Jogosítvány

Egyszer már volt szó róla, és nem azért hallgattam róla, mert elfelejtkeztem, hanem mert ki akartam várni a végét.
Elég nagy kavarodás volt még az itteni magyarok között is az ügyben, hogy a magyar jogosítvány honosítása miképp megy - jelentem az aktuális állapotról beszámolhatok.
Volt időszak, amikor a kártyás magyar jogosítványt - egyes híresztelések szerint csak az 2004 május 1 után (EU tagság) kiadottak - elfogadták, ami azt jelenti, hogy pusztán elméleti tesztet kellett tenni.
Én ugye november végén szántam rá magam a dologra, és miután még a régi típusú, papírjogosítványom volt, nem reménykedtem különösebben kedvező elbírálásban.
A takapunai AA-ben (AA - Automobile Association, az új-zélandi autóklub) futottam neki a jogosítványszerzésnek, ami - mint szinte minden - sokkal kevesebb nyűggel és bürokráciával jár, mint azt Magyarorzságon megszokhattuk volt.
Az ügyintéző kedvesen felvette az adataimat, majd elbizonytalanodva topogott, hogy magyar jogosítvány esetében miképp is kell eljárnia. Sajnos a rendelkezésére álló szabálygyűjteménye elég világosan felsorolta, hogy mely országok jogosítványai mentesülnek a gyakorlati vizsga kötelezettsége alól, és Magyarország nincs a listán.
Én egy darabig kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hogy már EU tagország vagyunk, és tudom, hogy más magyarok esetében ez igenis számított. Újra átnéztük (ezúttal a kettesben) a szabályzatot, és sehol egy szó sem esett arról, hogy az EU tagállamok jogosítványa egységes elbírálás alá esnének. Nem tágítottam, de a kisasszony erre sem vesztette el a türelmét, végtelen kedvesen mosolyogva felhívta a minisztériumot, hogy onnan kérjen segítséget, mi a teendő.
A minisztériumban aztán közélték, hogy noha volt átmeneti időszak, amikor az EU-s jogosítványok enblock elbírálás alá estek, ez megváltozott, és már csak a nevesített országok esetében kerülhető el a gyakorlati vizsga. Magyarország pedig nem nevesített, tehát jelen állás szerint, mindenki készülhet, hogy mindkét (elméleti és gyakorlati) vizsgát le kell tennie.
Maga a procedúra egyébiránt végtelenül egyszerű: az adatfelvétel után gyors szemvizsgálat ott a helyszínen, majd adják is az elméleti vizsga tesztlapját.
A teszt nagyjából negyven perc alatt megcsinálható (egy óra áll rendelkezésre), és a kérdésekre a válaszokat egy pénzdarabbal kell lekaparni (pont mint a kaparós sorsjegyeknél), természetesen egy kérdéshez csak egy válasz kaparható. A kaparás után rögtön egy pipa (ha jó választ kapartunk) vagy x (ha hibásat) jelenik meg, így azonnal ellenőrizhető az eredmény.
A már nem emlékeszem hány kérdésből háromszor lehet hibázni - én végül egyetlen hibát vétettem.
A sikeres tesztet követően le kellett foglalni a gyakorlati vizsga időpontját, ami tekintettel a karácsonyi őrületre, nekem csak mára sikerült, ráadásul Orewában (ami úgy viszonyul Aucklandhez, mint mondjuk Gödöllő Budapesthez).
A gyakorlati vizsga letételéig kiadtak egy harminc napos, ideglenes jogosítványt, ám a helyi rendszernek köszönhetően bele volt pecsételve, hogy csak felügyelettel vezethetek. Szóval nem érdemes elhúzni a helyi jogosítvány megszerzését, mert könnyen abba a helyzetbe kerülhet az ember, mint én, hogy majd egy hónapot a limbón töltöttem: a magyar jogosítványomat már nem használhattam, az új-zélandit pedig csak megszorításokkal.
Szerencsére semmi problémám nem akadt ezügyben.
A gyakorlati vizsgára az emberfiának kell biztosítani az autót, s mindjárt a parkolóban azzal veszi kezdetét a folyamat, hogy a vizsgáztató ellenőrzi, a gépjármű műszaki állapota és jogi státusza (regisztráció, WOF és diesel autók esetében a RUC érvényesek) megfelelő.
A vizsgabiztos kedves kiwiember volt, először megbizonyosodott róla, hogy nyelvi akadály nem tornyosul-e közöttünk, aztán gondolom már csak a feszültség oszlatása végett csevegett egy kicsit, és persze a szokásos kérdéskörben: hogy tetszik Új Zéland, mit csinálok, akarok-e maradni, satöbbi.
Maga a gyakorlati vizsga három részből áll. Az első részben nem tudom mit figyelt, csak autóztunk egy kicsit, látszólag cél és értelem nélkül, majd megjegyezte, hogy az első fázis vége.
Valamit pontozott (sőt végig pontozott, és már az elején közölte, hogy 80%-ot kell teljesítenem, hogy sikeresnek minősüljön a vizsga), kizárásos alapon úgy vélem az autóvezetési alapképességekről lehetett csak szó.
A második rész kicsit trükkösebbnek bizonyult: a moving hazard-ok (mozgó veszélyforrások) felismerésére volt kíváncsi, ami röviden annyit tesz, hogy a kereszteződésekben meg kellett figyelnem minden mozgó járművet, gyalogost, kerékpárost és állatot, majd a kereszteződés után fel kellett sorolnom akkurátosan valahányat. Ha valamit kihagy vagy nem vesz észre az emberfia, az bizony pontlevonással jár. Mindezt ötször, öt különböző kereszteződésben.
A harmadik fázis ismerős volt ismét: elmodják előre, hogy az indexelésre, a követési távolságra és a sebesség tartására figyel majd a vizsgáztató. Kicsit kanyarogtunk Orewában, aztán kimentünk az autópályára. Szerencsére a Bighorn elég lusta jószág, ha át akarnám lépni a megengedett sebességet, azt úgy kellene külön erőltetnem, így a sebesség tartása nem merült fel problémaként.
Az egész gyakorlati vizsga nem tartott tovább negyven percnél, hogy aztán a vizsgáztató boldogan gratuláljon az elért 96,4% eredményemhez, és még ott a kocsiban kitöltse az újabb ideiglenes jogosítványomat, ami mostantól teljes értékű. Ezt használhatom, amíg postán meg nem érkezik a végleges kártyaformátumú.
Mindent összevéve ismét lenyűgözött, hogy Új Zéland mennyivel kevesebb bürokráciával tud működni, és noha kezdek már hozzászokni, de még mindig kellemes meglepetés megélni a "szolgáltató államot" a maga hatékony valójában.
Zárszóként pedig az aktuális jogosítványszerzési árak: az elméleti vizsga 80 dollárba, a gyakorlati 70 dollárba került.

