Kriszti jogosítványa

Takonyhúzás – így nevezte apám, amikor valamit addig halogattunk, amíg majdnem késő lett, és persze rettentően rühellte. Mondjuk takonyhúzásban én mindig is jó voltam, ám Krisztivel együtt nyugodtan pályázhatnánk a világbajnoki címre is. Ha ma heveskedne Petőfi, biztosan nem Pató Pálról írna költeményt.
Node, hogy az elején kezdjem: Krisztinek 98 óta van jogosítványa, idestova tíz éve. Tegyük hozzá mindjárt azt ist, hogy a megszerzése óta nem vezetett – valahogyan a fejébe vette, hogy ő bizony antitálentum, ezért maradt inkább utas. Közös életünknek magyarországi szakaszában még csak mérsékelten bosszantott ez a hozzáállás, de Auckland az más tészta. Én szívesen sofőrködöm, de azért az elmúlt három évben nem egy alkalom adódott, amikor az ő nem vezetése megmételyezte az életünk. Külön bosszantott, amikor rádöbbentem, hogy valójában tud ám vezetni: ezt bizonyította a már a Déli-Szigeti túránkon, illetve azon csekély számú alkalmakkor, amikor Loaded Hog-ra ittam magam, és kénytelen voltunk valahogyan hazajutni az ominózus partiról.
Idén augusztusban azután egy hirtelen felbuzdulástól vezérelve megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy a gépjárművünk bizony nem moccan, hacsak ő nem ül a volán mögé. Az első három napban Oszkár-díjas előadással jutalmazott: gondosan koreografált hiszti közepette hozta a tudomásomra, hogy nem vagyunk barátok, nem szeret, sőt sosem is szeretett – mindezt persze a hibátlan vezetése közepette, az anyósülésről hallgathattam végig. Majd két hétig úgy közlekedtünk, hogy én elkísértem amíg ő a volán mögött ténykedett, azután beláttam, ennek már sem értelme, sem haszna: nemcsak gyakorlatban, de pszichésen is elboldogul.
Hogy képes lesz rendes sofőrré válni, egy percig sem kételltem, abban, hogy mennyire fogja szeretni, már korántsem voltam bizonyos. Azután, amikor megvettük az új autót egy hónapja (böszme, még a Bighornnál is nagyobb Nissan Terrano) gyanú kezdett ébredezni bennem: egyszerűen nem engedte, hogy otthagyjuk a Bighornt, pedig a kereskedő beszámította volna jó pénzért. Merthogy ő azt szereti, meg különben is, neki is kell autó. Ezt mondjuk egyszer már eljátszottuk egy Toyota Corollával (volt idő, amikor ugye három gépjárművünk is volt), amit azután sosem vezetett – egyszer sem. Ennek ellenére, a Bighorn maradt, gondoltam a pár hetes vezetői kurzusát nem rontom el. További gyanakvásra adhatott okot, hogy egy ízben, mikor két autóval mentünk valahová, úgy cikázott előttem, mintha a volán mögött született volna, és persze az autópályán nyomta a gázt, akár süket a csengőt. Végül egy hete eljutottunk odáig, hogy egy este a munkából hazafelé jövet még nem volt elég fáradt (talán jeleznem kellene a főnökségnél is), ezért elment örömautózni – csak kocsikázott a kihalt aucklandi éjszakában, órák hosszát. Hangsúlyoznám, mindezt úgy, hogy augusztus elején minden voltam, amikor a vezetésre próbáltam rávenni, még akasztott ember is.
Egyszerre roppant fontos lett neki is, hogy legyen új-zélandi jogosítványa (én két éve kérleltem, persze rám se bagózott), ezért már két hete lelkesen nyomkodta az AA weboldalán a tesztkérdéseket. Végül bejelentkeztünk a konzulunkhoz tegnapra, hogy hitelesítse a magyar jogosítványa fordítását, amit én persze az utolsó pillanatra hagytam.
Ekkor jött a meglepetés – és ezért volt érdemes elolvasni ezt a bejegyzést, csak szólok –, ugyanis, miközben szorgosan gépeltem a már régóta rendelkezésre álló mintába a jogosítványa adatait, egyszer csak azzal szembesültem, hogy a vezetői engedélye épp aznap (azaz tegnap) jár le. Az előlapján ugyan 2015 szerepel, mint lejárati dátum, de a hátoldalán, az apróbetűs résznél a 2008 szeptember 22. virított. A rózsaszín kártyához adott, kis, bugyikék tok igazított el: az előlap lejárati dátuma az okmány érvényességét jelzi, ameddig személyazonosításra alkalmas; a vezetésre jogosultság határidejét azonban a hátlap 11 számú oszlopában tüntetik fel. Gyors körbeérdeklődés után kiderült, hogy ez nem csak nekünk, de a többi magyar ismerősünk számára is újdonságnak bizonyult. Általában a két dátum persze megegyezik, de gondolom, amikor Kriszti kiváltotta még a 2005-ben a kártyás jogosítványt, akkor nem bajmolódtak a tényleges meghosszabbításával, így eshetett meg velünk ez a csúfság.
Persze, amint felmerült e gyász, azonnal pánikolni kezdtünk: ha nincs érvényes magyar, akkor azt nem lehet konvertáltatni – ergo vagy végigcsinálja a helyi tanuló-korlátozott-teljes jogosítvány legkevesebb egy éves ciklusát, vagy ki kell várnunk, amíg ismét Magyarországon járunk, hogy meghosszabbítassa. Egyik sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek.
Persze szidtuk magunkat a takonyhúzás miatt, de én kicsit reménykedtem, hogy a takapunai AA-ben tevékenykedő kínai fiúcska nem veszi észre a turpisságot: elvégre a nagybetűs Expirity Date mégiscsak 2015.
Ma azután fél három táj átballagtunk az AA-be, és némi izgodalom után benyelték az egynapos késedelmet: bár azt még most sem tudjuk eldönteni, hogy figyelmetlenségből vagy jóindulatból hunytak szemet – a sárga jószág ugyanis betűről-betűre végigbogarászta a fordítást.
A többi persze már könnyen ment: Kriszti hiba nélkül oldotta meg az elméleti teszt 35 kérdését, majd kikövetelve egy éves Autóklub tagságot boldogon jelentkezett az október 6-án esedékes gyakorlati tesztjére.