Szavazás

Mindig is kíváncsi voltam, hogy kik és miért olvassák a Subdimensiont – gondolom ez érthető.
A Blogger – egyelőre csak fejlesztési fázisban lévő – új játékszerei közül az egyik, ez a kis szavazást lehetővé tévő widget (tényleg van már rá megfelelő magyar szakszó?), aminek roppant mód megörültem.
Sajnos valóban nincs még kész, így például nem képes megjeleníteni az ékezetes betűket – ezért én kérek elnézést.

Mindenesetre szeretném megkérni minden olvasómat, hogy legyen olyan kedves és szavazzon, lehetőleg persze csak egyszer – már az arányok igazságtartama miatt.
(Ha az opciók nem elégségesek, akkor kommentben várom, hogy mivel bővítsem, bár az igazság szerint más indokot a felsoroltakon kívül nem nagyon tudok elképzelni.)

Update: hiába derült ki a kommentekből, hogy igény lenne a többszörös jelölés lehetőségére, sajnos a rendszer nem engedi meg a változtatást: arra hivatkozik, hogy már vannak szavazatok.
Kérlek benneteket, hogy a lehetőségek között rangsoroljatok, és a legjellemzőbbet jelöljétek.

Választások 2008

A költségvetési többlet kapcsán már jósoltam, hogy előbb-utóbb adócsökkentésnek kell következnie. Nos, mindeddig ez nem következett be, s egyre inkább úgy tűnik, legfeljebb jövőre lesz belőle valami: 2008 amúgyis választási év, azt, hogy ez milyen mérvű választási költségvetést jelent, majd meglátjuk.
Mindenesetre megoszlanak a vélemények, a találgatások: a nem nyúlnak az adórendszerheztől kezdve, a brutális adócsökkentésen át, egészen a csak jövedelmi sávok eltolásával fognak játszani megállapításokig terjednek.
Én leginkább a konkrét, százalékos adócsökkentés (mégha esetleg nem is túl nagy mértékű) mellett teszem le a voksom: ha a Labour meg akarja tartani a középjövedelműek körében egyre fogyatkozó szavazóbázisát, és nem akarja magára haragítani a legkisebb jövedelműeket, akkor nincs más választása.
A minap – talán a múlt héten – jelent meg egy gyors statisztika a 2006-os jövedelmekről. Érdemes egyébként tanulmányozni, elég beszédes a kiwi állapotok tekintetében.
A statisztikából kiderül: a tizenöt évesnél idősebb populációt figyelembe véve, a teljes lakosságra vetítve a medián jövedelem (az az összeg, aminél a lakosság 50%-nak nagyobb, 50%-nak pedig kisebb az éves jövedelme) évi 24.000 dollár. Ez első pillantásra kifejezetten meglepett – mert rettentő kevésnek találtam –, míg fel nem oldottam a problémát annak felismerésével, hogy az átlag megállapításakor éppúgy számításba vették a diákokat, munkanélkülieket és nyugdíjasokat, mint a foglalkoztatottakat.
Ha a teljes munkaidőben dolgozókat nézzük, máris rózsásabb képet kapunk: a kiwik 85.9% keres évi $20.000-nál többet; 68.1% évi $30.000-nál keres többet; míg 30.9% évi 50.000 dollárnál is többet keres.
Tekintve, hogy a legkisebb adósávba az évi 38.000 dollárt meg nem haladó jövedelem tartozik, ennek a határnak a felemelése a legrászorultabb 20-25%-nyi kiwi számára semmiféle előnnyel nem járna, valószínűtlen, hogy a Labour efféle lépésre szánná el magát.

Ha már a választásoknál tartunk: a múlt héten jelentettek be egy törvénytervezet előterjesztésének tervét, ami a szavazási jogosultság korahatárát csökkentené 16 évre. Nekem meglehetősen átlátszó, kétségbeesett és értelmetlen kísérletnek látszik a koalíció részéről, hogy elkerülje a jövőre várható bukást.
Gyanítom a világon mindenütt megállja a helyét az általánosítás: a fiatal korosztály inkább baloldali érzelmű, és ahogyan idősödik úgy nyer egyre inkább teret a konzervatívabb értékek tisztelete. Új Zélandon különösképpen tettenérhető ez: például a Zöld Párt szavazóinak meghatározó hányada a fiatalok közül kerül ki, de a Labour támogatottsága is kifejezetten erős a 30-nál fiatalabbak korcsoportjában.

Utánajártam egy kicsit, hogy a nagyvilágban miképp is van ez. 223 országról találtam a választással kapcsolatos adatokat, ezek közül 192-ben 18 év a korhatár; 21 országban nagyobb – 19 és 25 év között –, és mindösszesen 10 országban lehet 18 évnél fiatalabb korban szavazni.

16 év, mint választói korhatár

Ausztria (2007 július 1-től)
Brazilia
Kuba
Isle of Man
Nicaragua

17 év, mint választói korhatár

Kelet Timor
Indonézia
Észak Korea
Seychelles Szigetek
Szudán

Ha megnézzük ez a listát, akkor kettő kivételével (Ausztria és Brazilia) ezekben az országokban – a sajátos politikai berendezkedés okán – a választások inkább szimbólikus jelentőségűek. Kubában vagy Észak Koreában akár 5 éves korra is levihetik a korhatárt: az aktuális kommunista párton kívül amúgy sem indítanak jelölteket.