Kiwi karácsony

Új Zélandon kissé másképp ismerik a karácsonyt, mint mi azt megszokhattuk, és bár másodjára ünnepeljük itt a konzumáció megatobbzódását, még most is fura egy kicsit.
Kezdjük azzal, hogy a Szent Este, mint olyan, ismeretlen fogalom, a december 24.-ét nem is igazán számítják Karácsonynak.
December 25. és 26. a Karácsony, munkaszüneti nap mindkettő, a maga módján.
Ezt had magyarázzam meg jobban.
25.-e Christmas Eve, ilyenkor minden zárva van, ez az igazi ünnepnap. Ekkor még az egyébként nyitva tartó ázsiai mindenesboltokban sem lehet alkoholt kapni, és minden más kereskedelmi egység zárva tart.
26.-a Boxing Day. Ezt volt a legnehezebb megszokni: ilyenkor minden áruház és bolt kinyit, eszelős árengedményeket adnak, míg ezt a kiwik tébolyodott vásárlási lázzal honorálják.
Tavaj karácsonykor még nem ismertük a rendszert, nem tudtuk, hogy alakul a sorsunk, de elhatároztuk, ha itt köszönt minket a második Boxing Day is, minden komolyabb dolgot ekkor veszünk majd meg.
Év közben aztán valahogy elfelejtettük e fogadalmunkat, az okával egyetemben.
Miután tavaj a kis Hesszos igencsak szegényesen kopogtatott be, idén úgy döntöttünk, gazdag karácsonyunk lesz, és mindazokkal a pompás értelmetlenségekkel meglepjük magunkat, amelyek év közben a konzervatív költségvetésünk miatt szóba sem kerülhettek.
Így kapott Kriszti mobiltelefont, órát, teljesen művészfelszerelést festőállvánnyal egyetemben, én pedig egy Sony E-book Readert, ami azonban egyelőre csak virtuális ajándék, mert nem érkezett még meg.
Azután 26.-án Réka felhívta a figyelmünket rá, hogy kezdődik a vásárlási őrület (amit mi ugye elfelejtettünk), és ha valami nagyobb dolgot akarunk venni, azt most tegyük meg, mert ilyen mértékű árengedményekre csak egy év múlva számíthatunk legközelebb.
Noha a karácsonyi büdzsét kimerítettük teljes mértékben, elgondolkodtunk a lehetőségen.
Azért csodálatos dolog egy jól működő fogyasztói társadalomban élni, mert a polgárnak - ha munkája van - hitele is van. Ne valami ostoba, uzsorakamatra, megalázó procedúrák után, alamizsnaként juttatott pénzügyi holokausztra gondoljatok, hanem valódi vásárlásösztönzésre: a mi esetünkben ez egy éves, kamatmentes részletet jelent, kezdőrészlet kifizetése nélkül.
Ennek tudatában úgy döntöttünk, hogy számbavesszük mindazt, ami nagyértékű, szükséges a háztartásunkba (vagy annak véljük), aztán megnézzük mit is jelent az óriási kedvezmény.
Rövid tanakodás után erőt vettünk magunkon, és a plazmatévét illetve az új ülőgarnitúrát elvetettük.
A mosógép és a porszívó fájó hiányossága ezzel szemben rögvest feltámadott, úgyhogy Életem Értelme nekivágott Rékával, hogy felderítse, mivel és milyen körülmények között tölthetnénk be ezt az űrt.
A beszerző körút minden várakozást felülmúló eredménnyel zárult - a végösszeg hallatán ugyan először lábon kihordtam egy gyengébb lefolyású szívrohamot, de a finanszírozás feltételeinek hallatán gyorsan felépültem: heti 57 dollárt nevetve megengedhetünk maguknak, anélkül, hogy ez a legkisebb fájdalommal járna.
A közös családi ajándékot ma szállította ki a Harvey Norman: érkezett egy Bosch mosógép, egy Bosch szárítógép és egy Dyson porszívó. Kriszti persze nem tudta meghazudtolni önmagát, és mindenből felsőkategóriát vásárolt, amit ezúttal mégsem tudok kárhoztatni, hisz remélhetőleg az egész következő évtizedben becsülettel kiszolgálnak majd.
Az árengedményre pedig tényleg nem lehet egy szavunk sem. Ha teljes áron vásároljuk meg a szerkezeteket, mindösszesen 3547 dollárt fizethettünk volna (és ez nem trükkös, az árengedmény előtt mesterségesen felturbózott ár), míg a Boxing Day Special 2728 dollár lett, ami akárhogyan is számolom, 819 dollár kedvezményt jelent.

No, akárhogyan is, de konzumidiótákká váltunk mi is, amit csak némiképp ment, hogy mosógépre és rendes porszívóra tényleg szükségünk volt. A sikeres marketing és vásárlásösztönzés bedarált, pedig az utóbbi években Magyarországon szerzett rezisztenciámat már kikezdhetetlennek hittem.

Nagy karácsony

Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

Kis karácsony

Karácsony első, megszentelt napján Hilti-fúró vinnyogására ébredtem, kilenc óra után nem sokkal.
Alapvetően konfliktus kerülő lény vagyok, de a hétvége reggeleit anyaoroszlánként tudom óvni. A zaj csak nem akart abbamaradni, és ahogyan teltek múltak a percek, egyre jobban felbosszantottam magam.
Talán öt percbe is belekerült, amíg tudatosítottam magamban, hogy az idegesítő nyüszítés nem fog elhallgatni, ekkora azonban kitört belőlem a vadállat. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet, és kicsörtettem a házból.
Igazándiból nem volt koncepcióm a továbbiakra, de amint megpillantottam, hogy a szomszédban, pont a hálószobánk előtt a kínai segédmunkás épp csemperagasztót próbál keverni, elszakadt a cérna.
Artikulátlanul, angol-magyar keveréknyelven üvöltöttem; a látvány nyilván egyszerre volt komikus és vérfagyaszttó: kék frottírköpenyes őrült, vérvörös fejjel ordít valami egzotikus tájszólásban.
A kínai fiúcska ijedtében elejtette a fúrót és szent rémülettel bámult a jelenésre (rám), majd szóra képtelenül integetett a szomszéd irányába. Onnan hamarosan előkerült a rangidős szakmunkás, akit mintha szélütés ért volna: amint meglátott, földbegyökerezett lábbal, döbbenten meredt rám.
Az új szereplő megjelenése kissé észhez térített, így vettem egy nagy levegőt, aztán a napokban kivállóra osztályozott, legékesebb angolságommal támadtam neki, miközben a fuckin' christmast mintegy kötöszóként ismételgettem periodikusan.
Szerencsétlen flótás megpróbált valamit érvelni, aztán inkább felhagyott vele, látva, hogy nem vagyok beszámítható, és munkaeszközeit összeszedve segédestül a szomszéd ház háta mögé menekült.
Győzelmemet kávézással ünnepeltem meg, és miközben lassan csökkent az adrenalinszintem, elkezdtem visszaváltozni emberré.
És egyszerre elszégyeltem magam.
Annyira a magyar reflexek mozgattak, hogy meg sem próbáltam csendesen kérni a tevékenység felhagyását. Ahogyan visszaidéztem a kínai szaki kétségbesett kommunikációs kísérletét, rá kellett döbbennem, hogy nem vitatkozni próbált, nem a munkaadójára hárítani a felelősséget, nem arrogánsan elhajtani, hisz ő van birtokon belül, hanem: nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem tudta, hogy az a hálószobánk, hogy eszébe sem jutott, hogy karácsony (nekik ugye nem ünnep), és hogy közel a fél tízhez még zavarhatott minket. Mindezt udvariasan, inkább esdeklően próbálta volna a tudomásomra hozni, ha nem folytom ordénáré üvöltözésemmel belé a szót folyton.
A szégyen annyira eltöltött, hogy szerencsétlenül kóvájogtam, mígnem megakadt a szemem a napokban a magyar hentesnél vásárolt, bontatlan üveg eredeti cseresznyepálinkán.
Gondoltam engesztelésképpen megkínálom őket, és elnézést kérek a minősíthetetlen viselkedésemért, de bármennyit leselkedtem is, a ház frontjánál nem kerültek elő többet.
Mostanra a kisfurgonjuk is eltűnt - gondolom befejezték a ténykedésüket -, nekem pedig megmaradt a szégyen: a szeretet ünnepén sikerült vadbarom módjára megnyilvánulnom.
Hát itt tartunk most éppen.
Vajon mennyi idő kell, amíg levetkőzöm teljesen a kelet-európai beidegződéseimet, és nem ellenséget látok-keresek minden zavaró szituációban?

