatásom során, családom és barátaim kezdetben próbálták nem szóvátenni elhízásomat, ám kímélet ide vagy oda, az őszinteségre sem kellett sokat várnom. Bérbe adott házikónk kertkapujában ágaskodtam, amikor a szomszéd 6-8 méterről észrevett. Örömmel indultam felé, ám egyre gyanúsabb lett, hogy nem akar felismerni. Végül eltátotta a száját meglepetésében és így szólt:
– Szentséges ég, nem tudtam kitalálni, ki lehet ez a kerekfejű, kövér ember, aki itt szimatol a ház előtt...
90 kilót nyomtam ekkor, derékbőségem pedig tekintélyes 107 centiméterével inkább a szicíliai keresztapák esztétikáját idézte.

Két hónapnyi Atkins diéta és a tévéshopok AB King Pro nevű sztárjának napi intenzitású használata után ismét normális a vérnyomásom, 77.2 kilót nyomtam a vasárnapi mérlegelésen (a cél 75-76) és a derékbőségem 93 centiméterre zsugorodott. Életem Értelme pedig valamelyik este azt nyöszörögte, hogy megint szúrnak a bordáim.

Mindezt a nyilvánvaló exhibicionizmusom kívül az érdeklődő-irigykedők és az utókor kedvéért teszem közzé, de ígérem ennyire szemérmetlenül diétás-fitnesz-énbloggal legközelebb csak akkor jelentkezem, ha a 300 című film folytatásának statisztaválogatásán megfeleltem.

Kiwitube

A nagysikerű webes portálok kiwi klónjai egyre másra jelennek meg Új Zélandon, mióta az E-bay mintájára létrehozott Trademe átütő sikernek bizonyult és 800 millió dolláros vételárával az ország egyik leggazdagabb emberévé tette létrehozóját.
A legújabb kísérlettel a video-megosztó piacra akar betörni egy bátor kedvű vállalkozó, és még a néven sem törthette a fejét túl sokat: szeptember közepén indult Új Zélandot meghódító pályáján a kiwitube.co.nz.
Nem nagyon látom egyébként, hogyan és miért lenne átütő siker vagy honnan kerítene legalább működőképes gazdasági modellt, de tény: alapításakor a Trademe sikeréért sem adtak volna egy lyukas félpennyt. Egyelőre úgy látom, hogy a Kiwitube a videós hirdetési piacból próbál valami bevételhez jutni, de látva a másfél hónap alatt regisztrált kilencven fős tagságot és a mindössze 134 feltöltött videót, nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű megismételni a Trademe diadalútját.

Kacsa

Szeretem a kacsasültet. Talán jobban is, mint a csirkét, és mióta Atkins doktor útmutatásai alapján táplálkozunk, fokozottan figyelek, hogy az egyébként egyhangúvá váló húst-hússal étrendet minél változatosabbá tegyem.
A minap a Pack'N Fresh nevű kínai illetőségű élelmiszer áruházban (körülbelül feleannyiért lehet bevásárolni, mint a szokásos hipermarketekben) egészben mélyfagyasztott kacsára bukkantam, nevetséges 16 dolláros áron. Noha még sosem sütöttem magam egész kacsát, gondoltam nem lehet ördöngösség, úgyhogy előre összefolyt a számban a nyál, ahogyan vizualizáltam a ropogós kacsapecsenyét.
Ma reggel kivettem a mélyhűtőből, hogy kiolvadjon, estére befűszerezhessem és holnap – Labour Day – ünnepi lakomává váljék.

Miután kibontottam a vákumzacskóból, ez a kép fogadott:


Igen, rámnézett a kacsa. Nekem pedig eddig eszembe sem jutott, hogy a zacskóra nyomott "Egész Kacsa" felirat ennyire egész állatot jelenthet. Kissé el vagyok bizonytalanodva – még sosem volt dolgom ilyen leplezetlenül csak halott jószággal. Kénytelen voltam Krisztit előpiszkálni, hátha ő nagyobb mestere a trancsírozásnak, ám egyelőre csak a bután bámulók számát növeltem kettőről, háromra.

