Főleg a mindenapokról

Mindenféle dolgok peregnek az életemben – a legkülönösebb mégis, hogy a percepció mennyit változott, mert a pergő események ellenére is inkább nyugodt, kényelmes boldog időszaknak élem meg; hiába a sok történés, hiába, hogy sok szempontból teljesen ismeretlen, szokatlan eseményhorizont felé tartok.
A nyelvi magamra hagyatottság egyre fokozódik – ezzel kapcsolatban komoly fenntartásaim és aggodalmaim is voltak még néhány hónappal ezelőtt –, olykor napok telnek el úgy, hogy egy-két mondatnál többet nem beszélek magyarul. Hiába élek öt éve angol nyelvi környezetben, azért a kommunikációm egy szignifikáns részét (mondjuk 40%-át) a magyar nyelv tette ki: magyarul beszéltem itthon a magánéletemben, és a barátaim többségével is. Ezen változtatott gyökeresen MeiMei megjelenése, valamint, hogy János gyakorlatilag csak aludni jár haza – arra hivatkozva, hogy privacy-t akar biztosítani nekünk. Ám sok esetben akkor is maradunk az angolnál MeiMei-re való tekintettel, ha itthon van, vagy ha egyéb barátok tűnnek fel. Eleinte roppant szokatlan volt ez a helyzet, ám minden félelmemre rácáfolva inkább izgalmasnak bizonyult: egymás kultúrájának felfedezése, megismerése és megértése hosszú-hosszú beszélgetéseket eredményez, és csak most döbbentem rá, mennyire hiányzott ez az életemből az elmúlt években.
A mandarin tanulásra majd később részletesen is kitérek, most legyen elég annyi, hogy a nyelvtan pofonegyszerűnek tűnik, a hangok nagy része – ellentétben az angol anyanyelvű tanuló társaktól – ismerős és könnyen megtanulható, úgy annyira, hogy a tanárunk a második órán meg is kérdezte, hogy tanultam-e régebben mandarint. A rettegett hangsúlyozás (négy különböző hanglejtés) sem tűnik megtanulhatatlannak, mindössze a pinyin átírás logikája idegen néha (miért ejtjük q-t csi-nek vagy az x-t sí-nek), és az is vicces, hogy  a Pekingből származó tanárnő másképp ejt szavakat, mint MeiMei, pedig hát a mandarin lenne a közös nyelv Kínában.

A céges politikai viharok felkorbácsolódásának következtében a januárra ígért előléptetésem hivatalosan is megtörtént a múlt héten: több hatalommal és nagyobb felelősséggel jár az új titulus, ám hogy ez financiálisan jelent-e valamit, még nem derült ki.

János továbbra is küzd a munkaerőpiacon, ezúttal azonban a hozzáállása és attitűdje példaértékű: napi rendszerességgel pályázza az állásajánlatok tucatjait – sajnos egyelőre csak az első-másodkörös interjúzásig jutott. A turista-vízum és a kiwi tapasztalat hiánya súlyos akadályként fekszik az útjában. Nincsenek kétségeim, hogy előbb-utóbb sikerrel jár, de az biztos, hogy az öt évvel ezelőtti aranykor, amikor hetek alatt megkaptam az első állásajánlataimat, már végérvényesen a múlté, és inkább Pappito sok hónapos és megterhelő állásvadászatára kell készülnünk.

Mindeközben jól telepakoltam a hétvégéimet mindenféle tennivalókkal a ház körül, tegnap Pepe segítségével a makrancoskodó bejárati ajtót és a dolgozószoba megfáradt zárszerkezetét reparáltuk meg, ma a kert rendbetételének akartam nekiállni – ám ezt a tervemet az időjárás keresztülhúzni látszik –, de szerepel a listán még némi festés, valamint a kisszoba kiürítése az ehhez kapcsolódó raktárbérléssel, mert a könyvespolc rendszer megcsináltatásával végül csak kicsúsztam az időből: egyetlen szóba-jöhető asztalos cég sem tudta karácsony előttre elvállalni a megépítését.

Ehelyütt kérnék elnézést mindenkitől, aki az elmúlt napokban/hetekben írt nekem: válaszolásra csillagozva fekszenek a levelek a postaládában, de egyszerűen nem találtam rá időt, hogy érdemben foglalkozzak velük.