Annyira persze nem vagyok konzervatív, hogy önmagában elegendő érvnek tekintsem, hogy a világ nagyon-nagy többsége 18 évben határozza meg a választói felelősség korhatárát, akkor ez vitathatalan volna. A zöld javaslat ettől még lehetne jó vagy megfontolandó. De nem az.
Sue Bradford Zöld képviselő javaslata számomra egyértelműen a hatalomféltésről szól.
Nem hiszem ugyanis, hogy a középiskola derekán tartó kamaszok releváns többsége különösebb politikai érdeklődést mutatna: 16 évesen nagyjából-egészéből az ivarzás lehetőségei kötötték le a figyelmünket. Nem állítom persze, hogy ebben a korban ne lehetne politizálni, csak azt gondolom, hogy csupán egy elenyésző kisebbség tudatos ennyire.
Különösen furcsa elgondolás, ha figyelembe vesszük, hogy a nagykorúság határa (alkoholfogyasztással, teljes büntethetőséggel, önálló credit-kártya – azaz pénzügyi függetlenség – birtoklással) továbbra is 18 év maradna. Hogy is van ez? Annyira nem bízunk egy 16 évesben, hogy sört vagy cigarettát vásárolhasson, de azt feltételezzük, hogy felelősségteljes döntést hoz majd a választásokon?

Mellesleg nem is értem. A választásokról szóló törvény megváltoztatásához minősített többség (Kiwilanden ez 75%-ot jelent) szükségeltetik. Azt pedig előre borítékolni, lehet, hogy az ellenzék, különösen a National, nem fogja megszavazni.

A Hely szelleme

Nagyon sajnálom, hogy az idei Goldenblog versenyben külföldönélőmagyaros/utazós – Hely szelleme kategóriát nem zsűriznek. Azt hiszem, minden blogger exhibicionista – legalább egy kicsit – így azután a lehetséges megmérettetés elmaradása nyilván csalódás valamelyest.
Zhaoman ugyanakkor – amikor még nem tudtuk, hogy nem lesz releváns kategória – összegyűjtötte a versenyre nevezett blogok listájából azokat, akikkel egy ligában indultunk volna, én pedig úgy döntöttem, hogy közzéteszem.

asiafan.freeblog.hu – Keleti szél: ázsiai filmek, sztárok és zene
balaton.blog.hu – BalatOnline
belgium.freeblog.hu – Élőben Belgiumból
blogmano.blogspot.com – Manócska blogja: Dél-Korea
blogpecs.blog.hu – Blog Pécs
csongisirishcultstudies.blogspot.com – Írországban az élet, hejj!
debrecenfalu.hu – Debrecenfalu
elobenavarosbol.blogter.hu – Élőben a Városból
farang.hu/blog – Farang.hu: Bangkok-napló
finnicus.freeblog.hu – Finnország és ami mögötte van
fules.freeblog.hu – Füles világgá megy: Thaiföld
kanga.freeblog.hu – Kanga: Ausztrália
kina.freeblog.hu – Kínában
klivia1428.blogspot.com – Chronicles of Lívia: Kanada, Torontó
menjunkdelre.blogspot.com – Menjünk le délre!
mindenkikotoben.com – Minden kikötőben: USA, San Fransisco
sunnywalk64.blogspot.com – Living in South Korea
theitalianjob.freeblog.hu – The Italian Job: Olaszország
zhaoman.blogspot.com – Zhaoman: Taiwanon
www.basahalom.hu – Basahalom Boulvard
www.marvanymiklos.hu/blog – Thaiföld Blog

A nevezett kb. 900 blogból 22-őt találtunk a Hely Szelleme kategóriába illőnek – persze könnyen elképzelhető, hogy kihagytunk valakit. Én csak név alapján futottam végig a listát, nem tudom Zhaoman vagy a többiek vették-e a fáradtságot, hogy egyenként végig kattintgassák. (Hangsúlyoznám, hogy a fenti lista a Goldenblogra nevezettek közül válogat, nem pedig az általunk ismert idepasszoló blogok listája.) Ha valaki szeretné kiegészíteni, csak hajrá, rögvest frissítem a listát az új információval – tessék a kommentelni.

Nekem egyébiránt – hivatalos zsűri ide vagy oda – megvan a kategória-győztesem: a Minden kikötőben egyike a legjobb blogoknak (nemcsak a külföldönélőmagyarosok közül), amit valaha olvastam. Rendes becsületes, szórakoztatva tájékoztató publicisztika, az a fajta, ami értelmet ad az újságírásnak. Az olvasása óta többet tudtam meg az Egyesült Államokról és San Fransisco-ról, mint amennyit előtte összesen tudtam, vagy tudni véltem. Élvezetes stílusú, pont annyira személyes, hogy a közvetlensége még nem zavaró, az adott témát rendesen körüljáró és kibontó, alapos írásokkal. Profi munka, és valóban: szerzője a San Fransisco Chronicles újságírója. Azt különösen szeretem benne, hogy szabadidejében is ír nekünk, amolyan örömpublicisztika - az örömzenélés mintájára.

A 38.

Szolid ünneplés kettesben, no meg az új jövevény, a PS3 társaságában.
Ma már nem kommentálok, nem fejezek be postot és nem válaszolok levelekre.
Ma már csak almatortát eszem, és 2004-es Corbans Merlo Cabernet Sauvignont iszom.