Álláskeresés

Volt már róla szó, de nem árt ismételnem: Új Zéland folyamatos szakember hiánnyal küzd: gyakorlatilag szinte minden ismertebb és fontosabb szakmában állandó a hiány. Megingathatatlan hitem, hogy Kiwiföldön csak az nem dolgozik, aki igazán nem akar. Az új-zélandi munkakeresés némely alapvető, igazán kezdőknek szóló részét gondoltam ma átvenni, mert azt tapasztalom, még mindig sok érdeklődőnek nem világos, hogyan is kezdjen hozzá.

1. Állások

Elég a Google-be beírni, hogy "jobs nz", máris 872 ezer találatot kapunk, az első oldalon mindjárt a legfontosabb és legjobb websiteokkal. Ezek közül a seek.co.nz a legismertebb, de a search4jobs.co.nz is kiváló. Nem sorolom fel mindet – én annak idején csak ezt a kettőt próbáltam, és nem kellett túlságosan mélyre nyúlnom, mindjárt az első négy elküldött önéletrajzomra válaszoltak; szerdán kezdtem a munkakeresésnek, péntekre már három interjúidőpontom volt, hétfőre befutott a negyedik is. Van a Trademe-nek is álláshirdetés része, imponálóan sok ajánlattal. Noha sosem vettem a fáradtságot, hogy elmélyedjek bennük, de azt például tudom, hogy Annamari a Trademe-n keresztül kapott munkát.
Érdekes egyébiránt, hogy az Immigration sok esetben megköveteli, hogy az állásajánlatot adó cég (aki alkalmazni kívánja az egyszeri bevándorlót) munkavállalási engedély kérelmének benyújtásakor igazolja, hogy hirdetett valamelyik országos médiában. Ennek következtében az New Zeland Herald dugig van álláshirdetésekkel, esetleg érdemes ott is körülnézni (az NZ Herald online álláskeresője egyébként a search4jobs.co.nz), de nekem az az érzésem (könnyen lehet persze, hogy nincs igazam), hogy a papírkiadásban már főleg olyanok hirdetnek, akik eleget kívánnak tenni az Immigration elvárásainak, ezért mire megjelenik a hirdetés, addigra meg is van a jelölt, akinek a munkavállalási kérelméhez csatolni lehet a kivágott hirdetést.

2. Követelmények

A kezdeti idők legnagyobb sokkja, amikor a frissen érkezett álláskereső azzal szembesül, gyakorlatilag az összes hirdetés úgy zárul: Csak legális munkavállalási lehetőséggel bírók jelentkezését várják. Ilyesmivel nem rendelkezik az érkezők zöme, a friss turistavízum birtokában, tudván, hogy job offer (állásajánlat) nélkül nincs munkavállalási vízum, feloldhatatlan ellentétnek, ördögi körnek tűnik a helyzet. Nem kell pánikba esni: az önéletrajzokat nyugodtan szét lehet küldeni, csak az első kontaktus során, rögtön vázolni kell a helyzetet: mi bizony job offert szeretnénk, ám ha megkapjuk, pár héten belül legálisan munkába állhatunk. Előfordulhat, hogy erre egy hirdető megköszöni szépen, de én nemcsak nem találkoztam ilyennel, de bizony még hallani sem hallottam effélét.

Az kommunikatív angol nyelvtudás életbevágóan fontos. Nem kell még középfokú nyelvtudás sem feltétlenül, de annyi mindenképpen, amennyivel az adott szakmájában elboldogul az ember, és persze muszáj valahogy meggyőzni a főnököt, HR-est, hogy a cégnek éppen a frissen érkezett delikvensre van szüksége. Értelemszerűen más – és kevesebb – nyelvtudás kell autószereléshez, szobafestéshez vagy villanyszereléshez, mint egy informatikusnak, esetleg személyi asszisztensnek. Ugyanakkor nem kell félni, ha kerékbetörve, magyar kiejtéssel, rossz nyelvtannal de megérteti magát valaki, az már elégnek szokott bizonyulni.
Mielőtt Hajnalka nyakonvágna a durva egyszerűsítés miatt, gyorsan megjegyzem: minél jobb frissen érkező angolja, annál könnyebben boldogul.

