Kultúrsokk

Az alábbi bejegyzés szemenszedett tolvajlás. Én magam Bertók Zoltán ausztrál bevándorlási ügynök oldalán találtam, de ő is a kanadai magyarok fórumáról másolta Hahalman bejegyzését.
Tekintve, hogy abszolút relevánsnak és roppant hasznosnak találom, ide másolom.

Hahalman írja:

Munkám során rákényszerültem arra, hogy egy rövid összefoglalót írjak a kultúrsokkról angolul, s úgy gondoltam, egyesek talán érdekesnek, esetleg hasznosnak is találják majd a következő áttekintést. Többségében Erin van Rheenen, T. Milstein, C. Lin és L. Robert Kohls munkáin alapul, de számos más forrásból is idézek ill. fordítok. Az alábbi gondolatok tehát nem az én szüleményeim; pusztán sűrítettem, összefoglaltam és lefordítottam őket.

Mi a kultúrsokk?

A kultúrsokk (ang.: culture shock) mint tudományos kifejezés 1954-ben született és Kalvero Oberg nevéhez fűződik, habár azóta számtalan tudományos kutató foglalkozott ezzel a témakörrel.

A kultúrsokk általában azon érzések, aggodalmak, ill. tünetek - meglepetés, összezavarodottság, értetlenség, ellenséges érzelmek az új kultúra iránt stb. stb. - együttes leírására szolgál, amelyen minden ember átmegy, amikor egy, az addigi tapasztalataitól eltérő kulturális vagy szociális környezetbe kerül. Ez különösen jellegzetes és jellemző dolog új bevándorlók körében. Elsődlegesen az új kultúrába történő beilleszkedési ill. asszimilációs törekvések kezdeti nehézségei szülik, melyek összezavarják az új bevándorlót, mert felborítják a korábbi viszonyítási rendszerét, és megnehezítik annak felmerését hogy az új társadalomban mi a társadalmilag elfogadott ill. helyes és mi nem. Ez gyakran erős esztétikai és erkölcsi undorral párosul az új kultúra bizonyos vonásaival kapcsolatban.

A kultúrsokk súlyos esetei legjellemzőbb módon egy idegen országba történő bevándorlás eseten merülnek fel. Általában 4 jellegzetes, tisztán megkülönböztethető fázisból azaz szakaszból állnak. Nem minden egyén megy át minden fázison, mert sokan megakadnak az első vagy második szakaszban.

1. Nászút fázis

Ebben a fázisban az egyén gyakran romantikus hozzáállással közelíti meg a régi és az új kultúra közötti különbségeket és az újat csodálatos élménynek fogja fel. Lelkesedik az új ételekért, elcsábítja az eltérő életstílus ill. életritmus, az új szokások, az épületek megjelenése, stb.

2. Tárgyalási vagy ellenséges fázis

Napok vagy hetek, de többnyire hónapok elmúltával az egyén egyre nyomasztóbbnak találja az említett kulturális és társadalmi különbségeket. Ebben a fázisban az elutasítás és az elidegenedés érzései az uralkodóak. Az egyén ekkor kezd ráeszmélni arra, hogy a tapasztalt különbségek nem pusztán felszínesek hanem valódiak, mélyek. Már jól megtapasztalta, de még nem képes megérteni ill. elfogadni őket. Előző környezetében szerzett ismeretei már érvényüket vesztették, de az új környezet lényegi megértése (a miértek megválaszolása) még hiányzik. Felfogja hogy minden más, de egyelőre meg képtelen elfogadni ezeket a másságokat, mert valahogy természetellenesnek, helytelennek érzi őket.

Hiányozni kezdenek a régi ételek és szokások, az életmód hirtelen túl gyorsnak vagy túl lassúnak tűnik. Az új társadalom tagjai túl okosnak vagy túl hülyének látszanak. Bizonyos szokásokat és csoportjellemzőket idegesítőnek kezd találni, stb. stb. Jóformán minden sikertelen bevándorló (sőt a sikeresek jelentős része is!) ebben a fázisban akad el és gyakran soha nem képes túllépni ezen a fázison.

3. Minden rendben vagy hozzászokási fázis

További hetek, hónapok, vagy évek múltával az egyénnek sikerül beilleszkednie az új környezetbe, hozzászoknia az új kultúrához, és új rutinokat ill. viselkedési formákat kialakítania. Ettől a ponttól kezdve már nem reagál az új kultúra jellemzőire sem pozitív sem negatív irányban - egyszerűen azért mert már nem érződik új kultúrának. Az egyén ismét az alapvető szükségletekre - a megélhetésre - koncentrál, csakúgy mint ahogy a régi kultúrájában tette. Egyes szakértők a a harmadik fázist a kettős kultúrájú (biculturalism) kifejezéssel illetik. Az egyén szabadon mozog a két különböző kultúra között, és relatíve könnyen igazodik bele mindkét környezetbe.

4. Fordított kultúrsokk fázis

Ha az egyen visszatér, akár időszakos látogatás, akár végleges visszaköltözés formájában a régi, azaz eredeti kultúrába, gyakran ugyanolyan erős de fordított kultúrsokkon megy át, mint az újba történő beilleszkedés idején. A régi szokások ill. kulturális intézmények idegennek, értelmetlennek és egyenesen idegesítőnek tűnnek, és pontosan ugyanolyan elutasító ill. elidegenedési reakciókat váltanak ki benne, mint amiket az új kultúrába történő beilleszkedés során már egyszer átélt.

L. Robert ezt írja: Minden kultúra egy túlélési mechanizmus, amely nem pusztán azt tanítja tagjainak hogy az ő módszereik, szokásaik és megoldási mechanizmusaik a helyesek, hanem azt is, hogy azok magasabb szintűek, azaz a legjobbak. Egy másik kultúrával történő mélységbeli, lényegi összetalálkozás során arra eszmélünk rá, hogy másfajta módszerek is vannak, amelyek se nem helytelenek se nem rosszabbak.

A kultúrsokk egy olyan leckére tanít meg bennünket, amit semmilyen más módon sem tudnánk megtanulni. Arra, hogy semmilyen kultúra nincs birtokában az egyetlen helyes megoldásnak, a legjobb megoldásnak, vagy éppen az egyetemesen jó megoldásnak. Az utóbbiban való hit egyfajta börtön, amelyből a kultúrsokk élménye, akármilyen fájdalmas legyen is, ki tud bennünket szabadítani.

Érdekes módon, mi viszonylag sokáig (hónapokon keresztül) az első, Nászút fázisban voltunk, és mondhatom, ez igazán jó érzés. A második, Ellenséges fázis számunkra teljesen kimaradt, és elég volt két év, hogy megéljük a negyedik, Fordított kultúrsokk fázist.

Érdemes a kérdésen eltöprengeni, nekem sokat segített abban, hogy megértsem azokat az Új-Zélandhoz ellenséges módon viszonyulókat, akikbe óhatatlanul is belebotlok, akár az életben, akár különböző netes fórumokon.

Snapshot

Rövid statisztikai jelentésem következik. Amikor tavaly októberben rábukkantam a Buddi nevű Personal Finance Manager programra, elhatároztam, hogy nemcsak napi szinten könyvelem a pénzügyi helyzetünket, hanem azt is, hogy egy fél év múlva közzéteszem az eredményt.
Persze jól nem figyeltem, így az elmúlt hét hónapról számolok be, és átlagolok.

Mielőtt azonban rátérnék a pénzügyekre, néhány dolgot rögzítenék, a magam és az olvasók kedvéért.

Május másodikán (ez olyan, mintha November 2. mondanék az északi féltekén), még mindíg nem fűtünk. Reggel 14 fok volt odakint, idebent a lakásban 18 fok. (Lassan kezdünk kiwivé válni a hőtürés tekintetében :)
Az eső esik jelenleg, de az elmúlt hetekben legfeljebb heti egy-két napot volt jelentősebb eső és a jövő hétre sem ígérnek huzamosabb csapadékos periódust.
A rövidnadrágos időjárásnak vége, de napközben a farmer/ing kombináció tökéletesen elengendő.