Meg még...

Na jó. Most nagyon felbosszantott az IWIW.
Írtam egy hosszabb levelet, majd amikor elküldtem, session hibával /dev/null-ba küldött.
Különösen felháborítónak tartom, mert nem egy ördöngősség kiküszöbölni - egyszerű arrogancia ez, nem más.
A rendszerünk, amit fejlesztünk nem mérhető persze az IWIW-hez, hiszen mindössze harmadannyi felhasználónk (félmillió) van Új Zélandról és Ausztráliából, viszont három darab megfizethető árú szerver simán kiszolgálja, pedig video-streamet is adunk (sőt).
Ha én ilyen trehány, slendrián munkát kiengednék a kezeim közül, már rég lapátra kerültem volna, pedig még csak össze se vethető a cégem ahol dolgozom egy T-Birodalom szerű multival.
Ehelyütt szeretném tehát felhívni minden kedves ismerősöm figyelmét, hogy semmiféle IWIW-es kommunikációra nem vagyok hajlandó a jövőben reagálni. Emailekre vagy itt a blogban mindenkinek szívesen válaszolok, de az IWIW-et egyszerű címtárnak használom: eztán meg sem kisérlem a levelek megválaszolását.

Ja: Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Új Évet kívánok.

IELTS eredmények

No akkor hogyan is interpretáljam?
Amikor Kriszti felhívott (mert órákkal korábban be tudott menni az eredményéért, mint én), hogy sikerült a vizsgája, de el van keseredve, mert csak 6.5 pontot kapott, letoltam szegénykét. Neki ugye elég lett volna az öt és fél pont is, nekem kellett a minimum 6 és fél pont.
Szóval letoltam a maximalizmusa miatt, és közben örültem nagyon, hogy neki már rendben vannak a dolgai, közben a zsigereimben éreztem, hogy nekem nem sikerült, hogy maximum 6 pontom lesz, amit pont a hajamra kenhetek - nyilván végigtanulhatom az egész szabadságomat; máshogyan fogalmazva elvitte az ördög.
Munka után erős késztetést éreztem, hogy ne menjek ma az eredményért, a rossz hír ráér, végül aztán nagy levegőt vettem, és kicsit izzadó tenyérrel vettem át a borítékot.
Egy darabig hülyén bámultam a bizonyítványt, azután százszor is ellenőriztem, hogy nem kevertek-e össze valakivel, annyira nehezemre esett elhinni.
Igen.
Nemcsak sikerült, de 7.5 pontos átlagom lett, ami mellesleg már tetszőleges angol tannyelvű egyetemek látogatására is feljogosít.
A Speaking test-re, amitől a legjobban féltem, hogy elrontottam, 8 pontot kaptam. Még most sem tudom elhinni.
Azért persze belőlem is kibújt a kisördög: az, hogy a Reading test-re nem kaptam maximum pontot, azt jelenti, hogy elkönnyelműsködtem; ha jobban odafigyelek, nyilván megkaphattam volna a 8 pontot átlagban.
Nem mintha számítana, de akkor is...
Mindenesetre a szabadságom valódi szabadság lesz, és végre semmi sem áll az utunkban, hogy beadjuk a residency (letelepedési engedély) kérelmünket.
Ennél szebb és jobb karácsonyi ajándékot elképzelni sem tudok.

Ps.: A maximálisan elérhető pontszám 9, csak a kérdések megelőzése végett.

Utolsó hét

Ámbár minden emberi számítás szerint ennek a hétnek már kényelmesen, álmosan kellene csordogálnia, hogy azután pénteken délután beköszöntsön a várva várt szabadság, ez természetesen véletlenül sincs így.
Sosem voltam nagy rajongója a karácsonynak, különösen az előtte hetekig dúló konzumidiotizmust rühellem, de valahogy most úgy hozta a sors, hogy még több minden össze volt képes torlódni.

Vasárnap javarészt Rékával shoppingoltam, ezt a büntetést csak Réka személye enyhítette valamennyire, de azért a végére már bántam, mint a kutya, hogy nem legyintettem rá a karácsonyra, mint annyi éven át. A dolog külön szépsége persze, hogy szinte semmit sem tudtunk elintézni.
Ez ott és akkor még nem tűnt katasztrófának: azzal a kellemes tudattal indultam hétfőn dolgozni, hogy a héten már csak tesz-vesz és lazítás lesz; a délutáni IELTS előkészítő híjján nagy nyugalomban egy egész hétnyi délután áll a rendelkezésemre, hogy mindent elintézzek.

A hétfői meeting aztán azonnal meggyőzött az ellenkezőjéről: a még-a-szabadság-előtt-mindenképpen-el-kell-készülnie lista láttán legszívesebben azonnal felmondtam volna.
A dolog pikantériája, hogy a lista nagyobbik része olyasmit tartalmaz, aminek édesmindegy, hogy december 22. előtt vagy január 15. után készül el, de ismerve a céges viszonyokat, ha bármi híjja akad péntek délutánra, az obligálja a két ünnep közötti, netán a januári szabadság alatti munkanapok beiktatását, amire egyszerűen nem vagyok hajlandó.
Hosszú és sok volt ez az év, lassan azon kapom magam, hogy computer undorom van - ilyesmi pedig nem fordult elő velem az elmúlt húsz-huszonöt évben.