A munkavállalói engedély feltételei között szerepel, hogy csak dolgozásra jogosít, tanulni nem lehet vele. Ez persze főállású tanulmányok folytatására vonatkozik, a munkaidő utáni angol nyelvtanfolyamot semmi sem tiltja. Érdemes ugyanakkor az un. Community Education formában keresni tanulási lehetőséget – összehasonlíthatatlanabbul olcsóbb, mint az általánosságban hirdetett nyelviskolák. [Google: english community education nz]. Az xtend.co.nz rendelkezik egy takaros gyűjteménnyel, de ha valaki Auckland North Shore részén keresne, melegen tudom ajánlani a North Shore College tanfolyamait, a két hónapos, heti kétszer két órás esti foglalkozások mindössze 180 dollárba kerülnek.

A jól megírt önéletrajz alapkövetelmény. Érdemes ezenkívül a releváns szakmai végzettséget igazoló bizonyítványt és a szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlást is készenlétben tartani, mindkettő segíthet az álláskeresésben, de az Immigration kifejezetten elvárja, ezek hitelesített fordítását majdan csatolni kell a munkavállalói vízum kérvényéhez. Ezek közül talán csak a másodikat magyaráznám pár szóval: az előző munkahelyekről származó, lehetőleg a főnökkel aláíratott féloldalas-oldalas cégpapíros levélke, ami tartalmazza, hogy mettől-meddig, milyen munkakörben, milyen feladatokat ellátva dolgoztunk, lehetőleg pár soros, az erényeinket felsoroló, új-zélandi életünkhöz, munkakeresésünkhöz sok szerencsét kívánó kiegészítéssel.

Figyelmeztetés: ha turistaként érkezünk Új Zélandra, ne legyen a poggyászban bizonyítvány vagy efféle Ajánlás. Ha véletlenül észreveszik, már fordítanak is vissza a határról – nem valószínű ugyan, hogy széttúrnák az ember csomagját, de esetleg belenézhetnek, és a dokumentumköteg azonnal szemet szúr. [Tipp: készítsük össze, tegyük borítékba és hagyjuk otthon az egész paksamétát, majd amint tudunk kiwi címet mondani, küldessük magunk után.]
Hamis bizonyítvánnyal – tudom, az olvasóim közül soha senki sem próbálkozna ilyesmivel – hamis szakmai gyakorlatot igazoló Ajánlással nem érdemes próbálkozni, szúrópróbaszerűen ellenőrzik, és olyan is előfordul, hogy felhívják az adott céget, szóban is megérdeklődni, valóban helytállóak az Ajánlásban foglaltak. (Két éves vagy annál hosszabb munkavállalási engedélyhez három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány is kell.)

Kitartás. Ez meglehetősen fontos követelmény: szakmája, időpontja és a vakszerencse válogatja, hogy mennyire gyorsan sikerül munkát kapni. Nem célszerű az én esetemet alapul venni, ismerőseim közül volt olyan, aki 270-nél is több cégnél pályázott (napi nyolc órában, egy hónapon keresztül), mire megfelelő ajánlatot kapott – na ezt hívom én attitűdnek :)

3. Időpont

Személyes tapasztalatom szerint augusztus közepétől november végéig van a legnagyobb kereslet új munkavállalókra. Decembertől február végéig (az itteni nyáron) a cégek lazulnak, szabadságolnak, ilyenkor a legnehezebb állást találni. Ez alól persze a mezőgazdasági idénymunka és a vendéglátóipar kivétel. Ennek ellenére – hacsak valaki nem kifejezetten gyümölcsöt szedni jön – mindenkinek azt javaslom, próbáljon még nyár előtt nekilátni a munkakeresésnek.

Végezetül nem árt tudni, hogy a munkavállalási engedély megszerzése pénzbe kerül: jelenleg azt hiszem 280 dollár, plusz 310 dollár a teljes orvosi kivizsgálásért.

Érdekesség képpen, a minap találtam: a Geekzone (a legfontosabb kifejezetten IT és Geek online magazin Kiwilanden) elindította álláskereső fórumát, tele zaftos informatikusoknak való munkával.