Cheers!

(Déli)Sarki fény

Noha a jelenség fizikai hátterének ismeretében – i.e.: a napszél és a sarkok mágneses pólusainak elektromos kölcsönhatása – kézenfekvő, eddig valahogy sosem jutott eszembe, hogy a sarki fény nemcsak az Északi Sarkon, hanem az Antarktiszon is van. Míg az északi sarki fényt Aurora Borealisnak, addig a déli ellenpárját Aurora Australisnak hívják.
Az alábbi képet a NASA IMAGE (Imager for Magnetopause-to-Aurora Global Exploration) nevű műholdja készítette 2005 szeptember 11.-én.
Új Zéland némiképp elmosódottan és halványan, de egy óra irányában azért látható.


Ide kattintva egy kisebb, míg ide kattintva egy nagyobb, mozgó verzió is megtekinthető.

Update: noha nekem az irodai gépemen tökéletesen működtek a NASA Quicktime formátumú videói, valamiért az itthoni rendszer már nem szerette, ahogyan többeteknek sem.
Feltöltöttem tehát a Google Video-ra, íme:

Más-világ

Néha azon gondolkodom, mennyire érthető-megélhető honfitárs ismerőseink, vagy ismeretlen-ismerőseink számára az, hogy milyen külföldön letelepedni, és ilyenkor milyen ellentmondásos viszonya alakul ki az embernek szülőhazája viszonylatában.
Néha pedig azon töprengek, más hozzánk hasonló cipőben járók miképp élik ezt meg – és ilyenkor nagyon örülök, hogy a 21. században, a blogoszférában létezhetem.

Verának a napokban született egy fontos bejegyzése e tárgyból. Olvassátok el: érdemes, sok olyasmit ír, ami – azt hiszem –, a legtöbbünket jellemezhet. Engem (minket) biztosan.

Kalandvágy

Egyik – már állampolgárságot kapott – ismerősünk visszaköltözése kapcsán született vicc, ami többi-kevésbé kifejezi az aucklandi magyar társaságban uralkodó nézetet:

– Miért költözött vissza Petya Magyarországra?
– Na??
– Hát kalandvágyból...

Nem mondom, hogy az augusztusi hazalátogatásunkra kalandtúraként gondoltam eddig, és persze várom is. Jó lesz találkozni a távolban maradt szerettekkel, nosztalgiázni a barátokkal és jókat enni két álló héten át. Igazándiból egészen mostanáig nem is volt különösebben hangsúlyos, hogy mindez Magyarországon lesz – ha mindezt megkapnám Tongán, akkor csak odáig repülnék, és nem lennék bolond öt napot utazni. És igen, tudom, hogy ezt szégyenlenem illene – de nem tehetek róla, azt hiszem több évnek kell ahhoz eltelnie, hogy maga az ország fizikai valósága hiányozzon, ha ugyan... Mert a viszonyok nem fognak, abban biztos vagyok...
Mellesleg persze roppant kíváncsi vagyok, milyennek látom majd ennyi idő után Magyarországot – talán kicsit külső szemlélőként –, mennyire lesznek olyan negatív tapasztalataim, mint amiket előre jósol minden ismerősöm, akinek az elmúlt időszakban hasonló experimentumban volt része.
Nyilván jól fogom magam érzeni, ez nem is kérdés – azt, hogy örömömbe mennyi üröm vegyül, majd meglátjuk.

A kezdet mindenesetre nem túl bíztató:
Elhatároztuk ugyanis, hogy – tekintettel a családok és barátok földrajzi elhelyezkedésére – autót bérelünk. Az internet segítségével több lehetőség is ígérkezett, míg végül a Yes Autrent tűnt a legkedvezőbbnek, és a webes előrendelés is egészen megnyugtatóan professzionálisnak tűnt.
Gondoltam jó előre lefoglalom az autót – augusztus mégiscsak főszezon, nehogy késve ébredjünk. Kitöltöttem tehát a megfelelő adatokat, ráklikkeltem az Elküld feliratra, és kissé meglepődve konstatáltam, hogy értesítettek: hamarosan élő ügyintéző veszi fel velem a kapcsolatot. Gondoltam itt van vége a történetnek, arra szinte mérget vettem volna, hogy nem fognak Új Zélandon felhívni, de alábecsültem őket, mert már másnap email-t kaptam a cégtől.
A kellemes meglepetés persze csak addig tartott, amíg el nem olvastam a megrendelésem visszaigazolását. A Yes Autrent ügyintézője szerint ugyanis Augusztus 2-tól 13-ig 7 nap van, és bár még a levél aljára odamásolt eredeti megrendelésben is ott van feketén-fehéren, hogy A kategóriás (tehát a legolcsóbb, mert végletesen megfertőzött a kiwi puritánság) gépkocsit előrendeltem, a visszaigazolásban már B kategóriás Skoda Fabia szerepelt napi ezer forinttal drágábban.
No jó, gondoltam, mindenki követ el hibákat – de azért felébredt bennem az egy ideje már szunnyadó kelet-közép-európai mindenütt rosszindulatot és lehúzást orrontó gyanakvása –, ezért roppant udvariasan:

"Nagyon köszönöm válaszát, de megrendelésemben szeretnék pontosítani..."

kezdetű levélben gondoltam tisztázni az álláspontomat és kívánságaimat.
Ennek kilenc napja immár, és persze semmi válasz. (Mondjuk az is tény, hogy nem küldtem el a hitelkártya-számomat, ahogyan kérték.)
Hát mit mondjak? Egyszerre eszembe jutottak a:
– Sokkot kapsz majd, meglásd... – kezdetű élménybeszámolók, eszembe a kalandvágyas vicc; és felmerül a kérdés: most akkor nyaralni/látogatóba megyünk, vagy kalandtúrára?

