Na többek között ezért is szeretem a miniszterelnökünket (aki a turizmusért is felelős miniszter egyben): mosolyogva tűrte az amerikai showman bunkóskodását, nem jött zavarba, és nem vette egy másodperce sem túl komolyan magát.
Neki csak egy jó lehetőség volt, hogy tegyen valamit a tárcája (és Új-Zéland egyik fő húzógazdasága) hasznáért.
Vége a látogatásunk hivatalos részének, most jön a turista üzemmód. Remélem, így élvezhetem egy kicsit a kelet-európai vadromantikát :)
Nyolcadik napja vagyunk Magyarországon – és igen, szándékosan nem írok itthont, mert amikor a "haza" kifejezésre gondolok, akkor Auckland jut eszembe –, és még egyetlen spontán mosolyt sem kaptam a családtagjaimon és barátaimon kívül.
Látom Magyarország és Budapest szépségeit, olykor egy kívülálló szemével tudok rájuk csodálkozni.
Gyönyörű nők sétálnak számolatlanul, pezseg az éjszakai élet. Ittam pálinkát, jó volt. Ettem Turó Rudit, téliszalámit és gyulai kolbászt. A családtagjaim fantasztikusak, a barátaimmal alig van már kapcsolódási pontunk, mégis szuper volt találkozni velük.
Voltam író-olvasó találkozón, nosztalgikus élmény, de rájöttem, nincs ott semmi keresni valóm.
Mindeközben a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
A városszervezés tragikus, a két évvel ezelőtt feltúrt utak ugyanúgy fel vannak túrva. A közlekedés gyalázatos. Új-Zélandon nincsenek autópályák, csak Aucklandben. Emiatt a város egyik végéből a másikba jutni fájdalommentes és kiszámítható. Magyarország cirka tízszer annyi autópályával rendelkezik, ezzel szemben Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
Tetszőleges dolog elintézése tízszerese a normálisnak: bankszámla nyitás két és fél óra, adás-vételi szerződés megkötése 3 és fél. Félórákat töltök bankautomata keresésével, a kisebb üzletek nagy-többségében nem fogadják el a kártyát.
Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.
És nem, mindez nem normális. Nem kellene normálisnak lennie.
Az árak ijesztőek – nagyjából az új-zélandi árakkal találkozhatunk – csak a kurvák, az ingatlan, a cigi és a kommersz alkohol olcsóbb.
Négy év elég volt, hogy megszokjam, hogy van jobb, négy év elég volt ahhoz, hogy elborzadjak most: nemcsak az aktuális állapotok miatt, hanem amiatt is, hogy EZT képes voltam 35 éven keresztül normálisnak tekinteni.
Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, semmi sem olyan, mint lehetne. Pedig a lehetőségek adottak volnának.
Rettenetesen sajnálom.
Pont.