Önkormányzati választások 2007

A múlt héten voltak az önkormányzati választások, és annak ellenére, hogy az önkormányzatok szerepe meglehetősen hangsúlyos az új-zélandi politikai életben – gondoljunk csak arra, amikor a baloldali városvezetés megtorpedózta a szintén baloldali kormány öbölbéli stadionépítési terveit – a választások magyar szemmel nézve példátlanul csendesen, szinte alig látható kampánnyal zajlottak le. Gyanítom a választási törvények gyökeresen más szabályozása – ne meg persze az alapvetően eltérő politikai kultúra – okán, de nem voltak televíziós hirdetések, nem harsogott a napi sajtó kampányszövegeket és még óriásplakátokon sem hirdették magukat a szembeálló felek. (Igaz Aucklandben egyébként is több nagyságrenddel kevesebb óriásplakátot látni, mint Európában megszokhattuk.)
Az utcákon feltűntek ugyan hevenyészve felállított, lécekből tákolt állványon A2-es méretű poszterek, ami egy-egy jelölt képén kívül legfeljebb egyetlen mondatnyi hitvallás, gyakrabban három-négy ígéret szerepelt. A leggyakrabban ilyeneket láthattam: Tisztább Beachek, Jobb Tömegközlekedés, Adócsökkentés. Külön érdekesség volt, hogy nem pártok versengtek, hanem kifejezetten az önkormányzati munkára szerveződött választási szövetségek, ám a legtöbb esetben ezek nevei fel sem kerültek a kortes plakátjára – jól láthatóan sokkal inkább személyekre szavaztak a polgárok, nem politikai csoportosulásokra. Persze gondolom a helyi politikában érdekeltek a legtöbbször tisztában voltak vele, melyik kandidáló hová tartozik.
Az elmúlt három évben Dick Hubbard és a City Vision nevezetű, balközép csoportosulás tanácsnokai vezették Aucklandet, idén azonban nagyot fordult a kocka, hiszen újraválasztották John Banks-et, aki 2001 és 2004 között volt már főpolgármester – ezzel Auckland történetében másodszor fordult elő, hogy valakit újraválasztanak, miután egyszer már el kellett hagynia a város vezetését.
Az aucklandi városi tanácsban nemcsak a főpolgármester személyét tekintve állt be fordulat: a 17 tanácsnok közül 7 a Citizens and Ratepayers Now (Polgárok és Adófizetők Most) mérsékelt jobbközép tömörülés színeiben jutott be. A baloldali Labour (Munkás) 2 tanácsnokkal, a balközép City Vision hárommal képviselteti magát a következő három évben, míg a fennmaradó öt helyet függetlenek illetve kerületi választási szövetség képviselői töltik be.

Fotó: www.johnbanks.co.nz, 2007

John Banks egy időben (a kilencvenes években) a Nemzeti Párt vezette kormány alatt volt már miniszter is (a Rendőrségért, a Turizmusért és a Sportért felelt), de 1996-ban lemondott, miután konfrontatív stílusát saját kollégái közül is sokan támadták. Annak ellenére, hogy nézetei sok esetben főképp konzervatívok, az utóbbi években kifejezetten liberális megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet, többek között az évente megrendezett Hero Parade (homoszexuális felvonulás) támogatásával, az idei kampányban pedig elsősorban gazdasági kérdésekre helyezte a hangsúlyt.
Új főpolgármesterünk múltja és magánélete sem mindennapi. Szülei elitélt bűnözők: apja bankrablások sofőrje volt, így éveket töltött állami nevelőintézetekben. Legendás szorgalmának és önuralmának köszönhetően sikeres üzletemberré vált – még most is tulajdonosa a Tony's étteremláncnak – de tagja szabadkőműves páholynak és a nemzetközi Rotary Klubnak is. Három Oroszországból örökbefogadott gyermeket nevel és a Királynő Szolgálatában Érdemérem tulajdonosa.
Tekintve, hogy előző polgármestersége alatt még nem éltünk Aucklandben, nem tudom, hogy mit várhatunk tőle. Idővel kiderül persze, azonban eddigi megnyilvánulásai és életútja alapján roppant szimpatikus.