Noha világgazdasági katasztrófa és kialakuló világjárvány közepette élünk, az emberek viselkedése (szubjektív tapasztalataim alapján) semmit sem változott: mindenki továbbra is kedves, mosolygós, udvarias. (A gondokról leginkább a rádióból lehet hallani, ahol minden reggel viccelődnek.)

Jöjjék most a post lényege:

Aktuálisan három banknál 4 számlát tartunk fent (a kredit kártyákhoz tartozóakat nem számítva):

Kiwibank: Kriszti magánszámlája (heti szinten utalunk rá költőpénzt, hogy legyen, ami nem számít bele a családi költségvetésbe)
ASB: az én magámszámlám (értelme megegyezik az előzőekben leírtakkal)
National Bank Checking: erre érkeznek a fizetések, és innen költünk. A mindennapi életünk számlája.
National Bank Savings: a megtakarítási számlánk. Ide utaljuk, amit megspóroltunk; fizetésre nem alkalmas.

Az elmúlt hét hónap pénzügyi részleteikor kéretik figyelembe venni, hogy december folyamán apám nálunk nyaralt egy egész hónapot, ami nyilván torzít valamennyit az átlagon (különösen a Szórakozás illetve az Autózás kategórián).

A számok (az összegek hét hónapra vonatkoznak, a matematikai műveletek esetén lefelé, egészre kerekítettem) :

Autózás - $5734 (havi: $819)

Szerelő, vizsga, regisztráció, úthasználat - $3109 (havi: $444)
Biztosítás - $882 (havi: $126)
Üzemanyag - $1405 (havi: $200 )
Parkolás - $338 (havi: $48)

Rezsi - $12276 (havi: $1753 )

Lakbér - $8850 (havi: $1264)
Áram - $1141 (havi: $163)
Telekommunikáció - $1415 (havi: $202)
Sky televízió - $870 (havi: $124)

Élelmiszer (Groceries) - $9145 (havi: $1306)

Szórakozás - $5297 (havi: $756)

Biztosítások - $2602 (havi: $371 )

Összesen - $35054 (havi: $5007)

Autózás: Egy rövid ideig két diesel zabáló dzsip, aztán egy időre egy dzsip és egy benzines személyautó, majd egyetlen dzsip költségeit kell érteni a felsoroltakon. A biztosítások minden esetben a teljes (magyar viszonylatban CASCO-nak megfelelő) biztosítást jelentik.

Telekommunikáció: ebbe beletartozik: vonalas telefon, internet, mobil telefon, Skype, domain fenntartások, Google tárhely bérlés.

Sky televízió: teljes előfizetéssel rendelkezünk, a pornó csatornán és a dedikált rugby csatornán kívül mindenre, az összegben szerepel a MySky bérleti díja, illetve havi egy-két fizetős film is.

Élelmiszer (Groceries): a groceries sokkal jobb kifejezés, nemcsak az élelmiszert, de minden az átlagos életben szükséges bevásárolni valót (tisztítószerek, tisztasági holmik, háztartási kellékek) tartalmazza.

Szórakozás: mozi, étterem, múzeumok, színház, kocsmázás, sportesemények költségei.

Biztosítások: teljes körű egészség és életbiztosítás illetve a magánnyugdíj befizetései.

A fenti adatsor alapján mindenki levonhatja a maga következtetéseit, én mindössze annyit tennék hozzá, hogy az adatok két, nem túl spórolós, kereső felnőtt megélhetését reprezentálják. Ennél nyilván lehet olcsóbban is létezni és sokkal nagyobb lábon is élni.

Szolgálati közlemény

Jobban szerettem volna vidámabb hírekkel jelentkezni, de ez most nem tűr halasztást.

A világgazdasági recesszió elérte Új-Zélandot is. Mi ugyan különösebben nem érezzük, hacsak azt nem számítom, hogy a főnököm dörmögve jegyezte meg, hogy tavaly fél év intenzív hirdetéssel sem tudott tisztességes programozót találni, és engem is csak úgy tudott elcsábítani, hogy Sába kincseit ígérte fizetés gyanánt, most meg hirdetés nélkül is jön egy nap 2-3 CV, s a fizetésem feléért is elszegődnének. Ezzel szemben ő sem vesz fel új alkalmazottat, pedig a munkáink mennyiségét tekintve igazán ránk férne. Ugyanakkor a véleménye az, hogy az egész válság (legalábbis itt a Zátonyon) inkább pszichológiai eredetű: amíg erről beszél a világsajtó, addig mindenki visszafogja a kiadásait, leépít, racionalizál – ha kell, ha nem. Egy idő után beleunnak majd, mondogatja, és akkor egyszerre vége lesz az egésznek.
Tény, hogy az ingatlanpiac megzuhant, szubjektív értékelésem szerint odalett az elmúlt 4 év őrült emelkedéséből fakadó eszelős túlárazás – most megint nagyjából azon az áron lehet házakat kapni, mint 2005-ben, ráadásul a hitelkamatok is jelentőset csökkentek. Ez nyilván rossz azoknak, akik az elmúlt pár évben vásároltak ingatlant (és vettek fel a morgácsot* mondjuk 9.75%-on 5 éves fix kamatperiódusra), ezzel szemben nekünk ippeg kapóra jön. Volt közben a recesszióra való tekintettel adócsökkentés is (nagyjából havi száz dollárral marad több a zsebemben), mindent összevetve egy szavam sem lehet.
Ugyanakkor nyilván védett mikorvilágban létezem – erre már régebben is gyanakodtam –, mert azért a munkanélküliség a történelmi 4.6%-ra emelkedett, és ezt már a kormány sem nézheti tétlenül. Tulajdonképpen épp ennek okán ragadtam billentyűzetet.
A megfogalmazandó üzenetem egyszerűen zanzásítható:

További értesítésig mindenki tegyen le az Új-Zélandra emigrálás tervéről.

A nagyobbnál is nagyobb ugyanis a valószínűsége, hogy hiába találna munkát esetleg (nyilván jóval nehezebben, mint akár csak egy évvel ezelőtt is), az Immigration nem adja meg a munkavégzéshez elengedhetetlen munkavállalási engedélyt (work-permit).
Szállongó mendemondákat hallottunk már az év eleje óta, miszerint évek óta itt élő-dolgozó népeknek nem hosszabbították meg a work permitet, aztán másfél hónapja cirkusz is volt, amiért két külhoni hegesztő-szakmunkásnak kiadták a munkavállalási engedélyt, amikor biztos lehetne találni helyi erőt is a célra – maga John Key, a miniszterelnökünk emelte fel a szavát, és reményét fejezte ki, hogy az illetékes hatóság figyelembe veszi, hogy munka tekintetében a kiwik élveznek prioritást. Hát figyelembe vette:

Plan to slash permits worries migrants

Kiemelném:

Immigration Minister Jonathan Coleman had said last month that he expected the Labour Department, which oversees immigration, to ensure that fewer migrants entered New Zealand on temporary permits during the recession. Mr Coleman said there would not be new temporary migrants coming in as no new permits would be issued, and temporary permit holders would not have their permits renewed.

Engedjétek meg, hogy ne fordítsam most le szó szerint az egészet. A lényege: amíg a recesszió tart és a kiwik munkanélküliséggel kénytelenek szembenézni, addig nem adnak ki új munkavállalási engedélyeket és nem hosszabbítják meg a lejárókat.

Persze minden bizonnyal vannak kivételek, de én azért azt javasolnám, amíg a recesszió véget nem ér, és a dolgok nem térnek vissza a megszokott kerékvágásba, addig senki se vágjon neki az új kiwi élet reményében.

*morgács: mortgage, jelzáloghitel ingatlanvásárlásra. Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

Boldog Karácsonyt

Photoblog I.

Nyaralunk

Gyors bejelentkezéssel - a Lake Taupo partjáról - jelzem, nem vesztem el.
Apám szerencsésen megérkezett, és egészen január 10-ig velünk nyaral. Amint visszaértünk Aucklandba bővebben - és képekkel fűszerezve - is beszámolok utunk részleteiről: ha addig nem reagálok a kommentekre, annak nem ignorencia vagy lustaság az oka.