A békés délutánoknak lőttek tehát, ez pedig a felhalmozódott tennivalók miatt agyonstresszel. Természetesen karácsonyfánk sincs még, és ha holnap ebédidőben nem tudok megszökni, nem is tudom honnan lesz. (Tavaly is az utolsó napokra hagytuk, és csak a vakszerencsének köszönhettük, hogy sikerült találni egyet.)
Tegnap este azután újabb krach ütött be, a bevándorlási ügynökünk hívott - akinek a közreműködéséért cserébe a rendszergazdája vagyok -, hogy sikerült véletlenül letörölnie 3 gigányi képet a szerverről, mindezt persze már csak akkor vette észre, miután az esti biztonsági mentés a backup serveren is megsemmisítette a könyvtárat.
Persze halálos pánik, azok a fényképek fontosak voltak, most tehát valahogy varázsoljam vissza.

Mindezek tetejébe reggel nyavajásan, lázzal ébredtem: gyaníthatóan a szombat esti Petyát búcsúztató partyn sikerült megfáznom. Már vasárnap óta bujkálhatott bennem a kór - és ez meglehetősen pokróccá is tett az elmúlt napokban -, de reggelre kitört, és persze esélyem sincs, hogy egy-két napot otthonmaradva kifeküdjem.
A helyzetet nagy mennyiségű Paracetamol fogyasztásával gondoltam kezelni, ami ugyan a lázat többé-kevésbbé megszüntette, cserébe viszont folyamatos fejzúgással és kotyagós szédelgéssel ajándékozott meg: finoman fogalmazva sem ideális állapot a kódoláshoz.

Érdekes két napnak nézek tehát elébe, sőt inkább a háromnak, ha szombaton várható, utolsónapi őrületet is beleszámítom, azután viszont kikapcsolom a mobiltelefonomat, és terveim szerint január harmadik hétfő reggeléig elő sem veszem.
Gyaníthatóan bloggal is majd csak vasárnap tájékán jelentkezem - alig hiszem, hogy előtte találok erőt és időt maganak ilyesmire.

IELTS vizsga - Első forduló

Hát kérem még az sem kizárt, hogy sikerült.
A Listening test-ben volt amit elrontottam, de ha nem többet, mint amire tippelek, akkor akár meg is lehet.
A Reading valószínűleg 100%-os lett, nagyon meg leszek lepve, ha nem maximum pontot kapok rá.
A Writing test so-so. Azt hiszem meglesz. Remélem.
De azonban.
A Speaking (szóbeli) test. Hat vizsgáztató volt: öt kedves, mosolygós fiatal. Meg egy baszatlan, vén, mogorva picsa. A várakozás közben találgattam, hogy engem kihez osztottak be; Kriszti került hamarabb sorra, az egyetlen férfihez kellett mennie. Jókedvűen, mosolyogva jött ki: végleg megnyugodva.
Én a végére maradtam. A gyomrom akkor ugrott először görcsbe, amikor kiderült, hogy a vénasszonyhoz megyek.
A szóbeli ugye három részből áll: először személyes kérdések jönnek, aztán egy téma, amit gépelt papírlapról tolnak az ember elé. Esetemben a saját tanulmányaimról kellett kiselőadást rögtönözni.
A harmadik rész kifejezetten a vizsgáztatóra van bízva. Ő dönti el, miről kell beszélni, egyetlen megkötése, hogy kapcsolódnia kell a második rész papíron húzott témájához.
A Speaking test első két fázisa jól ment, aztán a harmadik részben a következő témát eszelte ki a mosolytalan vén dög:
A felnőtt oktatás szerepe a magyar nemzetgazdaságban.
No comment. A felháborodástól még magyarul is elfelejtettem. Csak a kontraszt végett: Krisztinek egy vagy több olyan eseményről kellett beszélnie, ahonnan elkésett.
Hogy mindent összevéve segített-e, hogy Varga Szűz Máriával vizsgáztam egyidőben, majd csak csütörtökön derül ki.

Megvagyok még...

Nem vesztem el.
Sőt. Az igazat megvallva minden nap nekikezdtem egy postnak, és aztán rendre úgy alakult, hogy felibe-harmadá kellett hagynom.
Számtalan érdekes téma gyűlt fel: például a napokban ismertették Új Zéland közép és hosszútávú energetika-politikai elképzeléseit, aztán az idei első pénzügyi negyedévben tovább nőt a költségvetési többlet.
Láttam egy egészen sokkoló és szenzációs filmet is: Once were Warriors (Egykor harcosok voltak) címmel, a jelenkori maori életről.
El fogom még mesélni kedvesem legutóbbi kalandját, amikor önmagát is meghazudtolva csinált tökéletes hülyét magából.
Holnap azonban nyelvvizsga, és főképp ez az oka a hallgatásomnak: a készülődés és az egyre erősebb görcs megakadályozott az írásban.
A vizsga délben kezdődik és este fél hétig tart majd (igen hat és fél óra hosszú). Korai lenne még találgatásokba bocsátkozni, mondjuk úgy, nem teljesen esélytelen, hogy sikerüljön.
Mindenesetre akármi is lesz a végeredmény (amit amúgy is csak két hét múlva tudok meg), óriási teher gördül le a vállamról a holnappal, a jövő hét pedig már inkább lazulásnak ígérkezik az irodában is.
Azután december 22.-ől egészen januárt 15.-ig szabadságon leszek; remélem nem az IELTS megismétlésére való készülődéssel kell töltenem.

Művészet

Még nem számoltam be róla, pedig ideje lett volna már: Életem Értelme második hónapja Art Schoolba jár. Igazándiból Réka kezdte már tavaly, Kriszti pedig idén csatlakozott hozzá.
Eleinte olyan értelmetlen időtöltésnek tartottam, amit unatkozó háziasszonyok űznek gyereknevelés mellett és félrelépés helyett - ráadásul ilyenkor kreatívnak is érezhetik magukat.
A dolog ellen mégsem tiltakoztam (bár az amúgy is kevés együtt tölthető időből rabol el értékes órákat), és bevallom, revideálnom kell a nézeteimet.
Egyfelől jó látni, hogy milyen felhőtlen örömet tud okozni ez a minden kedden esedékes két óra, másfelől elismerem, tényleg nem pletykapartit álcáznak így: a kedvesemben eddig is lappangó művészhajlamot némi elméleti és gyakorlati tudással vértezik fel.
Elég kíváncsian vártam tehát, hogy miféle produktum fog születni első nekifutásra, és roppant kellemesen csalódtam.


A szerintem inkább absztrakt, Kriszti szerint valamit ábrázoló kép azóta a hálószobánk falát díszíti, sajnos a fotó nem teljesen színhelyes, így kevésbbé látszik a sejtelmessége.
Mindenestere a mai nappal véget ér az idei szezon, legközelebb majd csak februárban folytatódik, aminek két vonzata is van:
Ma érkezik párom festőambíciójának egy újabb végterméke.
Szegénykém másfél hónapot nélkülözni lesz kénytelen egyik kedvenc elfoglaltságát, ez minden bizonnyal némi nyüszítéssel jár majd.
(Mondjuk festéket meg ecseteket beszerzett már magának, a családi költségvetés elleni újabb súlyos támadást így csak egy festőállvány kikövetelésével intézhet.)