A maori nacionalizmus arca

Azt hiszem, kissé megnyugodtak a kedélyek, mióta napvilágra került: a hétfő terrorfenyegetés mögött nem egy új, eddig ismeretlen – és érthetetlen – mozgalom áll, hanem Tame Iti, a maori nacionalizmus arca. Gyanítom, hamarabb lecsillapodtak volna kedélyek – sőt valószínűleg fel sem korbácsolódtak volna –, ha már a kezdetekkor rendelkezésre áll ez az információ. Noha így sem öröm, hogy Kiwiföldön fegyverkező szeparatistákról lehet olvasni, most, hogy lassan fény derül a részletekre, az egész mondhatni súlytalanná vált – nyugodtan kijelenthetem, a pániknak vége.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

Tame Iti az új-zélandi belpolitika, a harcos maori radikalizmus régi, megszokott és bejáratott, egyben emblematikus figurája. A Ngāi Tūhoe (ejtsd: tuhoj) törzshöz tartozó aktivista 1952-ben született. Gyermekkorában még nem tanulhatott maori nyelven az iskolában, így hamarosan a 60-as 70-es évek maori nemzeti mozgalmak tagjainak sorában találta magát, később egyik vezetője lett. Előbb csatlakozott az Új-Zélandi Kommunista Párthoz, majd 1973-ban – a kulturális forradalom idején – tanulmányútra ment Kínába és részese volt a kor maori földfoglalásainak is.
Kommunisztikus beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy rádiós DJ-ként, képzőművészként előbb éttermet nyisson Aucklandben (ahol tradicionális maori ételeket szolgálnak fel), majd művészeti galériára tegyen szert Auckland belvárosában a Karangahape Road-on. (Érdekes kitérőként jegyzem meg csupán, hogy a K Road-ként ismert utca a város szex és bulinegyede, tele szexboltokkal, kuplerájokkal, homokosbárokkal és pezsgő éjszakai élettel.)
Élete során gyakran szembekerült a törvénnyel – volt, hogy kihalással veszélyeztetett fajok halászata miatt tartóztatták le, gyakrabban illegális fegyvertartás vagy használat miatt –, de hozzá fűződik a parlament előtt Maori nagykövetségnek aposztrofált sátor felállítása is, ahol Tūhoe útleveleket állított ki.
1996-ban, 99-ben és 2002-ben is a Maori Párt képviselőjelöltjeként indult a választásokon.

Kép: NZPA. Tame Iti, Wellington, 2004.

A Ngāi Tūhoe az Északi Sziget keleti, erősen erdős részén található a Te Urewera és Te Urewera Nemzeti Park területén. A nagyjából 30 ezer főt számláló törzs (iwi) tagjainak mintegy 40% anyanyelveként beszéli a maorit (ez az arány egyébként a teljes maori népesség tekintetében alig haladja meg a 20%-ot (23.7%), az Új Zélandi kulturális kormányzat minden erőfeszítése, az általános iskolai maori nyelvtanítás, a napi 24 órában sugárzó Maori televíziós csatorna ellenére.) A Tūhoe hozzávetőleg 5 ezer tagja még ma is a vadonban, törzsi körülmények között él, de a városlakók is legalább két évente visszatérnek az erdei közösségekbe. A Tūhoe a legnagyobb törzs, amelyik 1975-ben a Waitangi Szerződésben meghatározott jogokat – és őseik földjét – követeli vissza az új-zélandi kormányzattól. 2002-ben újabb szerződés született ez ügyben, a 2005-ig benyújtott kárpótlási kérelmek elbírálásának lezárása még idén a parlament elé kerül.

Az, hogy Tame Iti az idő múlásával kezdi végképpen elveszíteni a realitásérzékét sajnálatos tény. A maori nemzeti mozgalom, a maori földek kárpótlása ügyében folyamatos előrelépések történnek – talán nem olyan gyorsan, mint az kívánatos volna, ám az tagadhatatlan tény, hogy a világon példatlan módon politikai egyetértésben és akaratban folyik a maori nép jogainak helyreállítása, megőrzése.
Tame Iti terve – IRA stílusú háborút hozni Új Zélandra a fehérek ellen – minden komolytalansága ellenére is csak árt a maorik ügyének, és túlmutat a politikai rövidlátás kategóriáján: értelmetlen, felesleges és káros, meg persze tragikomikus. Hiszen kiderült, a formálódó terrorszervezetnek nem sokkal több mint húsz tagja között 15 éves iskoláslány is van, a fegyverkezés komolyságát pedig jól szemlélteti: Tame Iti egy aucklandi fegyverboltban próbált gránátvetőket rendelni.