Az ostobaságom diszkrét bája

Régóta adós vagyok már ezzel az bocsánatkéréssel, s nem azért nem írtam meg eddig, mert ne érezném helyénvalónak vagy szükségesnek, hanem a magyarázkodások iránt érzett alapvető ellenszenvem miatt húztam-halasztottam.
Bocsánatkéréssel tartozom elsősorban Szin vonal nevű kommentelőmnek, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi a problémája, és persze bocsánatkéréssel tartozom minden olvasómnak, akit – az általam észre sem vett – rasszistának tűnő szövegem – teljes joggal – felháborított.
És most következzék a magyarázkodás – amit persze alapvetően nem szeretek és legtöbbször értelmetlennek is tartok, ám most bármennyire nincs is az ínyemre, úgy érzem nem kerülhetem el.
Had szögezzem le, amint megértettem, hogy a sárga jószág kifejezésemet könnyen rasszista, lekezelő megnyilvánulásnak lehet értelmezni, roppantul elszégyelltem magam. Elszégyelltem magam, amiért én nem vettem észre a bántó élét és elszégyelltem magam, amiért ezek után úgy ledorongoltam az erre engem figyelmeztetni próbálót.
Ez persze azért eshetett meg, mert a rasszizmus annyira távol áll tőlem, amennyire egy embertől csak távol állhat: nemcsak nem vagyok hajlandó az embereket bőrszínűk, születésük, faji-vallási hovatartozásuk alapján megítélni, de egyenes undorodom is ezektől a distinkcióktól. Miután számomra elfogadhatatlanok az akár nyílt, akár burkolt rasszista megnyilvánulások, értelemszerűen saját magamra vonatkoztatva az értelmezési tartományomon kívül esnek – ezért nem értettem (illetve értettem gyökeresen félre) egy jó darabig, hogy mi a probléma az ominózus bejegyzéssel.
Hogy tovább tapicskoljak az utólagos magyarázkodás mocsarában, mindjárt fel is bontom a sárga jószág kifejezést: a jószágot (amit, mint helyesen az orrom alá dörgölték) valóban nem szokás emberekre alkalmazni, ám be kell vallanom, a saját (és nyilván sajátos) verbális mikrokörnyezetemben bizony rendszeresen használom nemcsak idegen emberekre, de ismerőseimre vagy akár a legszűkebb baráti körömre is – minden pejoratív értelem nélkül, egyszerűen vicces felhanggal. Itt persze hibát követtem el, hisz gondolhattam volna rá, hogy a Subdimension olvasóinak nagy része nem ismer személyesen, nem része ennek a verbalitásnak, így akár szándékaim ellenére is értelmezheti.
A sárga jelző már fogósabb kérdés: amíg készséggel belátom, hogy a súlyos rasszizmussal terhelt magyar valóságban miért számít a színnel hivatkozás elfogadhatatlannak, addig próbáljátok figyelembe venni, hogy Új-Zéland nyílt és a végletekig nyitott, multikulturális társadalmában nincs így. Olvasóim nagy része valószínűleg nem áll napi kapcsolatban ázsiaiakkal, így persze nem tudhatja, hogy egy kínai számára a sárga megjelölés cseppet sem sértő, vagy becsmérlő – és noha nemigen hallottam, hogy valamelyikük magát többször lesárgázná, mint ahányszor mi lefehéreznénk magunkat, ám a percepció szintjén nincs differencia a kettő között. Ámbár gyűlölöm, amikor valaki arra való hivatkozással kéri ki magának a rasszizmus bélyegét, hogy: "...nekem vannak néger/cigány/zsidó barátaim is, de azért...", most mégis megteszem, mert túlságosan is adja magát – az egyik legjobb barátom itt a Zátonyon éppen kínai származású, így talán hivatkozhatom rá. See Wong vezetékneve már önmagában is sárgát jelent, de a magyar tanulásának egyik első lépcsőfoka is az volt, hogy megtanulta mondani: "én sárga vagyok", ez közvetlenül az "igen, szívem" után, de – csak, hogy lássuk a nyelvi illetve párkapcsolati fejlődésének ívét – a "talán, szívem" előtt történt.

Mindent összevéve, zárszóként inkább ismételten elnézést kérek – mert minden fenti magyarázkodásom sem menti buta tapintatlanságomat ás verbális ostobaságomat.

Szeptember 24.

A hét csupa meglepetéssel kezdődött, több különböző fejvadász is felhívott, hogy lennének ajánlataik. Miután semmi jónak nem vagyok elrontója, az egész héten interjúkra jártam – holnap is lesz még egy –, hátha tudnak valami visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. (Hmm, lehet, hogy igen: az egyik mai nagyon ígéretesnek tűnt, de nem akarom elkiabálni...)
Ugyancsak a hét elején kezdtem tanítani az Auckland Grammar School-ban, ez egy 12 osztályos középiskola, ahol 7-dikes kortól (13 évesen) kezdenek Üzleti tanulmányokat folytatni a diákok. Én a saját fejlesztésű üzleti-szimulációs programunk okításával járulok hozzá a fejlődésükhöz: átlagosan napi 2 órában, de ez a napi két tanóra fárasztóbb, mint az egyetemi kurzusok összesen. A fiúk meglepően éles eszűek, de közben rettenetesen elevenek is, ha egy pillanatra is alábbhagy az érdeklődésük, azonnal elkezdenek egymással és az internettel foglalkozni, úgyhogy nem lazíthatok egy percre sem. Eddig nagyrészt Mr. Novak-nak szólítottak, de ma egy maláj fiúcska le professzorozott: csak jelentős erőfeszítéssel sikerült megőrizni a komolyságomat, és nem kiröhögni szemtől-szembe.
Mióta Kriszti megkapta az ideiglenes jogosítványát – amely kiköti, hogy csak olyan kísérővel vezethet, akinek teljes jogosítványa van –, állandóan mellette kell ülnöm: céltalan idő és energiapocsékolás persze, de nem merjük megkockáztatni, hogy ez alatt a két hét alatt fusson bele egy ellenőrzésbe (ami az itteni életünk alatt eddig mindössze egyszer fordult elő), és kockára tegyük a végleges engedélye megszerzését. Szóval kész vagyok, mint egy svájci óra: alig várom az október 6-dikát.