Fotóblog

Legyünk fotóblog egy kicsit.
Korán ébredtem ma, Kriszti még javában aludt az éjszakai munkája után, én pedig elhatároztam, hogy csavargok egy kicsit a délelőtt. Szeretek a kikötőben bóklászni, van néhány félreeső, nyugalmas része, ahol a reggeli napsütésben szívesen olvasok újságot. Kegyelmi állapot - kihalt dokk, szálloda méretű teherhajók és csak a sirályok rikoltoznak. Jó rég nem volt már részem benne, de mert pénteken végre befejeződött a hajtás, úgy éreztem, ma megengedhetem magamnak. A fényképezőgépet inkább szórakozottságból, mint előre tervezés alapján ragadtam fel, aztán úgy gondoltam, ha már nálam van, használom is.
Íme:
Auckland belvárosa a North Shoreról nézve. Még a Harbour Bridge előtt megálltam az autópálya leállósávjában, onnan készültek a fentebbi képek. Ezt látom minden reggel, munkába menet.

Gyerekkorom egyik meghatározó tévéfilmsorozata az Onedin család története volt. Magát a történetet már alig-alig tudom felidézni, de a szereplők arca még tisztán előttem van, ha visszagondolok. Egyik kikötői csavargásom alkalmából bukkantam rá a sorozat főszereplő hajójára, a Soren Larsen nevű vitorlásra. A lelet fellelkesített és nosztalgiázásra késztetett, már akkor szerettem volna lefényképezni, de nem volt nálam az apparát, aztán amikor meg direkt e célból kerestem fel a dokkot, a hajót nem találtam ott. Ma reggel végre szerencsém akadt, nemcsak bent állt, hanem éppen kifutáshoz készülődött, így alkalmam nyílt a tengeren is megörökíteni.
Az aucklandi éjszakai élet egyik központja - nem meglepő módon - a kikötő. Péntek este két magyar turista sráccal - egyikükket megfogta Új Zéland és marad végül - közös sörözést beszéltünk meg. Miután eddig csak hallottam a Lenin bárról, de sosem voltam még, úgy döntöttünk teszünk egy próbát. Nem bántuk meg, jópofa és elviselhető zene, nagyjából korunkbéli közönség és 6 dolláros sör fogadott minket, Peti pedig szerelembe esett egy ázsiai szépséggel. Sajnos csak egyoldalúan...A Lenin bár tőszomszédségéban található a Minus 5 nevű becsületvesztő. Specialitása, hogy a teljes berendezése jégből készült: nem véletlen a neve sem. Sapka, sál, kesztű hiányában nem próbáltuk ki, de kivülről meglehetősen jópofának tűnt, amolyan Blade Runneres feelinget árasztott.Tartok tőle, sosem fogom megtudni, hogy a new-yorki szabadságszobor gipsz mását mi célből építették, és főképp, hogy mit keres a kikötő egyik eldugott zugában. Mindenesetre megörökítettem.
Ps.: A képekre kattintva a teljes felbontású, teljes méretű fotók is megtekinthetők.

Auckland és a kiwi építészet

Beszéltem már róla, hogy Auckland területileg kétszer akkora, mint Budapest. Mégsem egy metropoliszt kell elképzelni: a nem túl nagy belvárost (CBD - Central Business District) leszámítva inkább egy gigászi kertvárosra emlékeztet. Sőt méginkább egymással összenőtt számtalan önálló kertvárosra. Ezeket a kerületeket - nem meglepő módon - néven nevezik, nem pedig számmal jelölik, és talán ez az oka, hogy bár van irányító számunk, mégsem használja senki: elég a Suburb (kerület) nevét feltüntetni - azt viszont kötelező. Minden Suburbnek van egy jól definiált, önálló központja üzletekkel, postával, gyakran plázaszerű bevásárlócentrummal. Ez meglehetősen megkönnyíti az életet - leggyakrabban mi is csak Northcote Centerig megyünk, ha szükségünk van valamire.

Takapuna Center

Auckland építészete fura Janus a maga módján. Óriási parkok, és gyönyörű golfpályák tarkítják: talán a legzöldebb nagyváros, amit valaha láttam. Az emberek elsősorban önálló házakban, ritkábban unitok-ban (sorházakban) élnek; klasszikus bérházra emlékeztető épületet alig látni, sőt a Budán annyira divatos társasházakból is csak nagyon kevés van. Ugyanakkor - és ez lepett meg igazán - a házak, épületek közel vannak egymáshoz, még a nagyobb kerttel rendelkező épületek is úgy vannak elhelyezve, hogy vagy a szomszéd háztól, vagy az utcától (esetleg mindegyiktől) csak két-három lépés választja el.
Ez persze azt jelenti, hogy a magyar ízlésnek kicsit kicsi a személyes tér, gyakorta az az érzésem: egymás szájában élünk. Rá kellett ugyanakkor döbbennem, ennek az oka a sajátos angolszász, s talán protestáns gyökerű életfelfogás: már az épületek elrendezése is jelzi, egy közösséghez tartozunk, nincs rejtegetnivalónk, és figyelünk egymásra.
A kerítések is ennek jegyében épülnek - a kiwik mindent elkerítenek -, jelzik a személyes tulajdon határát, de nem akarják megakadályozni, hogy valaki átlásson rajtuk, és nyilvánvalóan fel sem merül, hogy fizikai gátat képezzen.

Tipikus sorház. A külső ne tévesszen meg senkit: nem tégla, hanem könnyűszerkezetes.

Maguk a házak döntő többségükben könnyűszerkezetesek, fából és gipszkartonból épülnek. Igaz ez még azokra is, amelyek kívülről téglaépítménynek tűnnek: a vörös dísztéglák vékonyak, és csak dekorációs célra szolgálnak a gipszkarton falra ragasztva.

Modern kiwi ház dísztéglával és weatherborad-dal.

Vannak persze kivételek, de alapvetően elmondható, hogy csak a nagyon drága és exkluzív villák épülnek szilárd anyagból - ez a szilárd anyag azonban beton vagy ytong, sohasem tégla. (Ennek a téglakerülésnek egyszer még utána járok, mert sehogyan sem fér a fejembe.)
Az házak stílusa meglehetősen ekletikussá vált az utóbbi években, miután a nagyarányú bevándorlás megkezdődött: láttam én már mexikói ranchot imitáló háztól kezdve mediterrán bungallót vagy csupafém, csupaüveg modernitást. Azért a klasszikus gyarmati angolszász épületek még többségben vannak: ezek jellemzője a fa vagy fának kinéző, fehérre festett un. weatherboard, azaz falburkolat.

Klasszikus gyarmati angolszász épület és burkolata a weatherboard. Egyenlőre még az ilyen épületek vannak többségben.

