Az ostobaságom diszkrét bája

Régóta adós vagyok már ezzel az bocsánatkéréssel, s nem azért nem írtam meg eddig, mert ne érezném helyénvalónak vagy szükségesnek, hanem a magyarázkodások iránt érzett alapvető ellenszenvem miatt húztam-halasztottam.
Bocsánatkéréssel tartozom elsősorban Szin vonal nevű kommentelőmnek, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi a problémája, és persze bocsánatkéréssel tartozom minden olvasómnak, akit – az általam észre sem vett – rasszistának tűnő szövegem – teljes joggal – felháborított.
És most következzék a magyarázkodás – amit persze alapvetően nem szeretek és legtöbbször értelmetlennek is tartok, ám most bármennyire nincs is az ínyemre, úgy érzem nem kerülhetem el.
Had szögezzem le, amint megértettem, hogy a sárga jószág kifejezésemet könnyen rasszista, lekezelő megnyilvánulásnak lehet értelmezni, roppantul elszégyelltem magam. Elszégyelltem magam, amiért én nem vettem észre a bántó élét és elszégyelltem magam, amiért ezek után úgy ledorongoltam az erre engem figyelmeztetni próbálót.
Ez persze azért eshetett meg, mert a rasszizmus annyira távol áll tőlem, amennyire egy embertől csak távol állhat: nemcsak nem vagyok hajlandó az embereket bőrszínűk, születésük, faji-vallási hovatartozásuk alapján megítélni, de egyenes undorodom is ezektől a distinkcióktól. Miután számomra elfogadhatatlanok az akár nyílt, akár burkolt rasszista megnyilvánulások, értelemszerűen saját magamra vonatkoztatva az értelmezési tartományomon kívül esnek – ezért nem értettem (illetve értettem gyökeresen félre) egy jó darabig, hogy mi a probléma az ominózus bejegyzéssel.
Hogy tovább tapicskoljak az utólagos magyarázkodás mocsarában, mindjárt fel is bontom a sárga jószág kifejezést: a jószágot (amit, mint helyesen az orrom alá dörgölték) valóban nem szokás emberekre alkalmazni, ám be kell vallanom, a saját (és nyilván sajátos) verbális mikrokörnyezetemben bizony rendszeresen használom nemcsak idegen emberekre, de ismerőseimre vagy akár a legszűkebb baráti körömre is – minden pejoratív értelem nélkül, egyszerűen vicces felhanggal. Itt persze hibát követtem el, hisz gondolhattam volna rá, hogy a Subdimension olvasóinak nagy része nem ismer személyesen, nem része ennek a verbalitásnak, így akár szándékaim ellenére is értelmezheti.
A sárga jelző már fogósabb kérdés: amíg készséggel belátom, hogy a súlyos rasszizmussal terhelt magyar valóságban miért számít a színnel hivatkozás elfogadhatatlannak, addig próbáljátok figyelembe venni, hogy Új-Zéland nyílt és a végletekig nyitott, multikulturális társadalmában nincs így. Olvasóim nagy része valószínűleg nem áll napi kapcsolatban ázsiaiakkal, így persze nem tudhatja, hogy egy kínai számára a sárga megjelölés cseppet sem sértő, vagy becsmérlő – és noha nemigen hallottam, hogy valamelyikük magát többször lesárgázná, mint ahányszor mi lefehéreznénk magunkat, ám a percepció szintjén nincs differencia a kettő között. Ámbár gyűlölöm, amikor valaki arra való hivatkozással kéri ki magának a rasszizmus bélyegét, hogy: "...nekem vannak néger/cigány/zsidó barátaim is, de azért...", most mégis megteszem, mert túlságosan is adja magát – az egyik legjobb barátom itt a Zátonyon éppen kínai származású, így talán hivatkozhatom rá. See Wong vezetékneve már önmagában is sárgát jelent, de a magyar tanulásának egyik első lépcsőfoka is az volt, hogy megtanulta mondani: "én sárga vagyok", ez közvetlenül az "igen, szívem" után, de – csak, hogy lássuk a nyelvi illetve párkapcsolati fejlődésének ívét – a "talán, szívem" előtt történt.

Mindent összevéve, zárszóként inkább ismételten elnézést kérek – mert minden fenti magyarázkodásom sem menti buta tapintatlanságomat ás verbális ostobaságomat.