Kriszti jogosítványa

Takonyhúzás – így nevezte apám, amikor valamit addig halogattunk, amíg majdnem késő lett, és persze rettentően rühellte. Mondjuk takonyhúzásban én mindig is jó voltam, ám Krisztivel együtt nyugodtan pályázhatnánk a világbajnoki címre is. Ha ma heveskedne Petőfi, biztosan nem Pató Pálról írna költeményt.
Node, hogy az elején kezdjem: Krisztinek 98 óta van jogosítványa, idestova tíz éve. Tegyük hozzá mindjárt azt ist, hogy a megszerzése óta nem vezetett – valahogyan a fejébe vette, hogy ő bizony antitálentum, ezért maradt inkább utas. Közös életünknek magyarországi szakaszában még csak mérsékelten bosszantott ez a hozzáállás, de Auckland az más tészta. Én szívesen sofőrködöm, de azért az elmúlt három évben nem egy alkalom adódott, amikor az ő nem vezetése megmételyezte az életünk. Külön bosszantott, amikor rádöbbentem, hogy valójában tud ám vezetni: ezt bizonyította a már a Déli-Szigeti túránkon, illetve azon csekély számú alkalmakkor, amikor Loaded Hog-ra ittam magam, és kénytelen voltunk valahogyan hazajutni az ominózus partiról.
Idén augusztusban azután egy hirtelen felbuzdulástól vezérelve megmakacsoltam magam, és közöltem vele, hogy a gépjárművünk bizony nem moccan, hacsak ő nem ül a volán mögé. Az első három napban Oszkár-díjas előadással jutalmazott: gondosan koreografált hiszti közepette hozta a tudomásomra, hogy nem vagyunk barátok, nem szeret, sőt sosem is szeretett – mindezt persze a hibátlan vezetése közepette, az anyósülésről hallgathattam végig. Majd két hétig úgy közlekedtünk, hogy én elkísértem amíg ő a volán mögött ténykedett, azután beláttam, ennek már sem értelme, sem haszna: nemcsak gyakorlatban, de pszichésen is elboldogul.
Hogy képes lesz rendes sofőrré válni, egy percig sem kételltem, abban, hogy mennyire fogja szeretni, már korántsem voltam bizonyos. Azután, amikor megvettük az új autót egy hónapja (böszme, még a Bighornnál is nagyobb Nissan Terrano) gyanú kezdett ébredezni bennem: egyszerűen nem engedte, hogy otthagyjuk a Bighornt, pedig a kereskedő beszámította volna jó pénzért. Merthogy ő azt szereti, meg különben is, neki is kell autó. Ezt mondjuk egyszer már eljátszottuk egy Toyota Corollával (volt idő, amikor ugye három gépjárművünk is volt), amit azután sosem vezetett – egyszer sem. Ennek ellenére, a Bighorn maradt, gondoltam a pár hetes vezetői kurzusát nem rontom el. További gyanakvásra adhatott okot, hogy egy ízben, mikor két autóval mentünk valahová, úgy cikázott előttem, mintha a volán mögött született volna, és persze az autópályán nyomta a gázt, akár süket a csengőt. Végül egy hete eljutottunk odáig, hogy egy este a munkából hazafelé jövet még nem volt elég fáradt (talán jeleznem kellene a főnökségnél is), ezért elment örömautózni – csak kocsikázott a kihalt aucklandi éjszakában, órák hosszát. Hangsúlyoznám, mindezt úgy, hogy augusztus elején minden voltam, amikor a vezetésre próbáltam rávenni, még akasztott ember is.
Egyszerre roppant fontos lett neki is, hogy legyen új-zélandi jogosítványa (én két éve kérleltem, persze rám se bagózott), ezért már két hete lelkesen nyomkodta az AA weboldalán a tesztkérdéseket. Végül bejelentkeztünk a konzulunkhoz tegnapra, hogy hitelesítse a magyar jogosítványa fordítását, amit én persze az utolsó pillanatra hagytam.
Ekkor jött a meglepetés – és ezért volt érdemes elolvasni ezt a bejegyzést, csak szólok –, ugyanis, miközben szorgosan gépeltem a már régóta rendelkezésre álló mintába a jogosítványa adatait, egyszer csak azzal szembesültem, hogy a vezetői engedélye épp aznap (azaz tegnap) jár le. Az előlapján ugyan 2015 szerepel, mint lejárati dátum, de a hátoldalán, az apróbetűs résznél a 2008 szeptember 22. virított. A rózsaszín kártyához adott, kis, bugyikék tok igazított el: az előlap lejárati dátuma az okmány érvényességét jelzi, ameddig személyazonosításra alkalmas; a vezetésre jogosultság határidejét azonban a hátlap 11 számú oszlopában tüntetik fel. Gyors körbeérdeklődés után kiderült, hogy ez nem csak nekünk, de a többi magyar ismerősünk számára is újdonságnak bizonyult. Általában a két dátum persze megegyezik, de gondolom, amikor Kriszti kiváltotta még a 2005-ben a kártyás jogosítványt, akkor nem bajmolódtak a tényleges meghosszabbításával, így eshetett meg velünk ez a csúfság.
Persze, amint felmerült e gyász, azonnal pánikolni kezdtünk: ha nincs érvényes magyar, akkor azt nem lehet konvertáltatni – ergo vagy végigcsinálja a helyi tanuló-korlátozott-teljes jogosítvány legkevesebb egy éves ciklusát, vagy ki kell várnunk, amíg ismét Magyarországon járunk, hogy meghosszabbítassa. Egyik sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek.
Persze szidtuk magunkat a takonyhúzás miatt, de én kicsit reménykedtem, hogy a takapunai AA-ben tevékenykedő kínai fiúcska nem veszi észre a turpisságot: elvégre a nagybetűs Expirity Date mégiscsak 2015.
Ma azután fél három táj átballagtunk az AA-be, és némi izgodalom után benyelték az egynapos késedelmet: bár azt még most sem tudjuk eldönteni, hogy figyelmetlenségből vagy jóindulatból hunytak szemet – a sárga jószág ugyanis betűről-betűre végigbogarászta a fordítást.
A többi persze már könnyen ment: Kriszti hiba nélkül oldotta meg az elméleti teszt 35 kérdését, majd kikövetelve egy éves Autóklub tagságot boldogon jelentkezett az október 6-án esedékes gyakorlati tesztjére.

Közvélemény-kutatás

A Nielsen végzett legutóbb közvélemény-kutatást: 1130 választó véletlenszerű (de súlyozott mintán végzett) választópolgár megkeresésével (a hibahatár 3,3%) a Fairfax Media megrendelésére. A Fairfax Media nem mellesleg az egyik legnagyobb legnagyobb ausztrál média konzorcium, itt a Zátonyon a legnagyobb napilap – New Zealand Herald –, és például a TradeMe tulajdonosa.

Az eredmény:

A pártok támogatottsága (zárójelben az elmozdulás az előző felméréshez képest):

– National: 52.0% (-2.0%)
– Labour: 34.0% (-1.0%)
– Green: 5.0% (+1.0%)
– NZ First: 3.0% (nv)
– Maori: 3.0% (+1.0%)
– United Future: 0.0% (nv)
– ACT: 1.0% (nv)
– Progressive: 0.0% (nv)

Várható képviselői helyek a parlamentben:

– National: 66
– Labour: 43
– Green: 6
– NZ First: 0
– Maori: 6
– United Future: 1
– ACT: 1
– Progressive: 1
– Összesen: 124

Jól látható, hogy a külügyminiszterünk, Winston Peters pártfinanszírozási botránya gyakorlatilag az NZ First párt teljes bukását hozta magával: sem pártlistán, sem egyéniben nem tudnak a mostani felmérések szerint képviselőt juttatni a parlamentbe. A Nielsen szerint egyébként a Nationalnak egyedül is meg lesz a kényelmes többsége a parlamentben, de azon azért nagyon meglepődnék, ha nem kötnének koalíciót az ACT-el – ami összetartozik az összenő.
Ennek ellenére a választások még koránt sincsenek lefutva: egyfelől a Nielsen is mért 21%-nyi bizonytalan szavazót, másfelől még hét hét van hátra a voksolásig. Noha a National vezetője nem győzte megjegyezni, hogy Új-Zélandon még sosem győzőtt egyetlen sem párt sem abszolút többséggel (50%+), én nem tartom kizártnak, hogy ez most sem fog megtörténni. Ha a National mindenképpen koalícióra kényszerül, az ACT-en kívül a United Future és esetleg a Maori Párt lehetnek a társai.

A jobb felül látható aktuális eredmények több közvélemény-kutatás kombinált eredményeit tükrözik: a pontos metódus megismeréséhez kattintsatok rá.

A városod egyetlen szóval

Mankánál találtam egy érdekes bejegyzést, amelyben Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love c. könyvének első fejezetében egy jópofa teóriára bukkan:

"Mindenesetre az első fejezetnél még kitartóan olvastam, ott írt arról a teóriájáról, hogy minden várost le lehet írni egyetlen szóval, amivel a városlakók maguk is azonosulnak. Szerinte New York szava az "achieve", egy ige, elérni vmit, megvalósítani, érvényesülni. Rómának ezzel szemben a "szex" a meghatározója (és EG azért érzi magát nem odatartozónak, mert ő nem szexel....)."

A gondolati játékot tovább folytatja, de hogy ő mit gondol Pécsről, Budapestről és Montrealról, azt inkább olvassátok el nála.