Új Zéland számokban

Ahhoz képest, hogy több, mint egy hete elhatároztam, írni fogok a kiwi építészetről (sőt fotókat is csináltam hozzá), minden napra akad valami, amit inkább tartok közreadásra érdemesnek.
Ma sincs ez másképp, mert véletlenül belebotlottam a 2006-os népszámlálás publikált eredményeibe. A cenzus valamikor az előző nyáron - év elején - volt, és már mi is statisztikai adatként szereplünk benne, sajnos nem szignifikáns módon, pedig kíváncsi lettem volna a magyar vonatkozásokra.
Erről hirtelen eszembe jutott, hogy nekünk két nyár van egy évben: az év eleji január, február (no jó, márciust is hozzászámíthatjuk nyugodtan), illetve az év végén december.

Tehát:

A cenzus éjszakáján 4,027,947 ember élt 1,471,746 háztartásban. Ez 2.74 fő per háztartás.

A lakosság 14% maori, azaz 565,329 fő.

A lakosság 8.8% ázsiai, ez 50%-os növekedés az előző, 2001-es népszámláláshoz képest.

A lakosság 11.1% új-zélandi etnikai csoportba tartozónak jelölte magát.

Van 744 Észak-Amerikai indián, 201 Pitcairn-szigeti, 108 Észt és 39 Falkland-szigeti lakó, hogy csak az egzotikusabbakat említsem. (A magyar populációról nem találtam adatot, sajnos.)

Az Új Zélandon élők közül 157,134-en NEM beszélnek angolul.

viszont

157,100-en beszélik a maorit; 85,428-an szamoai nyelvet; 53,757-en a franciát; 44,589-en hindit, és 15,873-an gudzsaratit.

A maorik 23.7% beszéli a maori nyelvet.

Az új-zélandiak 36.7% nem vallásos, 15.7% anglikán, 14.3% katolikus, 10.9% presbiteriánus, 1.8% hindu, 1.4% ratana(?), 1.2% mormon, 1% muszlim, 0,2% zsidó és 0.1% kizárólagos hittestvér(???)

867,696 férfi-nő párkapcsolatra, 2,655 férfi-férfi pár és 3,516 nő-nő pár jut.

112,758 háztartásban nincs gépjármű, de 222,204 háztartásban három vagy több van.

Sosem gondoltam volna, hogy ekkora örömet képesek szerezni a statisztikák: napokat el tudnék tölteni a tanulmányozásukkal.

Dél-Korea és a kultúrsokk

Döbbentes olvasmány élményben volt részem ma, nem tudom megállni, hogy ne adjak róla számot.
Noha alapvetően azt gondolom magamról, hogy elég nyitott és információ éhes vagyok, Dél-Korea mindennapjairól eddig felületes elképzeléseim voltak csak. Aztán rábukkantam Vera blogjára, és örültem neki: egy újabb kultúrába kaptam betekintést, szubjektív, szeretni való, élvezetes módon.
Bánom már, akár a kutya, hogy hamarabb nem néztem végig Vera linkjeit, mert már hamarabb megtalálhattam volna a The soul of Seoul blogot.
Vera öccse három hetet töltött a nővérénél, a blogjában egy másik szemszögből ismerhetjük meg Dél-Koreát. Rövid beszámoló, érdemes végigolvasni az egészet, de van egy post, ami különösen megfogott - Novembernél keressétek, Zoom out címmel. (Szívesen belinkelném, de valamiért nem lehet sajnos.)
A bejegyzés a két Korea viszonyán keresztül mutatja be a sajátos koreai életszemléletet, attitűdöt, nem is tudom minek nevezzem - Korea lelkét?
Nem idézek belőle, nem foglalom össze - olvassátok el. Engem egész hazafele úton a hatása alatt tartott.

http://thesoulofseoul.blogspot.com/

Sztaszov köszönöm, a kultúrsokk megvolt nekem is, még így tízezer kilométer távolságból is.

Update: a link működik már:

http://thesoulofseoul.blogspot.com/2006/11/zoom-out.html

Ezt kell elolvasni...

Mikulás

A hagyományos Mikulás ünnepség ismeretlen felénk, december 6.-án nem hoz a Télapó semmit. Hovatovább, a legtöbb kiwi még csak nem is hallott róla, hogy Európában ilyesmi ünnep dívik.
Tényleg. Dívik? Európai ünnep vagy magyar?
Viszont karácsonykor meg nem Jézuska felelős az ajándékokért, hanem a Mikulás - vagy ahogyan felénk hívják: Santa Claus.
Az alábbi példányt a Queen Streeten fényképeztem, a helyi legendárium szerint már évtizedek óta megvan (persze azt hiszem nem pont ez a darab).

Fiji Puccs

Hát bekövetkezett, a maga fura módján.
Igazándiból semmi csinnadratta, szinte fű alatt történt az egész. Ha valóban ez lenne a tervem, nem tudom, most kellene-e repülőjegyért szaladnom, vagy várni még, hátha történik valami látványosabb.
A rendőrséget lefegyverezték, a kormányzat gépjárműveit lefoglalták és katonák mindenütt, meg útlezárások. Laisenia Qarase miniszterelnök formálisan még kormányfő, de a legfrissebb hírek szerint már háziőrizetbe került.
Kíváncsian várom a fejleményeket, Frank Bainimarama tábornok este hét órára ígért sajtótájékoztatót.
Kéne tudnom, mi a helyzet, már a januári szabadságom okán is...

Josaia Voreqe Bainimarama tábornok
Fiji új diktátora?

Tapu az autópályán

Kíváncsiságom a maori kultúrával kapcsolatban az eltelt egy év alatt sem csökkent, ezért különös figyelemmel követem az őslakókkal foglalkozó híreket.
A maori hitvilág meglehetősen bonyolult - egyszer, ha lesz erőm, összeszedek minden elérhető információt -, első pillantásra azonban egy jól kitalált fantasy mitológiára emlékeztet.
(Kérem az összes kultúrantropológust, ne essen nekem e kijelentésem miatt: nem tudományos megállapításnak szántam, inkább laikusok számára általánosítottam felületesen.)

A teljesség igénye nélkül álljon itt egy rövid lista a maori istenségekről:

• Io a legfőbb isten. Nevezik őt a Rejtett Arcúnak, Minden Dolgok Eredetének, az Örökkévalónak és a Szerelem Istenének.
  Minden más isten felett áll, de csak a maori papok foglalkoztak vele, a napi hitéletben alig szerepelt.
  
  
• Tangaroa az Óceán Ura, Minden Halak Teremtője.
  
  
• Tane az Erdők Istene, a Madarak Teremtője.
  
  
• Rongo pedig a Békés Tevékenységek és a Mezőgazdaság Istene, Minden Ehető Növény Ura.