Királyság

Sok-sok évet kell még Új Zélandon élnem ahhoz, hogy mélységében is megértsem a kiwi gondolkodás finomságait, sokrétűségét.
Egészen mostanáig többé-kevésbé meg voltam győződve róla, hogy Új Zéland és a kiwik alapvetően elégedettek a brit monarchia intézményével. A királynő a királynő: szeretjük is talán, de feltétlenül örülünk neki, hogy van. Afféle nemzeti celebritás az uralkodófamilia, amolyan csak a miénk: vihetitek Beckhamet Los Angelesbe, a színészeinket Hollywoodba, de Erzsébet királynő, Károly herceg, és a trónörökösök nem kaphatóak pénzért. (Bizony tetszett volna nem a tengerbe borogatni a teát azon a bizonyos délutánon Bostonban).
A királyság intézménye, a főkormányzó személye nemcsak atavizmus persze, de szimbóluma a valahová tartozásnak: Új Zéland nem csupán néhány nagyobbacska zátony a Csendes Óceán csücskében, hanem a Brit Nemzetközösség része – 4 milliónan vagyunk, de összetartozunk másik százmillióval.
Azt hogy a fentebbi gondolatmenet mennyire általános, mindeddig nem tudhattam biztosan: a legtöbben ismerősöm és/vagy véleményformáló a napi közbeszédben nem nagyon törődik az uralkodócsaláddal – feltéve, ha éppen nem náci tisztnek öltözik valamelyik tagja farsang alkalmával.
A minap azonban érdekes – és eddig elég elképzelhetetlennek tartott – vitára lettem figyelmes: az Új-Zélandi Republikánus Mozgalom egy reklámfilmje kapcsán lángolt fel, méghozzá meglepő erővel. Legyen-e uralkodója Új Zélandnak, illetve ki legyen Új Zéland államfője?



A kisfilm William herceget mutatja legkülönbözőbb – többnyire szimpatikus – tevékenységek közepette, míg az utolsó kockákon szurkolás közben, ahogy a Brit Oroszlánoknak drukkol. Aztán a következő kockán ezt vetik a szemére: Új Zéland ellenében.
És a végső szlogen: Itt az idő, hogy az államfőnk Új Zélandnak drukkoljon végre!

Nyilván nem tudom átérezni, milyen lehet igazi republikánusnak lenni (és most tekintsünk el attól, hogy a kisfilmet mennyire bután demagógnak tartom), és a világ talán legfiatalabb kolóniájának szülötteként még most is úgy érezni, hogy a Monarchia intézménye nemkívánatos valamiféle politikai/nemzeti hitvallás szerint.
Nekem személy szerint tetszik a Monarchia, és nem fogom bánni, ha William herceg kit tudja hanyadik György Vilmos királyként az brit rugby-válogatottnak szurkol majd az All Blacks ellenében. Sokat úgysem segít rajtuk.

Nem bomba-buzi – buzibomba

Az emberi találékonyság kimeríthetetlen, amikor saját fajtársainak elpusztításáról van szó – ez eddig sem volt titok. Ám olykor egészen elképedek a bizarr ötletek kapcsán.
A CBS5 június 8.-ai riportjából kiderül, hogy az Egyesült Államok 1994-ben 7.5 millió dollárt fordított egy hormon-bomba kifejlesztését célzó projektre.
Az ohiói légierő laboratóriumának elképzelése szerint, a vegyifegyver erős afrodiziákummal támadna, amely az ellenséges harcosokban olyan homoszexuális vágyakat támasztana, hogy inkább egymással kezdenének foglalkozni, semmint a harcolással.
Buzibomba? Már megbocsásson a világ.
A dologban persze az abszurditásán kívül az lepett meg, hogy felteszem: ha a kutatásokra pénzt áldoztak, akkor legalábbis az elvi lehetőségnek léteznie kell, hogy létrehozható olyan kemikália, amely megváltoztatja a szexuális beállítottságot és kontrollvesztéses szexuális túlfűtöttséget is okoz.

És ezt hogy kell elképzelni? A bomba hatására ilyen monty-pythonosan elszórja a fegyverét a lebombázott ellen, és vad orgiákba kezd a harcmezőn?
Tényleg, azért szerettem volna legalább külső szemlélőként végigkövetni, ahogy az ohiói laboratóriumban kipattan valakinek a fejéből az ötlet. Ülnek a meetingen, és aszondja az egyik vegyész, hogy csináljunk buzibombát? És ez végigfut ki tudja hány döntéshozón, és egyik se küldi el a francba az ötletgazdát, míg végül valaki rábólint: egy próbát megér?

Itt találatam: No Right Turn – balos kiwi blog.