Auckland hivatalosan a City of Sails (a Vitorlázás Városa), legalábbis ez a felirat fogad hazafelé jövet a repülőtérről, és a legtöbb turisztikai kiadvány is ezzel a titulussal ruházza fel. És valóban, lehet (sőt kell is) vitorlázni, Auckland tele van jachtkikötőkkel, de a saját udvaron tartott kisebb hajók is gyakoriak, amelyeket aztán a kiwik trailerrel vontatnak egy-egy szebb napon valamelyik beachhez.
Nekem Aucklandhez az "élni" ige társul. Mert vannak nagyobb, szebb, elegánsabb, nyüzsgőbb-pezsgőbb városok, de olyannal, ahol ennyire, teljes erőből élni lehessen még nem találkoztam. Aucklandben minden az életről szól: az emberek nyugodt kedvessége és udvariassága, a gyönyörű környezet nyugalma, de még a New York paródia szerű felhőkarcolókkal teleszórt pezsgő éjszakai élete is. Aucklandben minden megtalálható egy kicsit és ez a minden a sokféleséggel párosul: mintha teremtői a világ minden rendű és rangú elvárásának meg akartak volna felelni. Barbequezni szeretsz a tengerparton? Netán kávézók teraszán üldögélni és barátságos idegenekkel csevegni? Kocsmáról-kocsmára járni és mocsokrészeg fiatalokat bámulni az éjszakában, ahogyan alig felöltözve, hordákban vihorásznak? Esetleg a galériák vonzanak, vagy megnéznéd az Operaház fantomjának eredetijét? Auckland minderről szól, és még sokkal többről: magáról az élhető életről, persze a maga kissé provinciális, mérsékelt, de roppant szórakoztató és szerethető módján.

Ti mit gondoltok, mi a városotok szava?

Telekommunikáció

Írtam már a témáról, de jó régen volt: azóta történt a Zátonyon infrastrukturális fejlesztés, meg én is tovább léptem.
Jelenleg (továbbra is) az Orcon nevű internetszolgáltató ügyfelei vagyunk. A fő változás, hogy a telekom liberalizáció után megnyitott központoknak köszönhetően az Orcon ADSL+2 szolgáltatást kínál, amit saját telefon előfizetéssel fejel meg. Osztottam-szoroztam, végül a teljes telekommunikációnkat az Orconra bíztam, és nem bántam meg. Havonta $120 fizetek, ezért a következőket kapom:

Internet:

12-13 Megabit letöltés
800-900 kilobit feltöltés
10 Gigabyte adatforgalom (minden további Giga 1 dollár)
Fix IP cím

Telefon:

Új-Zéland összes vonalas telefonjának ingyenes hívása
Havi száz perc tetszőleges mobil hívása
Központi üzenetrögzítő


Mindezeken túl beszereztem egy Skype telefont is. A Linksys CIT400-at a routerre kell kötni, így nem függ az éppen bekapcsolt számítógépektől vagy az éppen futó operációs rendszerek milyenségétől. A készülék ráadásul hagyományos telefonként is működik, a hívás kezdésekor egyszerűen ki lehet választani, hogy a hagyományos vonalon vagy Skype-on keresztül szeretnénk a hívást indítani. A Skype akkor vált az elsődleges tengerentúli kommunikációs csatornánkká, amikor megjelent az Unlimited World nevű előfizetési csomagja. Ez havi 9 Euro-ba kerül (több hónap egyszerre kifizetése esetén kedvezményt adnak), ezért cserébe havi tízezer percet hívhatjuk 36 ország tetszőleges vonalas telefonját, köztük Magyarországét is. Ráadásul, az Unlimited World díja tartalmaz 3 szabadon választott un. Skype-in számot is, így jutottunk egy 21-es körzetszámú, magyar vonalas tarifával hívható, magyar telefonszámhoz, ami azért zseniális, mert a magyarországi rokonok, barátok éppen annyiért és úgy hívhatnak bennünket, mintha nem költöztünk volna a világ túlfelére. Külön előny, hogy a Skype-in számunk hívása is a Linksys-en csörög, így a napi használatban ez az egy készülék bonyolít le minden beszélgetést.
A Skype végül eljutott odáig, hogy mind szolgáltatásban, mind minőségben megkerülhetetlen lett: a Skypeos hívások minősége (akár minket hívnak rajta, akár mi hívjuk Magyarországot) semmiben sem különbözik a hagyományos vonalas hívásokétól: a felhasználói élmény mondhatni tökéletes.

Az Orcon új generációs, ADSL+2 szolgáltatására egy ideig folyamatosan panaszkodtam, nemcsak az elvárt sebességet nem nyújtotta, de állandóan megszakadt az összeköttetés, olykor a használhatatlanság szintjére degradálva az internetünket. Dühöngtem, és bántam, mint a kutya, hogy váltottam – s már azon voltam, hogy minden frissen érkezőt lebeszéljek az Orconról. Azután persze kiderült, hogy az akasztják a hóhért tipikus esete forgott fent: a problémákat egy hibás modem, illetve az okozta, hogy a Sky dobozának kialakított telefonaljzatba nem dugtam ADSL filtert. Mióta korrigáltam ezeket, azóta tökéletessé vált a net, és ismét csak ajánlani tudom az Orcont.

Ajánló

Ez most amolyan rendhagyó bejegyzés lesz, bár elképzelhető, hogy később még jelentkezem majd hasonlókkal, különösen, ha úgy tűnik, hogy szeretitek és van rá igény. Ajánlgatni fogok mindenféle oldalakat, amelyek valamiért felkeltették a figyelmemet és úgy érzem, beleférnek a Subdimension tematikájába.

Magyar blogok a nagyvilágból:

Bár a Magyar Blogok a Nagyvilágból projekt annak idején kútba esett az elfoglaltságaim miatt – értsd napi 10-12 óra munka után már nem volt erőm/kedvem hobbi-programozni, erre mondjuk már hónapok óta nem hivatkozhatom, most viszont más köti le az időmet –, továbbra sem mulasztom el figyelemmel kísérni a többi magyar expat blogját, pedig minden évben egyre növekszik a számuk. Mégiscsak lenne értelme az eredeti elképzelésnek – szóval talán egyszer valóban belevágok.
A mai ajánlóban három gyökeresen különböző blogot fogok ajánlani: egyiküket ismerem tizenöt éve, a többiekkel még sosem találkoztam. Bizonyos szempontból azonban nagyon is hasonlítanak: mindháromból leképezhető, milyen a világ túlfelén új életet kezdeni, és aztán élni, tiszta erőből.

Koko barát blogocskája

Krisztián idén március közepén vágott neki a nagyvilágnak, noha volt idő, amikor még esküdözött, hogy Új-Zéland esetleg Ausztrália lesz a cél, végül Írország, azon belül is Dublin lett belőle. Különösebb előkészületek nélkül, ad-hoc módra vágtak bele az új élet kezdésébe, 2008 március 14-től követhetjük nyomon, milyen is Dublinban megtelepedni: lakás, munkakeresés és beilleszkedés – sok minden kiderül belőle.

Manka – Montreáli napló

Őt/őket nem ismerem, véletlenül bukkantam a blogra. Szubjektív énblog Kanadából: végtelenül szórakoztató, és közben az is kiderül, hogy milyen Montreálban az élet.

Judit – Ausztráliai élményeink

Őket sem ismerem, pedig szinte szomszédok: 2007 októberében telepedtek meg Ausztráliában. A blog a megérkezésükkel kezdődik, gyakran frissül, szóval kötelező mindenkinek, aki Ausztráliában gondolkodik.

Új-zélandi oldalak:

Olykor kifejezetten izgalmas oldalakra bukkanok a kiwi hálón szörfözés közben, némelyiküket már régebb óta ismerem, párat csak mostanában fedeztem fel. Ezek közül ajánlok most kettőt.

NuKiwi – New Zealand Immigration, Investment, and Strategic Relocation Information & Resources

A NuKiwi (Új Kiwi) oldal talán a legnagyobb tárháza az Új-Zélandról szóló, kifejezetten bevándorlási, letelepedési szempontból összegyűjtött információknak. Nem teljesen ingyenes, mert a legizgalmasabb, The New Zealand Immigration & Relocation Report, How to Obtain New Zealand Residency Regardless of the Passmark Changes illetve Making New Zealand Your Second Home (New Zealand's Indefinite Returning Resident's Visa, Citizenship & Passport) című anyagaik pénzért tölthetőek csak le – igaz, nem kell egetverő adósságba verni magunkat, a három füzet mindössze 49 dollárba kerül.