A maori hitvilág két további fontos eleme a mana és a tapu.
A mana egyfajta spirituális energia, amivel több-kevesebb mértékben mindenki rendelkezik. Természetesen minél magasabb rangú egy maori, annál erősebb a mana-ja; a törzsi időkben ezért az alacsonyabb rangúak nem is érinthették meg a fölöttük állókat - vagy azok tárgyait -, nehogy alacsonyabbrendű manájukkal beszennyezzék őket.
A tapu nem más, mint tabu: szent és spirituális tiltások sorozata.
Érdekes, hogy bár a maorik többsége keresztény hitre tért az elmúlt másfélszáz évben, a tapuk közül sok még ma is él, és meghatározó szerepet játszik a mindennapokban.

Ezen ma is élő tapuk egyike, amely az erőszakos halálhoz kapcsolódik, különös aktualitást kapott vasárnap - az igazság szerint ezért is jutott eszembe írni róla.
Vasárnap reggel ugyanis, a Waikato folyó szent vizével permetezték le az autópálya egy 80 kilométeres szakaszát. A rendőri segédletet kapott akciót maori vének hajtották végre, hogy felszámolják az utat sújtó taput, ami a számtalan baleseti halál miatt rakódott az autópályára.
Megtisztító szertartás kettős célja a halott - de a tapu miatt az árnyékvilágban ragadt - lelkek szabadon bocsátása volt, illetve a útszakasz baljós spirituális terhének megszüntetése.
Igazán sajnálom, hogy csak utólag értesültem az eseményről, szívesen elmentem volna megnézni. Mint a hírekből kiderült, szó sincs rendszerességről: most történt harmadszorra hasonló ceremónia.
Épp ezért találom különösnek, hogy több mérvadó politikus és közéleti személy is nemtetszésének adott hangot. Egyszerűen nem értem, ha a keresztény vagy más világvallások ünnepeihez lehet állami segédletet igényelni, miért pont a maorik ne részesülhetnének belőle.

Kávét? Teát? Patkánymérget?

Mivel tölti a péntek estét valaki, ha vezető programozó egy üzleti stratégiával foglalkozó cégnél, egyre közelebb van a negyvenhez és előzőleg tizenhárom napot dolgozott egyvégtében, mert közelít az év végi leadási határidő?
Természetesen elmegy Coffey-boynak egy születésnapi partira, 12 dolláros órabérért.
No jó, végülis a fizetség nem volt szempont, az egész ökörségre csak Annamari kedvéért vállalkoztam. Annamari főnöke ugyanis, amikor épp nem házakat épít, éttermet birtokol, így lakótársunk Personal Assistant munkaköre (vagy nevezzem inkább mindenesnek?), nem merül ki figyelmetlen kínai építészek zaklatásában, de nagyjából-egészéből a teljes vendéglátóipari egység menedzselése is az ő vállát nyomja. Tekintve fiatalkori idealizmusát és lelkiismeretességét, napi idegállapotát leginkább egy űzött vadéhoz lehetne hasonlítani - de, mint tudjuk, a residencyért mindent...
Múlt szerda este a szokásosnál is kimerültebben és kétségbesettebb pofácskával kucorgott a kanapén. Rövid kérdezősködés után kiderült, péntek este egy születésnapi parti cateringjét kell megszerveznie, de nincs szabad felszolgálószemélyzet, a betervezett egyedek felmondtak, kész a tragédia. Én ostoba ökör pedig - nyilván valami átmeneti elmezavartól vezérelve -, felajánlottam, hogy ezen ne múljon, kisegítem. Tegyük mindjárt hozzá, a vendéglátásból mindezidáig szigorúan a vendég szerepét ismertem, de gondoltam nem lehet rocket-science.
Akkor még nem tudtam, hogy másnap (csütörtök este) hajnali fél háromig fogok beszélgetni azzal a magyar sráccal, aki egy hete érkezett turistának (és aki a Mazdát használja), ezért csak három és fél órányit sikerül majd aludni. Így esett, hogy pénteken félkómás állapotban halódtam az irodában néhány makacs hibát keresve a programban, hogy azután hazaszáguldjak és egy gyors zuhanyozás után fél hatkor munkára jelentkezzek Ponsonbyben az étteremnél. Mire odáig jutottam bántam már, mint a kutya; legszívesebben beteget vagy halottat jelentettem volna, de nem volt visszaút.
Estasi-s formaruhába öltöztettek (fekete ing, meg bokáig érő kötényszoknya!), a Bighorn telepakolása az estéhez szükséges kellékekkel és irány Mission Bay. Kezdetben nem is realizáltam, milyen pokoli kis estének nézek elébe: az $1700 értékű hidegtál kipakolása, a kávé és teafőző beüzemelése elfoglalt egy darabig. Aztán elkezdett szállingózni a felső-középosztálybéli vendégsereg, én pedig a terem sarkában, egy kényelmetlen bárszéken - ülésnek alig nevezhető pozícióban - mosolyogva vártam, hogy kávéval, netán teával kínálhassam őket. Kilenc óra tájban kezdett világossá válni, hogy ezt a két fajta italt nem preferálják - ami egy birthday party esetében azért nem meglepő -, és egyszerre a maga teljességében rám tátotta pofáját a gyehena: hajnal kettőig kell ott ülnöm, magányosan, az arcomra fagyott vicsorral, teljesen feleslegesen.
Életemben nem unatkoztam ennyire és ennyit. Hovatovább ennél nagyobb büntetést hirtelen el sem tudok képzelni. Eleinte azzal próbáltam magam szórakoztatni, hogy a vendégsereget figyelve megpróbáltam kitalálni az egymáshoz fűződő relációjukat. Az, a részeg kordzakót viselő beatboy nyilván rokon: nyeglén bennfentesként viselkedik. Az valaha jónő - mostanra elvirágzott, de ezt nem vette észre a jelek szerint - meg valószínűleg középiskolai osztálytárs, akivel az ünnepelt 30 éve még a pasik kegyéért rivalizált. Később már történeteket költöttem hozzájuk, végül megpróbáltam kitalálni, ha lenne köztük titkoszolga, melyikük lenne az. Nyilván a legszürkébb figura, akiből a legkevésbbé nézné ki az ember.
Tizenegy óráig ezzel eltelt az idő - közben két csésze kávét is kiosztottam -, de akkor rámzuhant a végtelen kimerültség. Elkezdtem rettegni, hogy nem bírom ki még három órát: jó esetben csak elalszom, rosszabb esetben ájultan fordulok le a kakasüllőről, magam alá temetve kávéscsészéket, hidegtálat meg az asztal romjait; akárhogy is, tele lesz velem a hétvégi Herald. Ha legalább fel mertem volna állni. De mert fogalmam sincs a vendéglátás alapjairól sem, nem tudtam, mit tehet egy kávésfiú és mit nem. Például ihatok egy csésze kávét abból, amit főztem? Kimehetek dohányozni?
Éjfélre elfogyott a cérnám. Dacosan körbenéztem és töltöttem a kávéból. Láthatólag senkit se érdekelt. Elkezdtem inni: borzalmas lötty, hirtelen nem bántam, hogy nincs több kuncsaft. Miután elmaradt felháborodás, senki sem intett le, hogy mégis mit képzelek, felbátorodtam. Négy órányi strázsa után lekászolódtam az őrhelyül kijelölt, bárszéknek hazudott kínzóeszközről, nagy levegőt vettem és kisétáltam a teraszra rágyújtani.
Óriási megkönnyebbülés volt mozogni, és beszívni a halálos mérget, ami idővel minden bizonnyal a gyilkosommá válik. Aztán egyszercsak körbevett a vendégsereg - beszélgetni. Előbb Fijiről származó építész telepedett mellém - én korábban indián színésznek tippeltem Hollywoodból -, akivel megtárgyaltuk, hogy a kiwik nem is tudják, hogy mennyire jó dolguk van; utána egy valószínűtlenül magasra nőt - legalább két méter húsz centis - ősz hajú ember, bizonyos Peter Biggs a feleségével, akikkel a politikai elit teljes elhiteltelenedése volt a téma. Az utolsó két óra gyorsan eltelt így - és a kómaszerű fáradtság dacára éppségben hazajutottam fél háromra.
A fentiek fényében talán érthető, miért aludtam át majdnem az egész szombatot. Az előző éjszaka keresett 100 dolláros bankjegyet másnap az íróasztalomon találtam, és még most is azon gondolkodom, lehet, hogy bekeretezem és kilógatom a falra, mintegy örök mementóul: mire ne vállalkozzak soha többé.