All Blacks vs. Kanada

Valaki a marketinges kreatívok közül nagyon mellé nyúlt a Prime tévénél.
Szombat este ugye All Blacks – Kanada rugby tesztmérkőzés lesz, és ezt egy olyan reklámspottal népszerűsítik, amelyben felidézik az elmúlt évek találkozóit 1991 óta.
A dolog pici szépséghibája, hogy a reklám tanusága szerint 91-ben sikerült legjobban megszorongatni az All Blackset – akkor huszonsok-8 lett a végeredemény.
Az azóta eltelt tizenhat évben átlagban 40 pontot vertünk Kanadára, időnként meg több, mint hatvanat.
Mondjuk történhetnének csodák, de nyilván nagyobb az esély arra, hogy Irán felhagy az atomfegyverkezéssel, mintsemhogy Kanada győzzön.
A reklám előtt fogalmam sem volt az esélyekről: mostmeg eléggé van. Nem tétmeccs és nem kétségesek az erőviszonyok. Miért is nézném meg?
Persze nincs kétségem, hogy teltház lesz – de azért ezt elég komikusnak találom. Én lennék az a kisebbség, aki még tévében sem izgul végig mondjuk egy AC Milan – Baktalórántháza barátságos mérkőzést?

Kiwi dollár

Nagyjából egy hete, az új-zélandi jegybank 8%-ra emelte irányadó kamatokat. Lett is sürgés-forgás a nemzetközi valutapiacon: a kiwi dollár árfolyama rakéta módjára emelkedni kezdett.
Tudni érdemes mindehhez, hogy a pénzünk a déli félteke nyarán (decembertől-januárig) szokott erős lenni, hiszen akkor tódul ide a turisták zöme, ergó akkor a legnagyobb kereslet. Az árfolyam éppen júniustól-szeptemberig van mélyponton: olyankor a kutyának sem kell a valutánk.
A mostani árfolyam máris meghaladja a tavaly decemberit, mondhatni extrém, s miután mindezt júniusban produkálja, hát még extrémebbnek minősül.
Meg is rémült ettől a jegybank elnöke Dr. Bollard, és megpróbált (egyelőre mérsékelt sikerrel) beavatkozni.
Ezért pedig legszívesebben agyonrúgnám két okból is. Az egyik merőben önző: nekünk ugye kifejezetten jól jönne, ha az ez az extrém kurzus megmaradna, legalábbis addig, amíg Magyarországon tartózkodunk.
Másfelől meg nem is értem, mit képzeltek. Azt egy közgazdaságilag alulképzett bölcsész/informatikus is tudja, hogyha egy alapvetően jól működő gazdaság jegybanki alapkamatát az egekbe emeljük, annak nyilvánvalóan árfolyamerősödés lesz eredménye.
Mégis mire számítottak?
Végül pedig szeretnék megfogalmazni egy szolid kérdést: ha már egyre erősödik a a kiwi dollár, miért nem csökken az üzemanyag ára? Vagy a világban mindenütt csúcsokat döntöget az olaj, mi meg örüljünk, hogy a szokásos téli csúcson stagnál?

Technológia zagyvaság és a légvárak

Nem csak nerdeknek.
Két érdekesebb bejelentés is történ az elmúlt időszakban a kiwi tech-szektor tekintetében.
Egyfelől (és ez a régebbi hír ) a Telecom bejelentette, hogy a mobilszolgáltatása tekintetében áttér a GMS/WCDMA szabványra – magyarul arra a hálózati megoldásra, ami az emberek nagytöbbsége számára (és pl. Magyarországon is) a mobiltelefóniát jelenti.
Jelenleg ugyanis Kiwilanden két mobilszolgáltató (nem)versenyez egymással: a Vodafone, amely a megszokott GSM szabványt használja és a Telecom, amely egyelőre a CMDA hálózaton működik. A két megoldás még véletlenül sem kompatibilis egymással, de annyira nem, hogy a Telecomos mobilokhoz ugye még szimkártya sincs (az valahogy kiemelhetetlenül integrálva van a készülékbe), így azután a szolgáltató váltás finoman szólva sem zökkenőmentes: a simlock ugyan ismeretlen fogalom, ellenben, ha egy Vodafone-os Telecom ügyféllé kívánna avanzsálni, akkor dobhatja el mobilját és vehet újat – illetve vica-versa.
Ennek az állapotnak voltak nyertesei: a mobilszolgáltatók; és voltak vesztesei: az ügyfelek (És persze ez szubjektív, de én azt hiszem a Telecom ügyfelek nagyobb lúzerek.).
Miután a váltás ennyire nehézkes, igazi verseny sem alakult ki. Írtam már talán eddig is, a mobiltelefonálás minden összehasonlításban szemtelenül drága: hálózaton belül is 50 cent percenként a legkedvezőbb percdíj.
A Vodafone ügyfelei legalább külföldi utazásaik alatt is használhatták a készüléküket, de a Telecom ügyfél, hacsak nem Ausztráliába utazott, még roamingolni sem tudott a hálózatok (és így a készülékek) különbözősége okán.
Nos kiderült, hogy a Telecom ausztrál partnere – aki mellesleg Új Zélandon a vonalas szegmensben versenytárs –, a Telstra Clear jövőre megszünteti a CDMA hálózatát, így a mi Telecomunk sem tehetett mást.
Ez persze egyfelől annak a beismerése, hogy az évekkel ezelőtt hozott döntés – mármint a CDMA szabvány választása – finoman fogalmazva is ostobaság volt, ami legkevesebb 300 millió dollárjába kerül most a cégnek. Másfelől felveti az átállást követő verseny kialakulásának reményét, amit persze bonyolít, hogy a Telecom nem rendelkezik 800 Mhz licensszel, így a 850Mhz és 2100 Mhz spektrumon fog GMS-et szolgáltatni.
Ez azt jelenti magyarul, hogy csak azok tudják szabadon cserélgetni majd szimkártyájukat, akik 4 sávos készülékkel rendelkeznek.
Mondjuk az Apple IPhone pont ilyen. Ha a Telecomnak lenne egy csepp esze, az év végére megoldaná az átállást, és IPhonet kínálna az új ügyfeleinek. Ezzel még engem is megnyerhetne magának, mind a havi 40 dollárnyi költésemmel:)