Cults.co.nz – New Zealand Cults, Sects, Religions, Christian Organisations, and other groups

Roppant érdekes oldal, amely mögött elképesztő mennyiségű munka bújik meg. Az Új-Zélandon honos kultuszok, szekták és vallási csoportokról ad egészen részletes összefoglalást. A felsoroláson túl rövid ismertetésekkel, és értékeléssel (keresztény szempontból, bár azt nem tudtam kifigurázni*, hogy katolikus vagy protestáns nézőpontból) mutatja be, hogy miféle társaságokba botolhatunk kiwiföldön. Én jót mulattam, amikor felfedeztem, hogy a pluralizmust (értelmezésük szerint: az a hamis hit, hogy minden vallás egyenlő) és a karmát is a veszélyes címkével jelölnek meg. Az fura értékítélettől eltekintve kiváló anyag, egy egészen más, újszerű perspektíváját mutatja meg Új-Zélandnak.

* kifigurázni = magyar-kiwi kifejezés, kitalálni, kigondolni értelemmel. Valószínűleg az angol figuring out kifejezésből származik

Választások

A múlt héten kihirdették az általános választások időpontját: november 8-án kell a kicsit több mint 3 millió egy százezer kiwi szavazóknak az urnák elé járulnia. Új-Zéland államformája alkotmányos monarchia, írott alkotmány nélkül (erre majd bővebben kitérek egy másik bejegyzésben), ugyanakkor parlamentáris demokrácia, ahol a kormány és ezzel az ország vezetője a mindenkori miniszterelnök (jelenleg Helen Clark). A választások a Westminster rendszer szerint zajlanak, akárcsak Magyarországon. A választóknak két szavazatot kell leadniuk, egyet az általuk preferált pártra, egyet pedig a választókerületük (ebből hetven van a Zátonyon, hatvanhárom általános, és hét maori) parlamenti képviselőjére. A parlamentben elméletileg 120 képviselő kap helyet, a hetven egyéni képviselőn kívül 50-et osztanak szét a pártlistára leadott szavazatok alapján. Azért írom, hogy elméletileg, mert ha egy párt több egyéni képviselőt juttat a parlamentbe, mint amennyi a pártlistás szavazás arányában megilletné, akkor – a parlament regnálásának idejére – a képviselők száma kibővül. A pártok parlamentbe jutási küszöbe 5%, ahogyan Magyarországon is, ennek ellenére sokkal több kis párt van jelen a kiwi politikai életben, mert az egyéniben bejutott képviselők ugyanúgy a pártjuk politikáját képviselik és koalíció képesek, akkor is, ha pártjuk nem kapta meg a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-ot.

Jelenleg egy balközép, Labour (Munkáspárt) vezette koalíció adja a kormányt már a harmadik ciklus óta (Új-Zélandon három évente vannak parlamenti választások), ahol a koalíciós partnerek a New Zealand First párt – kissé populista, gazdasági téren nacionalista, némiképp bevándorló ellenes (elsősorban az ázsiai bevándorlást ellenzik) –, illetve az elméletileg a politikailag középre pozicionált (valójában neo-liberális és keresztény-demokrata) United Future párt.
Kilenc év kormányzás után meglehetősen fáradtnak tűnő koalíciónak meglehetősen rosszul jött a New Zealand First elnökét, a jelenlegi külügyminisztert, Winston Peters-t övező, frissen kirobbant botrány. A helyzetet súlyosbítja az idei évben tapasztalható gazdasági megtorpanás is, amihez persze a Labour kormányzatnak viszonylag kevés köze van, elsősorban az amerikai hitelválság begyűrűzése érezteti magát – az európainál jóval jelentősebben. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt kilenc év során Új-Zéland gazdasága szárnyalt, rendre eszement költségvetési többletet termelt, amit aztán a kormány infrastrukturális beruházásokra, illetve az addig nem létező nyugdíjalap létrehozására fordított.
Eközben, az elmúlt ciklus alatt, az ellenzék fő erejét adó National (Nemzeti) Párt – jobb-közép, gazdasági tekintetben hangsúlyosan liberális, piac és privatizáció párti, minden egyéb szempontból konzervatív – egy karizmatikus, fiatal elnököt választott John Key személyében, akit nem lehet a 90-es évek (a National kormányzás évei) súlyos melléfogásaival vádolni.
A Zátony további megkerülhetetlen politikai erői: az ACT (végletekig liberális, piac-darwinista párt egy pénzügyi zsenivel, Sir Roger Owen Douglas-al, aki a 80-as években gazdaságilag újrateremtette Új-Zélandot, és az addigi mezőgazdasági hátországból a globális piacon versenyző, sikeres országgá transzformálta); a Zöldek, Új-Zéland harmadik legnagyobb politikai ereje (pont olyanok, mint a nevük is mutatja) és a Maori Párt, akik Új-Zéland őslakosai érdekeit képviselik tűzön-vízen át (bármelyik oldalra koalíció képesek, ha további jogokat és előnyöket harcolhatnak ki a maorik számára).

Az aktuális közvélemény kutatások a National 18%-os előnyét mutatják, ugyanakkor igencsak kérdéses, hogy tudnak-e kormányt alakítani: a koalíció kötésben hagyományosan a Labour mutatkozik erősebbnek. Mégis, a legvalószínűbb, hogy a következő kormányunk erős, jobb-közép kormány lesz, ahol a National Párt mellett az ACT, a United Future esetleg a Maori Párt vagy akár a Zöldek is szerepet kaphatnak.

Választói regisztráció

Noha nincs már két hónap sem hátra, még mindig negyedmillióan nem regisztrálták magukat a szavazásra. Ez azért érdekes, mert regisztráció elmulasztása bűncselekménynek számít: az első elkövetéskor 100 dolláros pénzbüntetést von maga után, minden további esetben már kétszáz dollárt fizethet a gazember; igaz, például 2005-ben senkit sem büntettek meg. A regisztráció határideje október 8-án jár le, akik azután regisztrálnak csak sokkal körülményesebben tudnak majd a szavazáson részt venni.
A regisztráció egyébként roppant egyszerű: lehet a postán egy formanyomtatvány kitöltésével, online az interneten, ingyenes telefonszám felhívásával vagy egyszerűen SMS-ben is.
Mióta Új-Zélandon élünk minden évben többször is küldtek postán formanyomtatványt a regisztrációhoz, erről a jó szokásukról persze csak az után szoktak le, hogy megkaptuk a letelepedési engedélyt, így nemcsak jogunk, de kötelességünk is lett. A törvénytelenség elkerülése végett mi végül az online megoldást választottuk – az egész procedúra nem tart két percig sem – a neven és a lakcímen kívül kérnek még egy telefonos elérhetőséget, és ezzel vége is.
Nemcsak (a tizennyolc évnél idősebb) új-zélandi állampolgárok jogosultak választani, hanem mindazok a letelepedési engedéllyel rendelkezők is, akik a szavazást megelőző egy éven keresztül itt éltek. Ugyanakkor nem választhatnak, akik: legalább három évnél hosszabb börtönbüntetésüket töltik; azok a rezidensek, akik az elmúlt egy évben egyáltalán nem tartózkodtak az országban, illetve azok az állampolgárok, akik az elmúlt három évben egyszer sem tartózkodtak az országban.
Nekem okos döntésnek tűnik, hogy valóban csak azok választhassanak, akik ténylegesen itt élnek: az esetlegesen évtizedek óta máshol boldoguló polgártársaknak nincs közük az aktuális politikai kurzushoz, elvégre nem a saját bőrüket viszik a vásárra.
(És igen, bár az első évben még fenyegetőztem vele, én sem megyek szavazni a magyar választásokon – pedig jogom lenne rá –, annak ellenére, hogy véleményem persze van, mert próbálom követni valamelyest a magyar belpolitikai cirkuszt, de mégiscsak, úgy érzem, nem lenne fair, ha olyasmibe szólnék bele, aminek nem vagyok napi szinten részese.)
A választói címjegyzékbe regisztrációval ellentétben a szavazás már nem kötelező, ennek ellenére, a legutóbbi alkalommal (2005-ben) több, mint 80%-a szavazott a választásra jogosultaknak.