!@:>$%

Szombat dél. Felébredtem.
December másodika van, tűz a nap, odakint 22 fok. Mindjárt itt a Mikulás.
Most postára megyek, aztán visszafekszem aludni.
Később majd fényképezek klasszikus kiwi házakat, és írok is róla.
Később.

Puccs-turizmus

Feltalálta már valaki a puccs-turizmust? Ha nem, ezúttal szeretném szabadalmi oltalom alá helyezni. A puccs-turizmus alapvetően a katasztrófa-turizmus egyik vállfaja lehetne - tudjuk, amikor a köznapi szürkeségtől megcsömörlött WASP elmegy kézközelből emberi szenvedéseket és nyomort nézni - ám filozófiája gyökereiben különbözik. Míg a katasztrófa-turista ronda lidércként mások balszerencséjében lubickol, addig a puccs-turistát a mély empátiával átérzett szánakozáson kívül egyszerű anyagi megfontolások vezetik: gyönyörű helyeken, féláron nyaralni.
A puccs-turizmus nem egészen az én találmányom, őseredete a kilencvenes évek eleje-közepére nyúlik vissza, amikor egy kedves barátom - igaz nem szándékosan - már megvalósította. Valahogyan belekerült a sors egyik szürrealisztikus hajtányába, és éveken keresztül nem sikerült úgy szabadságra mennie, hogy ne valami lázadás, katonai puccs, esetleg polgárháború kellős közepén találja magát.
Thaiföldi katonai hatalomátvétel, Mexikói indiánlázadás, délszláv háború - és ezek csak amik hirtelen az eszembe jutnak. Akkoriban minden politikai elemzőnél jobban előrejelezhettük a világpolitika várható változásait, semmi más dolgunk nem akadt, mint megkérdezni Julist, hová készül nyaralni/telelni. Utólag sajnálom, hogy ezt a jövőbe látó lehetőségünket nem használtam tőzsdei spekulációra - mostanra második Soros György lehetnék.
Akkor még nem tudtuk, hogy egy dekáddal később én ezt majd újra feltalálom hála az aktuálpolitikának, és erről majd annyira híressé válok, hogy egész egyetemeket nevez el rólam a hálás utókor, így hajtva fejet géniuszom előtt...
Most, a kezdetekkor - amikor mindezek a csodálatos eredmények még a jövő ködébe veszve alig-alig látszanak - inkább szerényen felvázolom az elképzelésemet.

A puccs-turizmus célpontja Ausztrálázsia, azon belül is a csendes-óceáni szigetvilág, valamint Thaiföld, Indonézia és környéke. (A demokratikus ostobaságok levetkőzésének ezt a módját még Afrikában is preferálják, célállomásnak még sem ajánlanám: ott könnyen fehérembernek nézik az európait.) A csendes-óceáni térség lakói külösen vonzódnak a katonai hatalomátvételhez, a hadseregek vezetői időről időre kipróbálják milyen érzés diktátornak lenni. A dolognak az a pikantériája, hogy legtöbbször tényleges ellenállás, vér és említésre méltó károk nélkül ragadják magukhoz a hatalmat.
Ezeken a szigeteken a fő bevételi forrás a turizmus - ez fontos szem előtt tartanunk, amikor továbblépünk az elméletemben. Az örök nyarat és paradicsomi állapotokat évente több millió hagyományos turista keresi fel, erre ugye országnyi iparágak épülnek.
Igen ám, de amint a tányérsapkás urak megbolondulnak és pár tucat tank segítségével szertekergetik a parlamentnek nevezett bohócszínházat, a hagyományos turista megriad, és az istennek sem hajlandó a drága bőrét kockára tenni. Mit lehessen tudni, ugye, esetleg a demokráciából nem egyet, hanem kettőt-hármat is visszalép a polinéz lakosság, és az mindjárt az emberevés rizikóját is magában rejti.
A katasztrófa-turista viszont fineszes, a világsajtót tanulmányozva már rég kifigurázta, hogy ezek a katonai puccsok ártalmatlanok javarészt: pár kordonért, meg néhány lelakott tankért igazán nem érdemes annyit utazni.
No ekkor kerülünk a képbe mi, puccs-turisták. A pálmafás Kék Lagunák konganak az ürességtől, a fizetővendégek kiszolgálására berendezkedett benszülöttek idegességükben a banánháncs szoknyájukat tépdesik, viszont a repülőjegy árak hirtelen a felére zuhannak, a hotelek árai még ennél is jobban, majd hetvenszázalékot.

Mindennek különös hangsúlyt az épp Fiji Szigeteken kialakuló helyzet ad. Miképp a tegnapi New Zealand Heraldból megtudhattuk, az ottani miniszterelnök engedve a nyomásnak, leállította a katonai vezetők ellen folytatott eljárásokat. Fijit már jelenleg is a katonák irányítják ezekszerint, igaz, egyelőre a demokrácia álcája alatt. Ha ismerjük a tényt, hogy az elmúlt húsz évben négy katona puccs volt, az utolsó éppen 2000-ben, akkor még csak merésznek sem kell lenni, hogy fogadjunk rá: a kialakult krízis bizony puccsot sejtet előre.
Figyelni kell a híreket tehát erősen, aznap amikor ezt bejelentik, le lehet foglalni - a már fentebb említett kedvezményes árakon -, az idei nyaralást. Amíg a fővárostól távol marad az ember, katonának nyomát se látja - legfeljebb az olcsó árakból és a feltűnően kevés nyaralóból érzékelheti, hogy a világ egy cseppet ismét kifordult a helyéből.