A másik, mindössze két napos hír, hogy az Orcon-t, Új Zéland talán legnagyobb független internetszolgáltatóját felvásárolta 24,3 millió dollárért a kiwi állam.
No jó, nem pont az állam, hanem egy Kordia nevű, ámde 100%-ban állami tulajdonban lévő, távközlési (alaphálózati) szolgáltató, amelyet hirtelen az Antenna Hungáriához lenne kedvem hasonlítani, azzal a jelentős különbséggel, hogy a Kordia fogja kiépíteni a következő generációs száloptikai hálózatot Új Zélandon.
Egyfelől nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az akaratomon kívül állami tulajdonú lett az internetszolgáltatóm – és egyáltalán van-e értelme állami tulajdonú internetszolgáltatónak? –, bár az összes sajtóközlemény nem győzi kiemelni, hogy az Orcon függetlensége megmarad, ugyanakkor persze azonnal CEO (ügyvezető) váltás is történt.
Ehelyütt rögzíteném, hogy eddig alapvetően meg voltam elégedve mind a szolgáltatás, mind az ügyfélszolgálat színvonalával.
Másfelől azért ez is egy klasszikus kiwi sikertörténet – emlékszünk még ugye a Trade Me tulajdonosára –: Seeby Woodhouse 15 évesen alapította az Orcont, 1994-ben 100 dollárból, és egy darabig egyetlen hálószobában üzemelt a vállalkozás.
Woodhouse megőrizte befolyása nagyrészét a cég felett az elmúlt tizenhárom évben (80%), a maradék 20% tulajdonosa az Orcon CTO-ja (Chief Technology Officer – kb. műszaki igazgató) Mark Mackay.
Ezúttal gratulálnék mindkettőjüknek, s közben persze szeretnék álmodozni és légvárakat építeni annak kapcsán, hogy a címem CTO, napirenden a résztulajdonossá válás, és amit csinálunk, akár multikat is érdekelhet.

Szolgálunk és védünk

Volt (van) egyébként rendőrséges, erőszakolós botrányunk nekünk is, ráadásul évek óta. Az itteniben három rendőrtiszt és egy 18 éves lányka szerepel, akit 17-szer vagy 20-szor erőszakoltak meg.
A három rendőrből azóta kettő leszerelt, a harmadikból viszont aucklandi főtiszt lett. Ez első pillantásra furcsa lehet, azonban érdemes ismerni a tényt: az eset 20 évvel ezelőtt, 1986-ban történt, csak éppen most van botrány belőle.
Illetve 2004 óta folyamatosan, ámbár változó intenzitással.
Amiért igazándiból érdemes összehasonlítani a magyar üggyel az a legfőbb különbözősége az eseteknek. Ez pedig a rendőrségek alapvető megítélése.
Elvitathatatlan ugyanis, hogy mindkét ügy kapcsán (ártatlanság vélelme ide vagy oda) a társadalom és a média azonnal prejudikált, és ez a prejudikáció mintegy bizonyítványt is kiállít a két rendvédelmi szervről.
Azt, hogy a magyar rendőrség – egyebek mellett – erkölcsi válságban van, mi sem mutatja jobban, minthogy a társadalom habozás nélkül elhiszi E. Zsanett vádjait – egy még nyomozati, bírói szempontból korántsem lefutott ügy kapcsán belügyminiszter, országos kapitány és még (fene sem emlékszik miféle) főrendőrök buknak. Tudom, nemcsak a Rebiszes erőszak miatt, meg különben is megérdemlik, de azért józanul belegondolva, az ártatlanság vélelmének alapvető pofánverése az ügy. Hacsak nem abból az erkölcsi alapvetésből indulunk ki, hogy már a gyanú felmerülése is megengedhetetlen – ez meg ugye nem magyar tempó.
Ezzel szemben a mi erőszakunk esetében legfinomabb kifejezéssel élve is szkeptikus a társadalom – inkább hisznek a rendőröknek, akik magát a szexuális kapcsolatot nem tagadják, csak épp állítják, erőszak helyett közös beleegyezéssel történt.
Egyik ügy sem zárult le, egyik esetében sem került még nyilvánosságrag megdönthetetlen bizonyíték, felelős bíróság nem hozott még jogerős ítéletet. Könnyen lehet, hogy E. Zsanett nem mond igazat, ezzel szemben a kiwi rendőrök valóban megerőszakolták Louise Nicholas-t.
Mégis, a többség meg van győződve, hogy a magyar lány igazat mondott; míg Új Zélandon inkább hisznek a rendőröknek: mindkét esetben kognitív disszonanciát okozna az ellenkezője.
És ez az igazán szörnyű a magyar állapotokban – persze az is, ha kiderül, hogy volt öt ilyen állat –, hogy bármi rosszat, habozás nélkül elhiszünk egy olyan szervezetről, amelynek alapvető létét kellene jelentenie, hogy bízzunk benne, hogy higgyünk neki és hozzá fordulunk bajunkban.