Évadnyitó barbeque

Miután eltemettük a telet, vasárnap évadnyitó barbeque-t tartottunk: Márkék, Bandi és Gáborék részvételével. Az előző napok szenzációs időjárásához képest egy picit hűvösebb és felhősebb volt az idő, de a kinti sütögetéshez, és magunk degeszrefalásához így is kiválónak bizonyult.

Készülődünk. Gáborék még hiányoznak.

A hozzávalók serege: dobozban a fröccsnek való vörösbor.

Bandi nekikezdett.

A már hagyománnyá vált strucchús mellett steak és csirke került terítékre, meg persze nagy rakás zöldség. Adri némi görög salátával, Kriszti pedig a kínaiaktól ellesett darált húsos zöldbabbal bővítette a menüt.
Ez utóbbi annyira finomra sikeredett, hogy közzéteszem a receptjét.

Hozzávalók:

75 dkg zöldbab
50 dkg darált marhahús
2 db szárított chili-paprika, apró kockákra vágva
Olíva olaj
1.5 deci Kikoman sötét szójaszósz
Só
Bors

Elkészítése:

Először levagdossuk a zöldbab végeit, majd kevés oliva olajon megpirítjuk annyira, hogy kicsit összeszottyadjon, és helyenként a sütéstől barna árnyalatot kapjon. Az így elkészült zöldbabot félretesszük, majd újracsak kevés olíva olajon elkezdjük megpirítani a darált húst némi kevergetés mellett. Amikor a hús kezd morzsássá válni, akkor hozzáadjuk a chili-paprikát; sózzuk, borsozzuk ízlés szerint, majd szójaszósszal locsolgatás közepette készre sütjük. Ideális esetben a hús teljesen átsült, morzsaszerű az állaga, de nem keményedett meg, azaz nem ropog a fogunk alatt. Végül a darált húst és a zöldbabot összekeverjük és már kész is.
Mi a Wairau Parkban található kínai étteremben kaptunk rá erre a finomságra, és szerencsés módon Krisztinek tökéletesen sikerült reprodukálnia.

Tél: game over

Vége a télnek, szinte menetrendszerűen, napra pontosan szeptemberrel egyetemben köszöntött be a tavasz, amely, ha hinni lehet a bennfentes pletykáknak: idén rövid lesz, amit majd hosszú nyár követ. Úgy legyen.
Túl a harmadik telünkön, még mindig kicsit ambivalens érzéseim vannak, nehezen tudok csak általánosítani. Azért teszek rá egy kísérletet:

Aucklandben a tél június első heteiben kezdődik. Az idő fokozatosan hűl, amit eleinte inkább csak az éjszakai/hajnali hőmérsékletben venni észre, nap közben még gyakorta süt a nap (Murhpy törvényeinek megfelelően csak hétközben munkaidőben), nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi. Vasárnaponként a takapunai piacon megjelenik a szerbeknél a hagyományos zöld(TV) paprika.
Július a személyes érzékelés szintjén a leghidegebb, ilyenkor gyakran nap közben sincs melegebb 8-10 foknál, viszont hajnalban olykor 3-4 fokig is lehűl; az esők egyre gyakoribbak; ilyenkor a legmagasabb az elektromos számlánk (ugye mi árammal működő hősugárzókkal fűtünk).
[Gyors közbevetés: milliónyi francos fogyasztóval – három egyfolytában működő szerver, mosogatógép, mosógép, szárítógép, hogy csak a legfontosabbakat említsem – nem télen 130-150 dollár között van a havi áram számla, idén júniusban ez felkúszott 300 dollárra, majd júliusban elérte 450 dollárt, hogy augusztusra 400-ra mérséklődjön, míg szeptemberben szerintem nem lesz több $220-$250-nél.]
Augusztusra mintha kicsit stabilizálódna a hőmérséklet: éjszaka 6-7 fok, nappal 10-12; az eső viszont állandósul – napsütés alig, az ég színe, akár a kikapcsolt Orion tévéképernyőé. Idén ekkorra fogyott el türelmem: nyavalyás, semmire sem jó, depresszív időszak volt ez, ami úgy látszott, sosem akar véget érni. Kilátástalanságban való elmélyedésre, önsajnálatra tökéletesen alkalmas – meg nem értett művészlelkeknek egyenesen kötelező.

Ezzel az általánosítással csak az a baj, hogy az eddig elmúlt három tél mindegyikét másmilyennek éltem meg – az egalizálást ráadásul jelentősen rontja, hogy az idei tél állítólag évtizedes szinten is az egyik legkeményebb volt.
Az első telünkre úgy emlékeszem, hogy végigmosolyogtam: a mínuszok harminchat évnyi megszokása után mulatságosan enyhének tűnt, annak ellenére, hogy a konzervdoboz típusú házunk hőszigetelése a nullához konvergált. Használtunk persze olajradiátorokat, de még kabátom sem volt – Magyarországról nem hoztunk, itt pedig nem látszott adekvátnak a beszerzése.
A második télre már kezdtem hozzászokni az itteni klímához, épp ezért a telet is hidegebbnek éreztem. Fázni leginkább az irodában fáztam: az ósdi hőpumpáknak órákba tartott bemelegíteni a több száz négyzetméternyi helyiséget, júliusban dideregve kuporogtam néha egészen délig, amikorra elviselhetővé vált a hőmérséklet. Valamikor a második év végén kezdtem el azt is érezni, hogy a hőtűrésem kezd alkalmazkodni az új-zélandi klímához: egyre többet hordtam rövidnadrágot, pólót és papucsot olyankor is, amikor Magyarországon még pulóvert viseltem volna.
Tudni kell, hogy az egész gyerek- és fiatalkoromat végigfáztam: egy óriási, ódon, végletekig lepukkant házban nőttem fel, amelyet a hatalmas alapterület és iszonyatos belmagasság miatt lehetetlen volt kifűteni. Állandó harcot vívtam szegény apámmal, amikor csak nem figyelt oda feltekertem a termosztátot, hogy húsz fok fölé tornázzam a hőmérsékletet. Amikor huszonkét évesen külön költöztem – élve a rám szakadt csodálatos lehetőséggel – állandó szaunát teremtettem az új élőhelyem, 24 foknál sosem lehetett kevesebb a lakásomban. Nem akartam fázni többé soha, de elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam.
Legnagyobb meglepetésemre eljutottam idáig. Sőt: bár még nem sikerült igazi kiwivé válnom (akik egy-egy júliusi napon is simán egy szál pólóban közlekednek, és a lakásban uralkodó 15 fokban sem fűtenek), azért idén már a június nagyrészét is rövidnadrágban és papucsban éltem végig, és a szeptember közepi nagymosás után sem igazán valószínű, hogy újra napi használatba kerülnének a hosszú farmerek.

A Nemzeti Párt és a bevándorlás

A National Party (Nemzeti Párt – a jelenlegi legnagyobb ellenzéki erő; jobbközép, piac orientált, liberális gazdaságpolitikával) a minap közzétette a bevándorlási politikával kapcsolatos terveit.

A nyolc oldalas tervezetből kiviláglik, hogy alapvetően három területre koncentrálna a párt.