Szex és Új Zéland

Érdekes felmérésre bukkantam a minap: a Durex óvszergyártó globális, szexuális jóléttel kapcsolatos kutatásai során, mely során 26 országból (köztük Új Zélandból) összesen 26.000 megkérdezett válaszait dolgozták fel.
Az eredményekből számomra egész megdöbbentő valóságkép rajzolódik ki, ám tekintve, hogy a promiszkuitás terén egy ideje nem vagyok mérvadó, akár igaz is lehet.
Kiderült, hogy a vizsgált országok tekintetében, a kiwi nők bírnak a legtöbb szexuális partnerrel: átlagosan 20.4-el életük során – a globális átlag 7.3.
Férfiak tekintetében az osztrákok vezetnek (29.3 szexuális partner), míg az új-zélandi pasiknak be kell érniük 16.8 különböző párral – ez egyébként még mindig magasabb a 13.2-es középértéknél és így a rangsor 11. helyén végeztek.
Érdekes módon, Új Zéland az egyedüli ország, ahol a nők több párral élvezik a szexet életük során, mint a férfiak. (Vagy a férfiak jobban hazudnak... :)
A kiwi lányok a szüzességüket leggyorsabban elvesztők közé tartoznak: ezen a listán a negyedikek az osztrákok (17.3 év), a brazilok (17.4 év) a németek (17.6 év) után, a maguk 17.8 éves átlagával. Arra sajnos nem találtam adatokat, hogy Magyarország hol áll ebben a sorban, de a saját tapasztalataim szerint meglehetősen előkelő helyet foglalhat el...
A felmérés kitér a szex mennyiségére és minőségére is: a kiwik átlagosan 122-szer szeretik egymást, és ezzel is lekörözik az ausztrálokat, akik mindössze 106 alkalommal kerítenek sort intim aktusra. Ugyanakkor az új-zélandiak kevesebb, mint fele (43%) elégedett tökéletesen szexuális életével, míg a sort vezető nigériaik 67 százaléka mondta teljesen kielégítőnek. A felmérés nagyjából megerősíti az eddigi is tudottakat: a japánok a legelégedetlenebbek, mindössze 15%-uk vallott így.

Ha már a szexnél és a új-zélandi lányoknál tartunk, nem tudom megállni, hogy ne számoljak be, az Alt TV különlegességéről: a négy meglehetősen alulöltözött kiwi hölgy által előadott esti időjárásjelentésről. Az Időjárás Angyalai nemcsak a tévében, de a weben is nyomon követhetők, és minden szónál többet mond, a legutolsó epizód megtekintése:



A Subdimension Cosmo rovatát ezzel be is rekesztem mára.

Terrorista békeaktivisták?