Ma

Ma az volt, hogy alig tudtam felébredni - mostanában egyébként is problémám van a hatórás keléssel -, aztán úgy éreztem, hogy elkaptam az influenzát, amivel See kínlódott a múlt héten, ami csak azért lenne különös, mert személyesen nem is találkoztunk (csak Annamarival a hétvégén, úgyhogy ő lehet a bűnös), és a munka közös részét telefonon, e-mailben és chaten bonyolítottuk. Ezért is szeretem, hogy a jövőben élek.
Ma kiderült, hogy nem kaptunk - márhogy céges szinten - repülőjegyet Tahitiről visszafelé a konferencia hétvégéjét követően, csak csütörtökre.
Most hirtelen nem tudom, hogy örüljek-e ennek, mert persze Tahitin munkátlanul tölteni 2-3 napot az kifejezetten jó is lehetne, ellenben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a főnököm jelenléte sokat levon majd a szituáció értékéből...
Aztán ma még megvettük a magyarországi látogatásunkhoz elengedhetetlen repülőjegyet. Ahhoz képest, hogy Kriszti offline (IRL) kísérlete milyen kudarcba fulladt ez ügyben - a Flight Centernek sikerült 6300 dolláros legjobb árajánlattal előállni -, végül teljes sikerélménnyel zárult a dolog, és az EVA Airlines weboldalán 5000 dollárért sikerült a jegyeket megvennünk. Pont annyiért, amennyit terveztem a költségvetésben. Az mondjuk aggaszt kicsit, hogy valamiért csak $4,728.54-al terhelték meg a hitelkártyát és nem $5062.72, de holnapra kiderül talán, hogy a légitársaság játszik-e szeretetszolgálatot, vagy észreveszik a hibát és korrigálják.
Mindenestere már most leszögezhetem az érintetteknek, hogy augusztus 2. és 13-a között tartózkodom Magyarországon (Kriszti persze marad szeptember 3-ig), úgyhogy bárki személyesen is látni óhajt, így kalkuláljon.
Ésmég elhatároztam, hogy ma pótolni fogom azt az eszelős restanciát, amit email írásban (válaszolásban) halmoztam fel; valamint, hogy több értelmes, Új Zélanddal kapcsolatos blogbejegyzést is megejtek, de ebből végülis nem teljesült semmi.
Holnap. Mondjuk legyen holnap.

Nárcisztikum, kérem alásan

Az, hogy az új hálószobánk egyik falát - az ággyal szemben, igen - gyakorlatilag egybefüggő tükör borítja nemcsak egyértelmű előnyökkel jár.
Egy ideje kénytelen vagyok napról napra a pőre valóm látványára kelni, és mitagadás ez mostanra megfeküdte a gyomrom.
Még nem sikerült teljességgel eldöntenem a kérdést: az, hogy ennyire zavar egyre gyarapodó pocakom látványa vajon színtiszta hiúság és nárcisztikum, avagy akár az egészéges életvitelért aggódás még tolerálható formája?
Az önképem sosem a "karcsú, izmos fiatalember" mondakörben gyökerezett, és még nagyjából sem azonosítottam magamat pusztán a porhüvelyemmel, ámde a "pocakos középkorú" jelzősszerkezet felidézése kapcsán sem gondoltam magamra eddig.
Ebből a középkorúval nem tudok mit kezdeni - és már pusztán ezzel a ténnyel is elég megvívni. Engem is meglep, micsoda riadalomra késztet a negyedik iksz felé közeledés: nyugodtan kijelenthetjük, hogy szépen, csendben pánikolok miatta.
No jó, gondolom ez átmeneti állapot, amiben volt már egyszer részem a harmicadik születésnapom környékén, csak már nem emlékszem, hogy mitől és mikor múlt el.
A pocak az más - legalábbis azt hiszem. Azzal nem muszály muszáj (ezt nagyjából 25 éve éve nem tudom megjegyezni) együttélnem, az ellen akár tehetek is.
Nemcsak az a baj, hogy rosszul érzem magam miatta a bőrömben, hanem az is, hogy nem tudom, baj-e, ha rosszul érzem magam miatta a bőrömben.
[Sigh.]
Azt hiszem a nyavajgást abbahagyom egy időre.