1. A magasan képzett munkaerő külföldre vándorlása.

Noha Új-Zéland bevándorlás ösztönzéséről és nagy számú bevándorlójáról híres, az már kevésbé ismert, hogy a hatalmas elvándorlás mekkora problémát okoz. A kiwi statisztikai hivatal becslése szerint közel 800 ezer új-zélandi állampolgár él a határokon kívül, csak az elmúlt egy évben 80 ezren költöztek el. 2005-ben a felsőfokú végzettségű kiwik 24.5% élt más OECD országban, ezzel pedig sikerült a kétes értékű első helyet elcsípni ebben a versenyben. A tendencia sajnos egyre erősödik.
A National egyik prioritása, hogy csökkentse az elvándorlást, illetve hazacsábítsa a külföldön élő kiwiket. (A jelenleg harmadik ciklusát töltő Labour kormány is tett erre kísérletet, leglátványosabb példája ennek, amikor az új-zélandi állampolgárság megszerzését megnehezítették: 2005 áprilisa előtt a letelepedési engedéllyel rendelkezők az első belépéstől számított három év múlva igényelhettek állampolgárságot; 2005 áprilisa után, a letelepedési engedély megkapása után 5 évvel jár csak ez a lehetőség. A szomorú statisztika alapján a próbálkozást nyugodtan minősíthetjük sikertelennek.)
A bevándorlási törvények módosítása – a hazatelepülés bürokráciájának leegyszerűsítése, a külföldi partner könnyített befogadása – persze csak az egyik eleme a probléma kezelésének, a National Party is inkább gazdasági oldalról közelíti meg a kérdést: kisebb adók, magasabb fizetések, csábítóbb karrier lehetőségek kínálásával.
Ugyanakkor, ha a probléma mélyére tekintünk, máris kirajzolódik egy másik kép, amely persze szintén nem ragyogó, de korántsem annyira sötét, mint amennyire statisztika alapján tűnne. Az elvándorlás egyik oka kétségkívül a más országokban megszerezhető többlet jövedelem, anyagilag jobban elismert karrier, ám véleményem szerint a távozók csak kisebb hányada költözik emiatt – ugyanis a nagytöbbség sosem is akart itt maradni. Az új-zélandi bevándorlási törvények köztudottan a világ legliberálisabbjai közé tartoznak, a fejlett angolszász országok közül itt a legkönnyebb letelepedni és állampolgárságot szerezni. A kiwi állampolgárság birtokában viszont kinyílik a világ: Angliától kezdve Ausztrálián át Kanadáig terjed a lehetőségek sora, ahol már nem kell megküzdeni a helyi (általában jóval szigorúbb) törvényekkel. Nagyon sokan épp ezért csupán ugródeszkának használják a Zátonyt. Ugyanez hatványozottan igaz a kiwi felsőoktatásban részt vevőkre is. Az új-zélandi egyetemek közül jó néhány kimagasló teljesítményű, ám hallgatóinak alig egyharmada kiwi illetőségű. Az elsősorban Ázsiából, Dél-Amerikából érkező fiatalok az egyetem elvégzése után csak annyi időt maradnak, amennyit feltétlenül maradniuk kell az áhított útlevél megszerzéséhez, aztán repülnek is tovább.
A bevándorlási törvények további egyszerűsítése valószínűleg nem fogja megoldani a problémát, a jövedelmek emelésére tett kísérletek talán.

A magas adóktól búcsúzz, ne a szeretteidtől.

2. A bevándorlási törvények egyszerűsítése, új vízum típusok, a bürokrácia csökkentése

A National meg van győződve róla, hogy az állam által meghatározott hiánylisták nem követik az ország gazdaságának valós igényeit. Éppen ezért az Akkreditált Munkaadói program kiszélesítésével inkább a gazdaság szereplőire bíznák, hogy a megfelelő képzettségű munkaerő kiválasztását és letelepedésük segítségét. Erre valóban szükség volna, hiszen az egyik legmulatságosabb (és persze bosszantóbb) része a munkavállalási/letelepedési procedúrának, amikor a munkaköri leírást, a munkakör megnevezését az esetleges diploma honosítását a hiányszakma-listákon felsoroltakhoz kell igazítani, hiszen, ha nem betű szerint stimmel a megnevezés, a Bevándorlási Hivatal már dobja is vissza a kérelmet.

Az bevezetni kívánt vízumtípusok:

– Időleges munkavállalói vízum: hat hónapra szóló szezonális engedély, amelyet bármely legálisan Új-Zélandon tartózkodó megkaphat, ha fel tud mutatni egy szezonális munkaajánlatot. Ez a Working Holiday valamiféle kiterjesztése lenne, ideális lesz gyümölcsszedésre vagy más mezőgazdasági munkákra, külön jó hír lehet, hogy minden olyan ország állampolgára jogosult rá, ahonnan vízum mentesen látogatható Új-Zéland, így például a magyar fiatalok előtt is megnyílik a lehetőség.

– Ezüst Páfrány vízum (Silver Fern Visa): felsőfokú végzettséggel rendelkezők számára tenné lehetővé, hogy eleve álláskeresés céljából jöjjenek Új-Zélandra, emellett megengedné azt is, hogy ameddig a képzettségének megfelelő állást nem talál a bevándorlójelölt, addig bármilyen állást elvállaljon.

- Nyugdíjas vízum: magas nyugdíjjal rendelkezők számára tenné lehetővé a letelepedést (hiszen a Zátony nyugalma, természeti szépségei, és relatíve alacsony megélhetési költségei ideálisak egy nyugdíjas-paradicsom kialakítása számára). Ez a vízumtípus persze külön kitérne arra is, hogy az így letelepült idősek nem részesedhetnek semmiféle szociális juttatásból, így nem kerülnének az adófizetők pénzébe.

3. A Bevándorlási Hivatal hitelének visszaszerzése, a bevándorlási eljárások világszínvonalra fejlesztése

Az utóbbi időben kipattant pár botrány a Bevándorlási Hivatal tekintélyét igencsak megtépázta. A hivatal vezetőjéről kiderült, hogy sosem volt olyan végzettsége, mint amilyet állított, több esetben is a gyanú árnyéka vetődött rá, hogy segített bevándorlási kérdőívek kitöltésében. A botrány kapcsán megindult vizsgálatok számtalan egyéb szabálytalanságot is feltártak (és persze nem bírom ki, hogy meg ne jegyezzem: ezek főképp olyan dolgok voltak, amelyek a magyar valóságban még szemöldökráncolást sem okoznának), amelyek következtében komoly tisztogatások is voltak az elmúlt fél évben.
A National átláthatóbb, jobban ellenőrizhető munkamenetet vezetne be, egyszerre növelné a hatékonyságot és csökkentené a hivatal létszámát – de erről sok konkrétumot nem tudunk meg a tervezetből, egyértelműen ez az anyag leggyengébb, legsemmitmondóbb része.

Mindent összevéve nekem kissé felületes, bár koherens anyagnak tűnik: látszik, hogy van elképzelésük, de igazán markáns különbséget nem tudtam felfedezni a kormány terveihez képest.

Goldenblog 2008

Nem mondom, hogy nem okozott kellemes meglepetést, hogy a Goldenblog Helyi Érték kategóriájában a legjobb tíz közé választottak. A blogger hiú jószág (persze hivatkozhatunk akármire is, mégiscsak az exhibicionizmus egyfajta megjelenése) és jólesik neki az elismerés, ám kicsit zavarban vagyok, mert cseppet sem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre a helyezésre, különösen az idei teljesítményem alapján. (Szerénytelenség on: persze a tavalyival igen, sőt... :)
Hogy lefussam a kötelező köröket: gratulálok a győzteseknek, teszem ezt különösen szívből Marcinak, akinek a blogjából többet megtudtam az USA mindennapjairól, mint előtte bármi egyébből; Zhaomannak (nemcsak a tavalyi találkozásunk miatt) és a Basahalomnak, aki megmutatta, milyen is az igazi civil újságírás.

És hogy megelőzzek mindenki mást: készül itt valami, a Zátonyon innen és túlról, hamarosan Izéland...

Fehér por és szalmonella

Választási év van, de erről majd sokat és sokkal részletesebben is szólok.
Ámbár alapvetően nyugodt hangulatban folyik a kampány az év eleje óta, úgy tűnik, a vége felé egyre inkább forrósodnak a kedélyek.
Ma például ki kellett üríteni a Parlament egy részét, mert Helen Clark miniszterelnök egy fehér porral teli levélborítékot kapott, amiről azután később kiderült, hogy ártalmatlan – bár eddig meg nem nevezett – anyag.

Tűzoltók mossák magukat a fehér por miatti riasztás után. Forrás: NZH/Mark Mitchell

Most még kipihenem a vasárnap begyűjtött szalmonella maradékát, aztán holnaptól kicsit bővebben is értekezem – az anyanyelvünk megőrzéséről tervezek írni már napok óta, mikor épp nem a mellékhelységben kuporgok.