Noha nem pont ilyen hírekkel gondoltam újra felvenni a fonalat, ám a történések mellett nem mehetek el szó nélkül.
Tegnap, óriási rendőri akció keretében – közel háromszáz rendőr és akciócsoportos közreműködésével – tucatnál is több "környezetvédő" és "béke"-aktivistát tartóztattak le, Aucklandben és Wellingtonban egyaránt.
A történtek háttere – a rendőrfőnök sajtótájékoztatója ellenére – meglehetősen homályos. A hivatalos verzió szerint egy évnyi titkos nyomozás és megfigyelés után, a Terroristaellenes Törvény alapján történt a rendőri akció. Kicsit később kiderült, hogy az első rendőri gyanúsítások főként illegális fegyvertartásról szólnak.
A média és a blogok pártállástól függetlenül döbbenten találgatnak, az első reakciók még nem zárták ki a kapitális rendőri melléfogást sem, mostanra mindenki elfogadja bármi legyen is az eset hátterében – és mindenki reménykedik, hogy végül kiderül, hogy a mostani rémisztő magyarázatoknál valami egyszerűbb, kevésbé súlyos konklúzióra jut az ügy – a rendőrség nem tévedett.
A letartóztatottaknál automata és félautomata fegyverek, molotovkoktélok, egyes hírek szerint nappalmbomba volt. Joggal merül fel: miféle békeaktivista az, aki automata fegyvereket rejteget, miféle harcos zöld gondol napalmmal küzdeni a jogaiért?
A magyar híradás lakonikusságából úgy tűnt, hogy komoly rasszista felhangjai vannak az akciónak, ám az itteni média nem tulajdonít különösebb jelentőséget (a legtöbb esetben meg sem említi), hogy a gyanúsítottak egy része – nagyrészt – maori őslakó.
Az alapvető felháborodáson felül a teljes döbbenet és értetlenség a fő reakció – no meg a hitetlenség.
Egyik felem nekem is abban reménykedett, hogy az amerikai terrorellenes hisztéria következtében ostobán túlreagált belügyi balfogás történt – ami persze éppen annyira szomorú lenne; míg most nem tudom, nem szörnyűbb-e, hogy nem a rendőrségben, hanem kiwik egy csoportjában kell ekkorát csalódni. Egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy mindez velünk, Új Zélandon történik meg, és nem egy másik országból származó hírekben olvasom. Azt hiszem iskolapéldáját adom – és nemcsak én, de a gondolkodó többség jó része – Aronson kognitív disszonanciájának. Betört volna a szörnyű valóság a kiwi paradicsomba? A 21. század elején elbukott volna a béke utolsó szigete? Mindenki ezt találgatja és mindenki reménykedik a nemleges válaszban.
Számomra talán a legkülönösebb, hogy nyomát sem látni olyan társadalmi feszültségeknek, olyan eseményeknek vagy problémahalmaznak, ami indokolná, hogy belföldi terror üsse fel a fejét. Egyszerűen érthetetlen – kiwiföldön nincs miért fegyverrel küzdeni: a demokrácia és az emberi szabadságjogok sok esetben jobban, mondhatni példaértékűen működnek.
Egyelőre nincs magyarázat, és furcsa módon a média és a közbeszéd sem veti fel az engem leginkább érdeklő kérdést: miért? Mi ellen vagy kik ellen kellene harcolni?
Bomber – az egyik nem túlságosan szavahihető, ám meglehetősen sok "aktivista" kapcsolattal rendelkező blogger bejegyzése mindenesetre meglehetősen ijesztő:

two things seem certain:

I: God forgive me, but as I understand it (and I'm open to being wrong, please let me be wrong) BUT the Police look like they were right to be concerned
2: There is going to be outrage when the full story gets out the likes of which talkback have never dreamt of.

két dolog tűnik bizonyosnak:

1: Isten bocsássa meg, de amennyire tudom (és lehet, hogy tévedek, kérem, had tévedjek) a rendőrségnek gyanúi HELYTÁLLÓAK
2: Amint az egész história napvilágot lát olyan erőszak várható, amiről még csak nem is álmodhattunk.

Kénytelen vagyok Bomber szavaival búcsúzni:
Azzal a reménnyel fekszem le és várom a holnapot, hogy kiderüljön: az egész csak egy rossz álom.

Visszatértem

Egy egész hónapra volt szükség, amíg ismét felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Holnaptól újra érdemes lesz naponta látogatni.
Addig is íme kiwi országimázs – a könnyem is kicsordul, pedig itt élek.
Valóban nagyon ilyen:



Update:

Az alábbi videóra CS. hívta fel a figyelmet a kommentek között, és muszáj beillesztenem, noha kicsit kevésbbé profi munkának tűnik. Különösen kedves nekem, mert sorban villantja fel azokat a helyeket, ahol jártunk, amit a saját szemünkkel megtapasztaltunk – kicsit nehezen hihető talán, de tényleg így és ezt látni, ha az ember utazásra adja a fejét Új Zélandon. Talán érthetőbb lesz így, amit már írtam párszor: sokszor dörömbölt bennem a gondolat: nem hiszem el, hogy ez velem történik.