42-11

Annak ellenére, hogy a múlt csütörtök-pénteken arról cikkeztek a lapok, hogy 8000 jegy még nem kelt el az All Blacks vs France meccsre, és Hobéval azon töprengtünk a stadion felé menet, hogy vajon ennek mi lehet az oka - szóval mindennek ellenére látszólag majdnem teltház volt, ránézésre és saccra nem lehett pár száznál több üres hely, ami az Eden Park 48 ezres befogadóképességéhez képest igazán elenyésző.
A meccsről magáról nincs túl sok mesélnivalóm: az All Blacks mindenféle erőfeszítés nélkül - a harmincadik perctől kezdve pedig a tartalékcsapattal képviseltetve magát - kényelmesen legázolta a franciákat 42-11-re. Azt a francia csapatot, amelyiket a világ második legjobbjának tartanak. Szóval nem túl nagy iramú, valódi teszt-mérkőzés volt (fociban a barátságos kifejezést használnák, ez egy rugbymeccs esetében azért eufemizmus volna.)
Mindent összevéve azért jó kis estének bizonyult, bár ebben a társaságnak legalább akkora szerepe volt, mint magának az eseménynek. Azt azért meg kell állapítanom, hogy a jövőben csak tétmérkőzésre vagyok hajlandó élőben kimenni - olyankor annyival magával ragadóbb a hangulat, hogy össze sem mérhető. Volt haka - ámbár nekünk kissé távol -, ellenben nem voltak cheerleaderek (pompom lányok).
Minden mérkőzés után (közben) eltöprengek, miképp lehetséges, hogy a focinál ennyivel keményebb és agresszívabb sportesemény ilyen békés, családias rajongótábort vonz: annak a fajta futbalhuliganizmusnak, amely teljesen alkalmatlanná teszi családi szinten a foci élvezetét még ott is, ahol egyébként maga a játék szórakoztató volna, nyoma sincs. Nincsenek egymásra haragvó szurkolók, nincsenek verekedések; vannak viszont fiatal lány szurkolók, pasik nélkül. Kettő francia-drukker kis jószág nem messze tőlünk izgulta végig az estét, és nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg gallok, vagy csak jópofaságból - esetleg a gyengébbik iránt érzett szánalomból - festették a pofijukat piros-fehér-kékre.
Hazafele autózva, némi melankólia fogott el: szerettem volna 15 évvel fiatalabban részese lenni ilyen szombat estéknek. Mondjuk mostanában egyre többször jut ilyesmi az eszembe, bár ebben nyilván a koratél depresszív hatásai is szerepet játszanak.

Kapitalista szombat

Szombat van, délután fél három. Itt ülök bent az irodában és dolgozom. Egyedül vagyok, az épület kong az ürességtől.
Tavaly télen is ez volt, az egész telet végigdolgoztam úgy, hogy jó esetben csak egy, néha egyetlen szabadnapom sem volt a hétvégén. Akkor aztán szeptemberben fellázadtam és új alapokra helyeztem a munkaviszonyomot - ez persze nem ment teljesen vértelenül. Konkrétan benyújtottam a felmondásomat - miközben azért rosszul éreztem magam emiatt, hisz mégiscsak itt segítettek a letelepedéshez. Aztán mégsem mentem el: jobb feltételeket és rendes munkaidő garantáltak. Végülis tényleg nem azért költöztem Új Zélandra, hogy heti 55-60 órát dolgozzak - ez inkább ausztrál munkatempó, esetleg koreai, de semmiképpen sem kiwi. És cseppet sem vigasztal, hogy egy egész ország kényelmesen, lassan, ráérősen éli az életét, csak nekem sikerült egy ennyire kompetitív céget kifognom ismét.
Kicsit kevesebb, mint egy évvel a lázadásom után újra kezdenek megszaporodni az aggasztó jelek: túlórák, átdolgozott hétvégék.
Mégsem csapkodom az asztalt, mert ezúttal olyan mézesmadzagot lógattak elém, amiért cserébe hajlandó vagyok erre a hajtásra. Az új szimulációs platform, amellyel július közepére kell elkészülnünk az AXA nevű óriásbiztosító számára, egy Tahitin tartott konferencián fog bemutatkozni. Ámbár a 4 napos rendezvényen részt venni és prezentálni nyilván nem nyaralás, de azért remélem, cserébe az egész napi megpróbáltatásokért valamelyest kárpótolnak majd a tahiti esték.
A konferenciáról hazatérve azonban egy egész hét bónuszszabadságot kapunk See-vel - tudom ledolgozzuk előre - ráadásul a cég fizeti a szabadság eltöltését partnerestül: választhatunk az ausztrál Gold Coast, Fiji, és a Cook Szigetek közül. És így mégiscsak szívesebben áldozom fel a szombatjaimat egy időre, mint tavaly, amikor a céges szükségra hivatkozva kellett megtennem.

All Blacks vs. Franciaország

Megtörtént a lehetetlen: az idei Super XIV.-t nem a Crusaders, de még csak nem is új-zélandi csapat nyerte. A Rugby Union történetében példátlan eset elemzése azóta is folyik, az amatőrök és a sportkommentátorok is nagyjából egyetértenek abban, hogy a Crusaders - amely egészen az elődöntőkig vezette mezőnyt - csúnyán eltaktikázta az idei szezont.
Hangsúlyoztam már: Kiwiföldön a rugby a nemzeti büszkeség egyik alappillére, ismeretlen társaságban a legbiztonságosabb téma, rugbyről mindenkinek van véleménye, arról mindíg lehet csevegni.
Az, hogy a Super XIV-ban elszenvedett kudarcot mégsem országos tragédiának tekintik a kiwik, talán az egyre közeledő rugby világbajnokságnak köszönhető: az All Blacks (Új Zéland rugby válogatottja) még mindíg a világ legjobb csapata, és az idei, Franciaországban rendezett viadal fő esélyese.

Holnap mindenesetre barátságos - un. teszt - mérkőzést játszik az All Blacks Franciaországgal, a tavalyi barátságos találkozó visszavágóját. A Super XIV. meccsen voltam már, de a válogatottat még sosem láttam élőben.
Holnap este bepótolom az Eden Parkban.